A szépművészetek iránt érdeklődő közönségnek első ízben Teodora Voinescu könyve mutatta be nálunk a Magyarországról Bukarestbe származott Chladek Antal festőművészt, aki a Torontál megyei Elemér községben született, családi adatok szerint 1794-ben, útlevele szerint 1804-ben. A család a csehországi huszitaüldözések idején, a XVI. században menekült Magyarországra, és elmagyarosodott. Közülük egyesek a Hűvösi nevet vették fel, de a festő apja – jómódú kovácsmester – önérzetből kitartott régi családneve mellett. A fiú már gyermekkorában hajlamot mutatott a rajzra, ezért a felvilágosodott apa előbb Pestre, majd Itáliába küldte, hogy festészetet tanuljon.
Olaszországból 1826-ban házasemberként tér haza szülőfalujába. Felesége Anna Formenti, akivel Milánóban ismerkedett meg. Egy darabig Elemér községben, a szülői házban laknak, de Chladek festésből akar megélni és művészetében szeretne tovább fejlődni, ezért nemsokára odahagyja szülőföldjét. Csábítja Bécs, a császárváros ragyogása, tehát ott próbál szerencsét. Sikerei ellenére se marad sokáig Bécsben, Pesten telepszik le, és különböző utakon igyekszik megélhetését biztosítani. Az osztrák fővárosban megtanulta a miniatűrfestészetet, s ez lesz a jövőben legerősebb oldala. Szintén ott ismerkedett meg a kőnyomatos technikával is, ebbeli ismereteit most Pesten értékesíti.
1835-ben első felesége meghal és Chladek Antal másodszor is megnősül: a román származású Gruici Ecaterinát veszi feleségül. Bizonyára az asszonynak is része van abban, hogy a Chladek-pár 1835 végén felkerekedik és Bukarestbe költözik. Érvényesülés szempontjából itt kedvező viszonyokat talál, olaszországi, pesti és bécsi tanulmányait kamatoztathatja, azonkívül felesége révén bekerül a jobb módú, román társaságba, s annak kedvenc festőjévé válik.
Chladek mint festő a megrendelő minden igényének kielégítésére vállalkozik. Arcképet fest miniatűrtől életnagyságig, az ortodox románok részére ikonokat, a katolikusoknak szentképeket, és mindenféle templomi festést is vállal. De legelsősorban arcképfestő. Hajlamai a miniatűrfestés felé vonzzák, és ebben a műfajban alkotja legértékesebb munkáit, önarcképe, amelyet elefántcsontra, miniatűrben festett meg, nemcsak a művész egyik legjobb alkotása, hanem a romantikus festészet remekművei közé tartozik.
Habár Chladek Antal azokban az években kedvelt festője volt a legelőkelőbb családoknak, az ebből származó jövedelme mégsem bizonyult elégnek szaporodó családja eltartására. Erre vall, hogy 1843-ban a bukaresti Cărămidari nevű külvárosba teszi át lakását. Itt nemcsak műtermet tart fenn, hanem nagy epreskertet bérel, maga is sok eperfát telepít. Azokban az években jött divatba Európa-szerte a selyemhernyó-tenyésztés. Chladek külföldről selyemhernyókat, szakkönyveket hozat, szakszerű selyemhernyótelepet létesít, és minden szabadidejét annak szenteli. Ez még újdonság Bukarestben, az egész környéken híre terjed az újszerű vállalkozásnak, és az emberek csodájára gyűlnek. A külváros lakói bámulva figyelik a „bogaras festőt”, milyen türelemmel és szeretettel bánik a kövérre hizlalt, undok csúszómászókkal. De amikor látják, hogy ezek a csúf állatok rózsaszínű, fehér meg sárga gubókba zárkóznak, s ezekről Chladek ügyes kézzel gombolyítja le a csillogó selyemszálakat, amelyeket azután ő maga fest meg különböző színekre, még jobban elcsodálkoznak. A cărămidari-i selyemhernyó-tenyészetből és a festő keze munkájából olyan remek fantáziával színezett, finom selymek kerülnek ki, amelyek a híres, keleti selymekkel is vetekednek. Chladek Antal előkelő ismerősei körében akármilyen mennyiséget jó pénzért elhelyez belőlük.
A selyemhernyó-tenyésztés tehát ilyenformán jól bevált, a festő pénzt gyűjtött belőle és újabb, ésszerű vállalkozásba fektette be. A hernyók rengeteg eperfalevelet fogyasztottak, a fák gyümölcsét pedig Chladek összeszedette és saját szeszfőzdéjében pálinkának főzette ki. De Chladek idejéből nem telik arra, hogy üzleti vállalkozásaival saját maga törődjék. A szeszfőzdét, amely a környék részére bérfőzést is vállalt, egy görögre bízta, akit társnak vett maga mellé. A társ szakértelme azonban főként abban állt, hogy szemérmetlenül lopta Chladeket, s ezért a szeszfőzde rövidesen megbukott, ő pedig minden pénzét elvesztette.
Miután a szelíd lelkű, örökké mosolygó Chladek Antal ilyen kemény leckét kapott, felhagyott üzleti vállalkozásával, feloszlatta a selyemhernyó-farmot, visszaköltözött a város központjában, a Podul Mogoşoaiăn levő lakásába, és kizárólag művészetének élt. Fiatal festőket nevelt, akik idővel büszkeségei lettek a román képzőművészetnek. Az ő műtermét látogatták például a Grigorescu testvérek, Ghiţă és Nicolae. Kettőjük közül Ghiţă templom- és ikonfestő maradt, de öccse, aki sokkal nagyobb tehetség, később a XIX. század legjelentősebb román festője lett.
Kétéves inaskodás után Nicolae Grigorescu annyira megtanulta az ecset kezelését, hogy nemsokára önállósította magát. Ikonokat festett s azokat a piacon árusította. Ez volt a kezdete későbbi ragyogó pályafutásának.
Chladek Antalnak még egy tehetséges tanítványáról tudunk, éspedig a craiovai származású Elliescuról, aki szintén nála tanonckodott, s eközben meleg barátságot kötött a mester Antal nevű fiával. Ez az ifjabb Chladek is jó festő volt, apjával dolgozott együtt annak a műtermében, de korán elhunyt, mielőtt még művészete kiteljesedhetett volna. Elliescu itthoni tanulmányainak befejezése után külföldre ment, és Svájcban élt hosszabb ideig. Barátjához, a fiatal Chladek Antalhoz 1878. augusztus 30-i keltezéssel írt leveléből tudjuk, hogy Svájcban komoly sikereket ért el. Miután külföldi utazásáról hazatért, egy sorozat kisebb méretű festményt készített az akkori ismert román színészekről. Különösen Matei Millo-nak nagy híve, akit minden fontosabb alakítása alkalmából lerajzolt vagy lefestett.
A század második felében Chladek Antal sorsa rosszabbra fordult, jövedelmi forrásai megcsappantak. Divatba jött a fényképezés, ez pedig csapást jelentett a miniatűrfestészetre, amely 1860 után teljesen háttérbe szorul. Chladek látása is erősen meggyengül, a munka nehezére esik. De nem adja fel a küzdelmet, állandóan fest, 1882-ben bekövetkezett haláláig.
Chladek Antal portréművészete a korabeli társadalomban nagy visszhangra talált. Higgadt, aprólékos munkára hajló természete nemcsak arra képesítette, hogy a miniatűrfestésben kiválót alkosson, hanem nagyobb méretű festményeit is a részletek rendkívül gondos kidolgozása jellemzi. Miniatűrképeit egyvonalba lehet állítani a műfaj európai művelőinek legjobb munkáival. Pasztellfestői képességeiről tanúskodik a Kék ruhás asszony című festménye. A könnyed, légies vonalak, a színek árnyalása igazi művész keze munkájára vall. A tájképfestésben viszont már gyengébb. A bukaresti Művészeti Múzeum két tájképét őrzi. Mind a kettő – az Este és a Reggel – ugyanarról a tájról készült a jelzett napszakokban, s mindkettő az előző századok francia és olasz tájképfestésének hatását tükrözi, amelyet a festő külföldi tanulmányútjain szívott magába.
A művészettörténet Chladek Antalnak tiszteletreméltó helyet biztosít a román képzőművészet úttörői között. Arcképeivel, főleg miniatűrjeivel hozzájárult bizonyos finomabb ízlés kialakításához.
Jelentékeny szerepet játszott a román és a magyar nép közötti kultúrkapcsolatok kiépítésében is. Még pesti lakos korában munkatársa volt és Bukarestben is állandó rajzolója maradt annak a román nyelvű almanachnak, amelyet Zaharia Carcalechi nyomtatott és adott ki a budai királyi nyomdában. Ilyen irányú munkásságának megvilágítására igen érdekes átlapozni az Almanahul Statului din Principatul a Toată Ţara Românească pe 1837 címen Budán megjelent Carcalechi-kiadványt, amelyben Chladek Antal több portréját közölte.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
