Ki volt az elvtárs?
A második vonalba került embert nevezték ki árvízvédelmi biztosnak a faluba. Késő este érkezett meg a megyei székhelyről. Nyílt eszű, nehéz ember – okos és gyakorlatias és bátor.
A szakadatlan felhőszakadás úgy eláztatta a falu fölött uralkodó dombot, mint leves a kenyeret. A tapasztalt öregek földcsuszamlást emlegettek; nézték a fákat, hosszú karókat szúrtak a földbe, füleltek.
A nehéz ember összeszedte a falu minden munkaképes emberét. Irtózatos erőfeszítéssel több száz méter hosszú levezető árkot ástak, mélyet. Százötven ember dolgozott, mint a gép, némán és rettegve a földtől. Nem tudom, hány óra hosszat dolgoztak. Tegnap valaki azt mesélte, huszonhárom óra hosszat ástak megállás nélkül mindannyian. Az árvízvédelmi biztos is, természetesen.
A falu megmenekült.
A nehéz ember, az öreg másnap továbbment, egy másik faluba.
A sikeres munkáról mindenfelé megjelentek a méltató hírek. Az öreg neve véletlenül kimaradt. Mondják, elolvasta a híreket és boldogan mutogatta: „Ni, dicsérik a falumat. Hát meg is érdemlik!”
Az ismeretlen ablakos
Körülálltuk a házat.
Hány milliméter vastag az ablaküveg?
Érthetetlen, logikátlan – talán még a fizika törvényeinek is ellentmond: az első emeletig fölcsapó víz nem hatolt be a házba. A lakó nem volt otthon, az ablakok zárva, az üveg nem tört be; az ablakok jól zártak, az üvegeket sűrűn bevert szegek és jól tapasztott gitt fogta.
Valaki a mesterembert dicséri, az ismeretlen ablakost, az elmosódott arcú ablakost, akire már alig emlékszik a lakó. Talán mintha egy kicsit alkudoztak volna vele, talán tojásrántottával kínálták, talán azt is mondta, vele ne alkudozzanak, ő tudja, mit ér a munkája, majd meglátják…
Körülálljuk a házat, az ismeretlen ablakos csodáját.
Másutt ismeretlen hídépítőket, gátépítőket, útépítőket dicsérnek. És ismeretlen hídépítőket, gátépítőket, útépítőket szidnak.
Váratlanok a lelkiismeretesség, a mesterség próbái.
A legrosszabb bűz
A romló iszap súlyos szagát még valahogy elviselték. Nyitott szájjal lélegeztek – és kotorták, takarították, mosták az utcát. De a sarkon a szagot nem lehetett elviselni. lllatszertár volt a sarkon, a nagy, literes vagy még nagyobb üvegek a víz rohamában lezuhantak, eltörtek, pacsuli- és levendula- és gyöngyvirágillat lebegett a dögszag fölött, negédes, rózsaszín tüllruhákat és kimosakodott vasárnapokat és báltermeket és agyonkenceficézett öregasszonyokat és borbélyműhelyt idéző illat – menüett-szag és bonbonszag – és ezt nem lehetett elviselni.
Ezért kell az újságírónak is jól megválasztania a jelzőit.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.
Nagy Benedek: „Valami hatalmas erő mozdult meg az emberekben“
Az áradás és következményei ellen vívott küzdelem tizennegyedik napján Székelyudvarhely a lüktető alkotómunka jegyében él. A naptáron kívül semmi sem mutatja, hogy ez a forrónak ígérkező júliusi nap – vasárnap. A mosottkék ég alatt megszelídülten csobogtatja alá immár áttetsző vizét a néhol mélyebbre vágott, máshol pedig feltöltődött medrében a Nagyküküllő. A kontraszt: az ijesztően megszaggatott part, valamint az a száz meg száz lakóház és üzemi csarnok, amelynek falain ott hullámzanak az árulkodó sávok.
A municípiumi pártbizottság irodái üresek. A kapus felsorolja, hol lehet megtalálni – utolérni – a város vezetőit: melyik üzemben, építkezésnél, termelőszövetkezetben vagy más olyan munkaponton, ahol most a helyreállítás és a veszteségek pótlásának a sorsa dől el.
… Az új cérnagyár – a város egyik büszkesége – kapta az első árhullámot. Már a kora esti óráktól figyelték a vizet, és nem várva felsőbb utasításra, leállították a termelést, és megkezdték a motringok, a csévék ezreinek mentését minél magasabbra – polcokra és gépekre. Néhány villanyszerelő pedig elképzelhetetlenül rövid idő alatt szerelt le és helyezett biztonságba közel négyszáz villanymotort.
– Kapszulált (zárt) import motorok voltak, gyakorlatilag pótolhatatlanok; ha víz érte volna őket, akkor még hosszú hetekig nem dolgoznánk –– mondja Pakot Lajos, az üzemi pártbizottság titkára. – Ez volt az első és szinte még ösztönös megmozdulása és egyben az első nagy győzelme az embereknek. A csarnokok dupla ajtóinak lezárása és elszigetelése késleltette az ár behatolását, és a mégis betört víz végig jóval a kinti szint alatt maradt. Ez volt a második győzelem. E két fontos körülménynek köszönhető, hogy három és fél nap után, pontosabban július hatodikán délután négykor már megint teljes kapacitással működött az üzem.
A mutatkozó mintegy 3 millió lej értékű anyagi kárnak több mint az egyharmadát – a cérna mosásával és újracsévézésével – sikerült elkerülni. A megázott gyapotmatringok is megszáradtak és fokozatosan kerülnek feldolgozásra.
– Számomra, és azt hiszem, sokak számára, az emberek feltétlen ragaszkodása a gyárhoz, kenyeret adó munkahelyükhöz ez a legfontosabb tanulsága az elmúlt napoknak – mondja Veres Károly, a cérnagyár igazgatója. – Sokan közülük alig mentették ki családjukat az elöntött házakból, hívatlanul is rohantak ide, vissza!… Aztán a karbantartók éjt nappá téve, huszonnégy óra alatt szerelték helyükre a négyszáz villanymotort. Ez a munka máskor hosszú napokon át tartott volna. Őszintén mondom, valami hatalmas erő mozdult meg az emberekben. Nem kellett intézkedési terv, mozgósítás, személyre szóló utasítás – mindenki segített, amit tudott, mindenki tett, legelsősorban munkásaink. Ma is teljes a létszám. És a termelési eredmények?… Hát sokkal magasabbak, mint bármikor az árvíz előtt!
Minderre magyarázat van, nem is egy. Az embereknek igen jólesett, hogy pártunk főtitkára személyesen gratulált gyors és eredményes közbelépésükért. A váratlan látogatás rendkívül meghitt és közvetlen légkörben zajlott le. A határozott, gyakorlati útmutatások, valamint körülményeink kitűnő, részletes ismerete tovább erősítette az emberek önbizalmát és derűlátását.
Ugyanilyen gyorsan és határozottan cselekedtek a város másik nagy termelőegységében, a szomszédos, élelmiszeripari felszereléseket gyártó üzemben is, amely már szintén teljes kapacitásával termel.
Egymás után születnek a munkaközösségek vállalásai, az eredmények. A legfrissebb a készruhagyáriak felajánlása, akik kérték júliusi tervszámaiknak 110-ről 125 millió lejre, a kiviteli tervnek pedig 4-ről 8 millió lejre emelését: – minden feltételünk adott, hogy teljesítsük ezt a vállalást – mondják az egység dolgozói.
Sokan emlegetik városszerte Pál Vilmos gázszerelőt és csoportját: az árban úszva kötötték ki a főgázvezetéket, majd minden felső utasítás nélkül megállították a gázszolgáltatást. Tették ezt egy-két órával azelőtt, hogy Keresztúrnál elszakította az ár a fővezetéket…
Kora délután. Urbonyi Mihály, a municípiumi pártbizottság első titkárának, a néptanács elnökének íróasztalán szünet nélkül cseng a telefon: – Vállalta az egész munkaközösség! Megcsináljuk! Rendben van! Nyolcórás műszakkal! Tízórás műszakkal!
Halkan, higgadtan, csak tőmondatokban beszélnek. Egyetlen beszélgetés sem haladja meg a percet. Csak nagy későre tudunk szót váltani.
– Nem sokkal az ár apadásának kezdete után – nem furcsa? – vízhiány állt elő, nem volt amit inni, nem volt amivel takarítani. Az történt, hogy a vízművek két nagyteljesítményű import szivattyúja közül az egyik már harmadikán elromlott, a másik pedig a következő napon. Alkatrész beszerzéséről szó sem lehetett. De a cérnagyár és a „Tehno” lakatosai szétszedték, pár óra alatt alkatrészt ügyeskedtek össze, „kitalálták” a szükséges szigetelőanyagot, és a szivattyúk újra működni kezdtek.
Több mint ezerhétszáz lakóházat s más épületet érintett az árvíz, ezek közül nyolcszázból ki kellett költöztetni a lakókat, elsősorban a szombatfalvi és kadicsfalvi részen, a Sósfürdő utcában és végig fel a folyó mentén, Fenyéden és Máréfalván.
Hogy emberáldozat nem esett, az a lakosok magasszintű fegyelmezettségének is köszönhető.
– Nem lehet rangsort felállítani arról, hogy ki tett a legtöbbet. Mindenki a tőle telhető legtöbbet adta – és adja – mondják a municípium vezetői.
… A mentés harmadik napján a tűzoltó katonák egy percre se mertek leülni, mert nyomban leragadt volna a szemük…
Amikor túl voltak a nehezén, az emberek egymás után jelentkeztek másoknak is segíteni: cérnagyári szakmunkások egy csoportja Medgyesre, a helyiipar és a villamossági egység szakemberei pedig Segesvárra mentek a helyreállítási munkálatokhoz. A biztonság kedvéért szerszámaik mellett lapátot is vitt mindenikük.
A municípium lakosai immár több mint ötszázezer óra hazafias munkánál tartanak: vizet mernek, utakat, hidakat, gátat, kerítéseket javítanak, falakat bontanak és falakat raknak; e munkálatok összértéke máris meghaladja a két és fél millió lejt. Aztán megszületik e forró júliusi munkanap első„rendes” váltásában elért termelési eredmény is: az előirányzott 1 585 000 lej helyett, ötezer lejjel haladták meg a kétmilliót.
Elkísér egy ma hallott mondat: valami megmozdult az emberekben, valami hatalmas erő!… S a tények láttán teljesen hihető, hogy a pusztítás okozta károkat rendkívül gyorsan helyrehozzák a székelyudvarhelyiek!
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.
Bartha Albert: A helytállás napjai
Július első napjaiban a hirtelen megáradt Homoród és a Kozd patak két oldalról tört Kőhalomra, termelőegységeket, házakat öntött el a víz. Az utána következő napokban két ízben jártunk Kőhalomban. Mindkét alkalommal szemtanúi voltunk annak az erőfeszítésnek, amelyet a város lakosai és a segítségükre siető brassói dolgozók kifejtettek a termelés – és az élet – újraindításáért.
Hétfőn, július 7-én az Olthévíz–Kőhalom közötti országúton még csak tehergépkocsival lehetett közlekedni, mintegy kilométeres szakaszon fél méter magasan hömpölygött át az Olt vize az aszfaltozott úton.
A szövetkezetközi állattenyésztési telepen, ahol 5000 borjút hizlalnak, már nyoma sem volt a pusztító árvíznek.
Csupán az aszfaltút egyik oldalán hosszú sávon szárították az átázott koncentrált takarmányt. Pedig öt nappal azelőtt, koromsötét éjszakán több istállóba betört a víz. 1100 növendék állat került veszélybe. A kőhalmi mezőgazdasági gépesítőállomás dolgozói térdig érő vízben kocsikra rakták az állatokat és átszállították a szomszédos termelőszövetkezet és az állami mezőgazdasági vállalat istállóiba. A mentési munkálatokat Ioan Manoiu mérnök, a megyei mezőgazdasági igazgatóság vezérigazgatója vezette.
– Az emberek hősies munkájának köszönhető, hogy az állatállományban nem esett kár – tájékoztatott Savin Rădulescu állatorvos, a hizlalda igazgatója. – Annál kirívóbb volt, hogy azon a drámai napon akadtak néhányan, akik tétlenül szemlélték az eseményeket: a brassói területrendezési és talajjavítási hivatal öt technikusa – akiket azért küldtek Kőhalomba, hogy mentsék a közös vagyont – nem volt hajlandó a mikrobuszból kiszállni és segédkezni az állatok mentésénél. Elítélendő az ilyen magatartás.
Amikor első ízben Kőhalomban jártunk, a helyi ipari vállalat összes egységei, amelyeket ugyancsak elöntött az árvíz, már teljes kapacitással termeltek. Az ivóvízszolgáltatás még szünetelt, mert a három helyen összetört a patakok fölött áthaladó fővezeték. A lakosságnak és a növendék hizlaldába tartálykocsikkal szállították a vizet, az állomási lakónegyedből. Ottjártunkkor tapasztaltuk a brassói. a fogarasi és a kőhalmi közművek dolgozóinak erőfeszítéseit a vízvezeték helyreállításáért. A Homoród pataka fölött ott feszült már az új vezeték. Egy három méteres gödörben, térdig érő vízben és sárban Milos László hegesztőpisztolyával éppen azon fáradozott, hogy az új vezetéket összekösse a régivel. Másnap telefonon érkezett a jelentés: Kőhalomban újból folyik az ivóvíz a vezetékekben.
Mint ismeretes, pártunk főtitkára, Nicolae Ceausescu elvtárs július 9-én munkalátogatást tett Kőhalomban. Biztató szavai, értékes útmutatásai fokozták az itteni lakosok cselekvőkészségét az árvízkárok megszüntetéséért.
Másodszor a múlt hét szombatján jártunk Kőhalomban. Első utunk az állomás melletti fűrészárugyárba vezetett.
Tíz nappal korábban itt a gátter-csarnokban és a parketta gyári részlegen még nyolcvan centiméteres víz alatt álltak a gépek.
Andrei Marcus, a pártbizottság titkára, a gyár főgépésze elmondta, hogy a géplakatosok, a gépészek, villanyszerelők milyen derekasan dolgoztak a gyár beindításáért. Ottjártunkkor, délután háromkor újból termelni kezdtek az egyik parketta gyári vonal gépei. Egy óra múlva pedig felzúgott a rönkfűrész.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.
Bardócz Gergely: A vonatnak mennie kell
Ők a legszerényebb emberek a vasútnál: a pályamunkások. Ha a vonat közeledik, félrehúzódnak a töltés aljába, így húzódnak egész életükben ismeretlenségbe. Pedig nélkülük nem lenne töltés, sín, pálya, nem járnának a vonatok.
Bajban, veszélyben érezzük meg egyszerre az erejüket, szorgalmukat, kitartásukat. A idei nagy víz sok helyen átszakította a vasútvonalat, elmosta a töltést. A harasztosi állomás közelében a Maros beleharapott a Várad–Bukarest fővonalba. A pályamunkások azonnal ott termettek. Négy nap és négy éjjel dolgoztak, persze váltásban, de egy-egy csapat önkéntes akaratból 16-18 órára is megnyújtotta műszakját. S a töltést építő, a síneket újrarakó, gyorsan, hozzáértéssel dolgozó vasútiakkal egy sorban szorgoskodott egy öreg pályamester, Dumitru Pascu. Nyugdíjas két esztendeje, őt nem riadóztatták. De a szigorú vasúti parancsoknál is erősebbek az öntudat parancsai. Dumitru Pascu 35 esztendőt töltött el a vasúti pályákon, legtöbbet éppen ezen a vonalon. A pályatest minden méteréhez, talán minden kavicsához egyéni munkája köti. Előbb csak azért jött ki ide a városból, azért gyalogolt tíz kilométert, hogy ha szükség lenne erre, tanácsokat adjon. Az újjáépítést mérnökök irányították, de a mérnöki tudás is szorulhat az évtizedes tapasztalatra. Szívesen fogadták az öreget, de kímélni akarták, nem engedték dolgozni. Neki ilyet nem parancsolhat senki. Ő az 55-ös nagy áradáskor, meg máskor is, ha bajban volt a pálya, csákányt fogott a kezébe. így hát Pascu pályamester, aki már nem tartozik egyik csapathoz sem, versenyt dolgozott mindenik váltással.
Vasutasok helytállásáról sokat fogunk még írni az idei ár pusztításaira emlékezve.
Ovidiu Dragomir, a tartományi vasútigazgatóság pályafenntartási osztályának főmérnöke három napot és három éjszakát a 440-es kilométer jelzőnél töltött. Valahol a Kolozs megyei Călăraşi környékén. Most az igazgatóság főhadiszállásán irányítja az újjáépítést, ő az egyetlen mérnök a központban, minden társa kint a pályákon, a tartományban a legsúlyosabban megrongálódott Balázsfalva–Parajd vonalon vagy a Torda–Abrudbánya közötti keskenyvágányú vasút töltésén. Ide, a központba immár az újjáépítés friss hírei érkeznek szinte óránként telefonon. Még egy újabb vonalszakasz készült el, még egy újabb állomást kapcsoltak be újra. Immár több mint két hete, a vasúti pályamunkások állandó készültségben, feszültségben, ínszakasztó munkában teljesítik kötelességüket. A Kisküküllőt kísérő vonal mentén a pályamunkások, mesterek és a hozzájuk csatlakozott váltóőrök, forgalmisták, állomásfőnökök, mérnökök végeznek mindent.
Egyedül a vasúti katonai egységeket hívták segítségül. A helyi lakosságot nem akarták igénybe venni, mert annak aratni, kapálni kell a földeken, roppant nehéz körülmények között. A vasútiak vállalták, hogy önnön erejükből megbirkóznak a hatalmas feladattal.
És a pályamunkások állják a szavukat. Balázsfalva felől kezdve meg a pálya kijavítását, július 12-én éjszaka elérkeztek a 42. kilométerhez. Ez a pálya legfontosabb része, mert itt haladnak át az ország egyik legfontosabb vegyipari üzemének gyártmányai.
Egy másik pályamunkás csapat Parajdról indulva a 72. kilométernél tart.
A hét végén minden bizonnyal összetalálkoznak, s a legsúlyosabban megrongált vonalak egyikén megindulhat a szokásos forgalom.
Cseng a telefon a főhadiszálláson.
Ovidiu Dragomir rövid, katonás mondatokkal beszél valakivel. Jelentést hallgat meg, utasításokat ad. Majd leteszi a kagylót, azt mondja, akivel most beszélt, az a vasúti helyreállítás egyik igazi hőse. Anton Ionescu a neve. Pályamester a Torda–Abrudbánya vonalon. Az Aranyos áradásakor két nap és két éjszaka megszakítás nélkül dolgozott egy olyan szakaszon, ahol a víz mintegy 400 méteres rést ütött a töltésen.
– Ionescu Tordán lakik, s az áradás veszélyeztette a lakóházát – folytatja a főmérnök. – A pálya mester ezt tudta. De azt is tudta, hogy családját már kimentették, értékeit biztonságba helyezték a városban a katonák. Ő is katonának érezte magát, akinek a maga őrhelyén kell helytállnia.
– Fiatal ember?
– Jövőre megy nyugdíjba… Látja, ha éppen nem telefonál, talán nem is jut eszembe. Sok ilyen emberünk van.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.
Erdélyi Lajos: Fényképekkel igazolom majd…
Bodor Páltól veszem át a jegyzetfüzetet. „Segesvár, július öt“ – keltezte megrázó tudósítását. Pontosan egy héttel később voltam ott.
… Türelmetlenségét kitűnően palástoló igazgató a szövődében. Nyomban engedélyezi a riportfotók készítését is. Az iránt érdeklődik, mit szeretnénk megörökíteni. Mondom: láttam itt diákokat, színes bőrű egyetemistákat is, külföldi vendégeinket, akik mellettünk állnak balszerencsénkben. „Igen, igen – válaszolja – ez bizonyára érdekesség, de talán jobb lenne a gyár munkásait először, akik egy hete csak a biológiailag nélkülözhetetlen időt szánják alvásra.“
És ha már találkoztunk, talán mondanám meg, miért most jöttünk, amikor már sok minden rendben van? (Magyarázkodtam, közben azon töprengtem, hány évet öregedhetett ez az igazgató tíz nap leforgása alatt, ha ő már úgy látja gyárát, mint ahol minden rendben van.)
Felmásztam a bádoglemezzel borított lapos tetőre. Hatalmas fémhordókban mossák a lányok a megmocskolt csévéket. Színes kirakodóvásár. A lépcsőzetes üzemtetőn szárítják a fonalat. Itt már mosolyognak a lányok. Dolgoznak, pontos képet alkotnak feladataikról, felelősségük kiterjedéséről, lehetőségeikről. De mosolygó igazgatót – holott hárommal is beszéltem – nem láttam. Ők már felmérték az egy héttel ezelőtt még felmérhetetlent.
A Küküllő partján, a selyemszövődében az a mester fogad, akit öt évvel ezelőtt, az árvizet követő napokban is fényképeztem. Úgy néz rám, mintha én felelnék a három méter magasan mindent elöntő áradásért.
Fénykép: makulátlanul tiszta kék formaruhában dolgozó lány áll a csattogó gép mellett, exportra termel. Előtérben fáradt, kezén-arcán olajos, borotválatlan szerelő – bukaresti vendégszakember igyekszik kimozdítani egy beragadt csavart a helyéről. Két-három nap múlva grafikon-tervek szerint ez a gép is üzemelni fog.
A villanólámpa kimerült, de helyette tetővilágítást kapok. Az egykori mennyezet maradványai közül szűrődik be a fény. Szász öregasszony szemeiből könny csorog, mutatja a nagyanyjától örökölt, a szennytől úgy-ahogy kimosott falvédőt. Selyemszállal kivarott házikó, fák, takaros kerítés. Két oldalán német szöveg, hevenyészett fordításban: „Amikor szívében békesség honol, palotának érzi lakását.” A tető cserepeit elvitte a betörő víz…
Kettőbe vágott ház padlástere. Olyan mint a színpadi díszlet, az egyik oldal hiányzik, hogy a néző láthassa, mi történik bent. Pontosabban a padláson, hiszen az élet most ott zajlik. Az utolsó gerendán, ami még áll, két cserépben virág. A házigazda gépiesen matat az udvaron, észreveszi, hogy a virágokat fényképezem. Bocsánatkérő mosolyfélével magyarázkodik: „A virágnak is élnie kell.“
A virágok a líceum udvarán is élnek. A csizmám beragadt a dagadó iszapba. Egy iskolafüzetből összehordott kis dombocskát akartam megközelíteni, dolgozatok sírhalmát. Az elkövetkező nemzedék segesvári származású íróinak, zseniális matematikusainak 1975-ös zsengéit hiába keresik majd az irodalom- és tudománytörténészek. A füzetek mellett rózsatő áll, levelei még palaszürkék. Az elmúlt héten kipattantak bimbói. A nedvek széttörték az iszappáncélt. Jó filmfinálé, az ötletet felkínálom azoknak, akik majdan elkészítik Segesvár megpróbáltatásának, feltámadásának hősi eposzát. Ha valaki giccsnek véli az ötletet, fényképpel igazolom életességét.
A régi, romantikus fahíd helyét, az árván maradt hídfőket fényképezem. Valaki segít egyensúlyozni egy ferde síkban álló gerendán. Ezzel a kéretlen mozdulattal akar részt venni, segédkezni a múlt újjáteremtésére irányuló munkában. „Ugye felépítik a régit, az igazit! Mert tetszik tudni, ilyen nincs még egy az országban.“ Valóban: műemlék volt. Egy udvaron három, derékig meztelen férfi egyengeti a talajt. A lakásban a mély gödör fölé ácsolt pallón lehet bejutni. Billenő teherautó néhány tonna földdel megajándékozza a lakókat, ezt igyekeznek a lépcső alá rendezni.
… A döbbenettől tétova tanácstalanság helyét régen átvette a célszerűen beosztott erőfeszítés.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.
A kép, amit annyiszor láttunk a képernyőn, most eleven valóságban futott az út két oldalán. Az elöntött földeken, bokáig vízben, a sarlós aratók. Az Argeş mentén elsodort hidak, a Neajlov partján derékig vízben az erdők. És mindenütt a sereglő munka: újjáépül a híd, már friss aszfalt fedi az út sebeit, a baragáni falvakban új házfalak növekednek a már tisztuló egek alatt. Áthajtunk Călugăreni-en, a hajdani csatateret megkímélte az ár. De a harc, az ellenállás, a túlerővel kelő bátorság illő pillanatban emlékeztet arra, ami ma több mint feladat.
Giurgiu kikötőjében a Duna vize magas, de itt magasak a kőpartok is, tova keletebbre azonban áll már a homokzsákokból hevenyészett gát, akárcsak arra nyugat fele is, Călăraşi környékén. Amott derékig érő vízben aratják a zöldtömegnek való kukoricát. Tízezrek őrködnek végig a Duna partjain föl egész Tulceáig.
… Ott voltam Marosvásárhelyen, amikor ránk tört vízesésként az eső. Láttam repülőből az áradó Maros és a medréből kiszökő Olt vidékét; a habokból alighogy fölpillantó házak piros tetejét; a fehéren kígyózó utakat beleveszni a zavaros zöldes-barna árba; Segesvárt nyolc méter magas vizekkel küzdeni; Sibarcfalva összedőlt házait; Aradot dolgozni a gátakon és győzni.
Mindez most ott kavargott a Dunánál.
A folyót néztem, partjain annyi évszázada, évezrede élünk, hogy szinte elcsodálkoztam, mit akarhat tőlünk, hiszen nem bántottuk, hidakat röpítettünk át habjai fölött, erőművekkel kölcsönkértük erejét, hogy nemes fényt hintsünk szét a partjain, ahol bizony sokszor sűrű sötétben éltünk. A folyót néztem: „Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” Mintha szívemből folyt volna, valóban fájdalmasan, így hát szoktattam szívemet a fájdalomhoz, de egyben csitítottam is, mert ott láttam a tízezreket a gátakon. Zavaros és nagy volt a Duna.
De bölcs? Hanem mégis: mert most nem csak az „idő árján”, hanem a vizek árján is ott sugárzott az összefogás, az emberi szolidaritás, a testvériség tanulsága, A harcot, amit együtt vívunk a rontás ellen, ezt a harcot is békévé oldja majd az emlékezés. És ez az ugrásra kész, támadni-rontani ágaskodó Duna, melyet mégis megzabolázunk; ismét csak arra int, hogy a vele való harc, a természet megszelídítése, az egész szocialista civilizáció fölépítése – mindennapjaink programja és gyakorlata –: „ez a mi munkánk: és nem is kevés.”
Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.