Életrajz szonettben
Azt hittem, elfelejthetem a formát,
pedig nem tűnt el, valahol belül
tovább él, és mint víz alól a korlát,
amikor kell, majd úgyis felmerül,
mit ellepett az ár, hiszen mindvégig
itt volt, s szabadság nincs, csak lázadás,
hogy új medret szabj végre, míg a régit
legfeljebb elrejti az áradás,
de közben változatlan lent a mélyben
szinte minden, csupán egy-két kanyart
vághatott le a víz, bizonyságképpen,
hogy lázadt egykor, s hogy amit akart,
teljesült is belőle valamennyi,
talán kevés, ám mégis több, mint semmi.
Mai magyar
Ezt már kérdeztem többször is:
mi a haza? A haza nincs. Csak lesz.
Legalábbis ebben reménykedünk.
Hiú remény. A haza ugyanis egy
igekötő. Merre indultál? Haza.
Sötétedés előtt még hazaérsz?
Haza. Főnév is persze, amolyan
pótlék valamire, amit nem tudunk
másképpen kifejezni. Nincs rá
szavunk. Csupán ez a jobb híján
főnévvé előléptetett igekötő. Mint
például az a szó is, hogy vissza.
Egy asztalterítőnek vagy blúznak a
visszája. Vissza? Haza? Képzeljük el,
hogy megszólítjuk ezt a botcsinálta
főnevet, amelyben egyébként valóban
ott rejtőzik egy másik főnév, a ház.
Szóval megpróbálhatjuk főnévként
használni. Meg is személyesíthetjük.
Így valahogy: ne hagyj el, haza!
Várj meg, haza! Vagy félreérthetően,
mivel egyetlen vessző a különbség:
gyere, haza! Hova, kérdezhetné a haza,
ha valóban itt lenne. Máshol van.
A haza csak egy irány. Hogy arra kell
menni. Értelmet ad a haladásnak. Haza
és haladás. Ha jó irányba haladunk,
talán hazaérünk. Hogyha nem, akkor
távolodunk. Mennyit küszködnek
a költők a hazával. Aztán kiderül,
hogy csak igekötő. Ilyen a magyar
grammatika. Hazaérsz végre sok-sok
kitérés, megállás, nekifutás után.
Majd rájössz, hogy ahova érkeztél,
nem az. Nem haza. Hogy miért?
Mert nem így hívják. Otthon. Ez a
neve. Egy ház, egy udvar, egy kert.
Meg természetesen néhány ember,
akiket szeretsz. És a legfurcsább,
hogy úgy érzed, ez így rendben van.
Ha otthon vagy, nem mehetsz haza.
Az sem segít, ha mostantól fogva
nem azt mondod, hogy itthon vagy,
hanem kissé régiesen, hogy idehaza.
Eredetileg csak irány ez is, ide vagy oda.
Nem csempészheted vissza, ami nincs.
Elfelejthetsz egy szót. Nem lesz rá
szükséged, és nem is fogod azt gondolni,
hogy megfosztottak valamitől. Pedig
igen. De kijátszottad őket. Nyelvi
kérdés csupán. Nincs még egy nyelv,
amelyen annyiszor kimondanák a szót,
hogy haza. Hazakívánkozunk szüntelen.
Hazamegyünk nap mint nap. Miközben
nincs is hazánk. Erről szól az életünk.
Verselemzés
M’illumino
d’immenso
(Mattina)
Fehér szálak anyám hajában itt-ott.
Ez ma már festékkel eltakarható.
De akkor még nem. Vagyis nem illett.
Tisztességes asszony nem tett ilyent.
Micsoda félreértés, hogy az elmúlás
első jele. Még fiatalon. Petőfinek is
a havas bérci tető jut eszébe arról,
hogy meg-megcsillan sötét haja.
Néztem, hogy haláláig fehéredett
anyám. Először csak úgy, mint a
tenger fekete vizén egy fénysugár.
Alig villan fel, aztán ki is alszik.
Keresni kell, hogy újra megtaláld.
Értem végre Giuseppe Ungaretti
halhatatlan versét. Nem sötétült
anyám, nem az éjszakába süllyedt le
lassan, hanem világosodott. Vékony
csíkok a hullámok élén. Megvirrad.
Elönt mindent a fény. Nappal lesz.
Ugye nappal van arrafelé, anyám?
Autóbusz Kufsteinba
Kalligram Könyvkiadó , Megjelenés: 2024. április 29.
Így igaz, félig-meddig kifakult napkeltét
küldünk nyugatra, és véraláfutásos alkonyt
kapunk tőlük. Meg használt történelmet.
Turkálóból királyt. Bár az már rég volt.
Felvilágosodást is. Aminek állítólag keletről
kellene jönnie, akárcsak a felkelő napnak.
Legalábbis a csillagok mai állása szerint.
Amikor egy reggel eltűntek a korlátok,
és a korlátlan lehetőségek országában
ébredtünk mi is, csak jött újra meg újra
a napnyugta, jött a demokrácia, és jöttek
hamarosan a használt autók is. Ki lehetett
szállni a napkeleti tragacsokból, és rögtön
be lehetett ülni valami másba. Az ezüstös
festék felhólyagzott a rozsdától itt-ott.
De mit számít? Nem kell közelről nézni.
Meg aztán jobb egy kissé viseltes Nyugat,
mint egy vadonatúj Kelet. Azt hiszem.
Sok mindent ki kellett cserélni. Olcsón
szerzett Marosvásárhely néhány kimustrált,
de még működő autóbuszt. Többek közt
Ausztriából. Számítottak a testvérvárosi
kapcsolatok. Nem festették újra, a német
feliratok is ott maradtak érintetlenül.
Az autóbuszok hátsó ablaka alatt hatalmas
betűkkel azt írta: Kufstein. Csupa üveg,
csupa Kufstein. Tehát itt járt Kazinczy,
jutott eszembe valahányszor. Ma viszik.
Holnap is. Azután is. És mindig kinéz
a hátsó ablakon. Nehéz felismerni. Olykor
egy kisfiú, máskor cigányasszony, néha
kucsmás parasztember. Álcázza magát.
Mind-mind Kazinczy. És még hátravan
a nyelvújítás. Aztán eltűntek ezek a buszok.
Lett pénz újakat vásárolni. Várjuk vissza
Kazinczyt ide, ahol már járt valamikor. De
addig is el kellett ezt mondanom, mert
évek óta fel-felötlik bennem, hogy vers
lehetne belőle. Autóbusz Kufsteinba.
Most meg hirtelen attól félek, egyedül
nekem volt olyan fontos. Mint amikor
néhány pohár bor után úgy érzi az ember,
hogy zseniális ötletei vannak. Másnapra
aztán csak valami szégyenérzet marad,
semmi más. Autóbusz Mohácsra? Hát persze.
Világosra? Igen. Fehéregyházára? Hogyne.
Naponta megy busz tőlünk Segesvárra is.
És akkor mi van? Augsburg? Vagy Arad?
Noirmoutier? Az sziget. Oda csak hajóval.
Borogyino? Solferino? Erre is, arra is.
Vagy újabban éppen Bucsa? Nem folytatom.
Csupa vers a világ. Van járat mindenfelé.
