Hogy a „dolog” készülőben van, azt a figyelő már akkor sejtette, amikor 1970 januárjában több figyelmeztetés érkezett Georges Simenon címére. Az egyiket Frederick Francknak 1969 végén megjelent Le Paris de Simenon című albuma váltotta ki. Ebben a holland eredetű orvos, Albert Schweitzer egykori munkatársa, magánéletében grafikus, Simenon regényeiből kiragadott mondatokkal látta el rajzait. A rajzok pedig Párizs útjait, tereit, hídjait, történelmet rejtő tekervényes kis utcáit ábrázolták, amelyeket a Maigret-kötetek olvasói, a nehézkesen cammogó detektívet nyomon követve, annyiszor bejártak. „Franck szereti Párizst, csodálja Simenont, és nem ő az egyedüli. Ez a Párizs azonban, amelybe a regényíró halálosan szerelmes maradt, és vele együtt mi is, sajnos egy elmosódott, eltűnőben levő Párizs” – írta az album kapcsán N. S. Courtine a Le Monde-ban. A második figyelmeztetés ugyanabban a lapban, egy héttel később hangzott el, a legújabb – Maigret et le tueur – kötettel kapcsolatban. „Maigret felfigyelő, ön sokat dolgozott, megérdemli a nyugalmat, miért nem vonul hát el a Meung-sur-Loire melletti házacskájába?” – kérdezte Jean-Marie Dublay.
Jules-Amédée-François Maigret 1929 szeptemberében „született” Delfzijl holland városkában, ahova az akkor huszonhatéves Simenon kis motorhajója fedélzetén elvetődött. A párizsi Fayard 1930-ban adta ki a Pietr-le-Letton című kötetet. Ez volt Maigret első kalandja. 1966-ban a városka lakói szobrot emeltek a „commissaire” tiszteletére. A mikor 1972 októberében a legutolsó Maigret is piacra került – Maigret et Monsieur Charles – ez volt Simenon 212. és talán utolsó regénye, a figyelő ceruzát ragadott és kiszámította, hogy a Simenon által gyakorta végrehajtott „fiatalítási” műveletek ellenére az érdemes felügyelő bizony erősen a nyolcvan felé halad. És nemcsak a hős öregedett meg, hanem szellemi atyja is. Az Express Mi történt Georges Simenon-nal? című cikkének írója úgy véli, hogy a kötet a Nagy Simenont majmoló utánzat: „A világ és az irodalmi nyelv megváltozott azóta, amióta ön, Simenon úr, első »Maigret«-jét közreadta.” De Maigret továbbra is eljárogatott a bisztrókba, amelyek már nem a régi, csendes, többnyire családias hangulatú helyek, hanem beilleszkedtek a fogyasztói társadalom zengő-bongó gépezetébe. Továbbra is ott ült a bűnügyi rendőrség székházában meghúzódó egyszerű szobájában, szívesen hallgatta a vaskályha duruzsolását, és pipáját szíva gondolkozott. „Minden regénye az embert a társadalomtól elidegenítő lidércnyomásnak az elemzése.” (Jules Améry.) Ugyanakkor könyveiben nem fejeződik ki valamiféle erkölcsi tanulság, a szerző nem mond ítéletet sem a társadalom, sem hőseinek tettei fölött. Maigret is csak nyomoz, letartóztat, „ezért fizeti a társadalom” (Simenon), de nem ítéli el a bűnöző tettét. Az ítélkezést a szerző az olvasóra bízza. De az olvasó sem ítél szívesen – mondja Simenon angol bírálója. Brigid Brophy –, mert az író olyan behatóan szuggerálja hősének szokásait, hibáit, társadalmi allergiáját, hogy az olvasó mindebben legjobb, legintimebb barátját ismeri fel: önmagát.”
1968-ban Simenon beszélgetést folytatott a Médecine et Hygiéne című svájci folyóirat öt orvos-munkatársával. Az „ötök” egyik kérdése így hangzott: „Hogy van az, hogy sok millió ember az ön alakjaiban saját magát ismeri föl?” „Könyveim… az igazságot keresik – válaszolta az író – a rejtőző igazságot. Az orvosok is ezt teszik… Bármilyen módon és eszközökkel fel kell fedezniük a betegre vonatkozó igazságot. Egyébként a kezelés csődöt mond.” Az „ötök” egyik megállapítása így hangzott: „Az ön módszere a pszichoterápiához hasonlít. Mi, orvosok, azonosítjuk magunkat az ön Maigret-jével. Meg vagyunk győződve arról, hogy ön sok emberen segített. Nem úgy, hogy problémáikat megoldotta, hanem abban, hogy megértsék ezeket a problémákat… Mi önt dr. Maigret-nek nevezzük.
Simenon irodalmi munkásságát rendszerint két részre osztják: az úgynevezett „pszichológiai” regényekre, és a Maigret-kötetekre. Időzzünk most röviden Maigret-nél. Mert Maigret „botlása” jelezte a közeledő véget is. A testes, lassú mozgású felügyelő utánozhatatlan nyugalma, mindenre kiterjedő kíváncsisága, egész magatartása miatt a Maigret-könyvekből hiányzik a modern detektívregényekben elengedhetetlen – az embervadászat és fegyverropogás közepette születő – suspense. Ez a divatjamúlt télikabátjában gyalog cammogó, rosszul fizetett állami tisztviselő ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – egészen más, mint a világ detektívirodalmának többi nyomozója. Talán ezért van az, hogy népszerűsége annyi évtized után sem fakult meg. Lehet, hogy a régi Párizs után a Simenon regényekben érezhető nosztalgiának is része van ebben. De az Egyesült Államokban, Japánban vagy egyebütt milliós példányszámban megjelenő Maigret-kötetek sikerét ez nem magyarázza.
A Life cimű folyóirat ankétja szerint Simenonnak 200 millió olvasója van, művei eddig ötven nyelven jelentek meg. 1967-ben megkezdték összes műveinek a kiadását, de a 48 kötetre tervezett sorozatban nem kap helyet az a mintegy kétszáz regény és ezer elbeszélés, melyet ifjúkorában tizenhét különböző álnéven írt. Regényeiből, a Maigret-ket is beleértve színdarabokat, rádiójátékokat írtak és több mint ötven film és folytatásos tévésorozat készült. Könyvtárra való tanulmánykötet jelent meg munkásságáról, ezernyi Simenon-interjút közölt a világsajtó. Ami pedig magát Maigret felügyelőt illeti, bár szellemi atyja sokszor kissé lenézően nyilatkozott róla, tény, hogy Simenon elsősorban neki köszönheti világsikerét. Conan Doyle, Sherlock Holmes megteremtője, „igazi” irodalmi sikerekre vágyva egy szép napon egyszerűen megölte hősét. Egy teljes évtizedig állott ellent a Pipás ember híveinek és hősét csak akkor támasztotta fel haló poraiból, amikor kiderült, hogy irodalmi alkotásai nem tudták elhomályosítani Sherlock Holmes hírnevét. Simenon is „félretette” a maga Pipás Emberét. „Miután 18 Maigret-t közöltem, elhatároztam, nem írok több detektívregényt, öt évig nem foglalkoztam vele… Alakjára nem volt többé szükségem. Semmit sem tanultam már tőle” (Claire Courtenay interjúja a Le Monde 1967. március 18-i számában). Egyszer már nyugdíjba is küldte, de akkor sem engedte pihenni, visszahívta vidéki magányából, hogy családi okok miatt kinyomozza az igazi bűnöst.
Végleges nyugdíjazására csak most került sor. Ez év februárjában jött a hír, hogy az immár hetvenéves Simenon letette a tollat. Nem csak Maigret-t „ölte meg”, hanem búcsút mondott az irodalomnak. Döntését megromlott egészségi állapotával indokolta. Pedig a rendkívüli munkabírásáról híres Simenon – egy év alatt akár négy regényt is megírt – 1969-ben, tehát hatvanhatéves korában ezt mondta: „Hogy kétévenként írjak egy kötetet? És közben mit csinál az író? Nem, én nem tudok írás nélkül élni. Ha eltiltanának az írástól – meghalnék.” És mégis, két héttel hetvenedik születésnapja előtt Simenon megjelent szülőhazájának, Belgiumnak a svájci követségén, és kijavíttatta útlevelében a foglalkozást jelző „romancier” (regényíró) szót. Helyette beírta : „foglalkozás nélküli”.
„Olyan ember részéről, aki annyit írt, mint ő, ez bizony merész elhatározás, sőt talán követendő példa – írta a hír kapcsán a Le Monde-ban Robert Escarpit. Mert jobb, ha életműve végére maga az író tesz pontot, ahelyett, hogy, esetleg, kérdőjel kerüljön oda.”
Simenon termékenysége zavarba ejti a kritikusokat. (Első regényét egy bisztró teraszán, egyetlen délelőtt vetette papírra – igaz, akkor huszonegyéves volt –, de a módszer jó startnak bizonyult. Még az utolsó években is átlagban tizenegy nap alatt írt meg egy regényt. A Maigret-kötetekhez csak egy hétre volt szüksége.) „Az egyetemes irodalombírálat eddig nem foglalkozott Simenon életművével, talán mert az a véleménye, hogy művészi értéke csak olyan alkotásnak lehet, amely fáradságos munka eredménye” – írta a svájci Weltwoche 1969-ben. „Sok bírálója a »szórakoztató művek« kategóriájába sorolja Simenon regényeit, tehát nem tartja »komoly« irodalomnak. Nem felejtik el azt sem, hogy első novelláit pikáns francia folyóiratokban közölte, első regényei pedig álnéven kiadott ponyvaregények voltak – olvashattuk a Spiegelben. Pedig még a „nagyok” közül is sokan keltek Simenon védelmére, így Cocteau, Mauriac, Céline, Henry Miller, Hemingway és nem utolsósorban André Gide, aki több mint harminc évvel ezelőtt kijelentette: „Hogy Simenon a mi legnagyobb regényírónk, azt holnap nem egyedül én fogom állítani.” Marcel Aymé mondja róla: „Simenon – Balzac, a hosszúra nyúló leírások nélkül.” Ez egyben válasz azoknak is, akik azt állítják, hogy Simenon nyelvezete túl közel áll a hétköznapi nyelvhez, annyira egyszerű, hogy már nem is „irodalmi”. Amikor 1969-ben megjelent Simenon 200. regénye (Il y a encore des noisetlers), Jean Fayard például így írt róla a Le Figaróban: „Jól ismerjük Simenon stílusának keresetlenségét, megfigyelőképességét, a részletekre fényt vető aprólékosságát. Ebben a 200. kötetben sem a romantikus meseszövés, hanem a mindennapi életet elénk vetítő erő ragadja meg az olvasót.”
De mit válaszol maga Simenon az ellene felhozott „vádakra”? „Ki állíthatja azt, hogy igazi irodalmat csak csöpögtetővel lehet írni? Stendhal öt hét alatt alkotta meg a Pármai kolostort, Balzac némelyik regényét tizenöt nap alatt írta. Mint ahogy egy festőnek elég lehet egy nap vagy akár csak néhány óra, hogy majdan híressé váló vásznát megfesse… Amikor átjavítom a kéziratot, elsősorban a szépen hangzó mondatokat húzom ki, a jelzőket, mindazt, ami „irodalomnak” tűnik, de hamisan hangzik. Az írás az egyetlen mesterség, amelyben művünk értékét illetően sohasem lehetünk biztosak. Igyekszem, hogy stílusom egyre egyszerűbb legyen, ezért a leghasználatosabb szavakat viszem be a szövegbe, világos mondatokat szerkesztek.” (Claire Courtenay már idézett interjújából.)
Simenon írói világképére, lelfogásmódjára jellemző adat, hogy 1938-ban „A Gyűlölet ellen” néven mozgalmat próbált szervezni, és egész életében „pszichikai undort érzett az erőszakkal szemben” (Bemard de Fallois). Az író 1968-ban vendégül látta E. Schreibert, művei orosz fordítóját. Beszélgetéseik során szó esett a mai ifjúság problémáiról is, a beatnikekről, a hippikről és arról, hogy feltűnésüket a mai ifjúság romlottságával magyarázzák. Simenon tiltakozott e felfogás ellen. „Két háborút és két megszállást éltem át – mondotta. Emlékszem, milyen romboló hatással volt rám és a velem egykorúakra az első világháború, de különösen a megszállás, milyen mélységesen megalázottnak éreztük magunkat. Tisztázni kell a fiatalok súlyos elidegenedésének, vergődésének, elégedetlenségének okait. Mivel segíthetnénk fiataljainknak? Azt hiszem, a legfontosabb örökség, amit rájuk hagyhatunk: a háború és mindenfajta erőszak gyűlölete. A világon és az embereken kívül élni nem lehet. Igen, embernek lenni nehéz feladat” – vallja az író, aki a második világháború alatt több ember életét mentette meg, aki házában angol ejtőernyősöket rejtegetett.
A Genfi-tó mellett, Épalinges közelében emelkedő hatalmas villára kiakasztották a táblát: „Eladó”. A hírek szerint Simenon Lausanne-ban négyszobás lakást bérelt, itt fog lakni családjával. Ezzel lezárul-e a „Simenon-jelenség?” „Vajon Maigret” felügyelő beleegyezett-e? – kérdezi Robert Escarpit. Mert olyan embert megölni, mint ő, nem könnyű dolog. Annyi gyilkosságot akadályozott meg hosszú pályafutása során, hogy képes meghiúsítani saját halálát is.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.