Az 1848-as munténial forradalom idején, írók és színészek mellett, számos festőművész szegődött szívvel-lélekkel a szabadságért és az emberi jogokért vívott küzdelem szolgálatába. Bátran vállalták a harcot, a munkát és a forradalom bukása után a kudarccal járó következményeket: a bujdosást, a börtönt, a számkivetést és a halált is. A múlttal szemben új jelenség volt ez a román képzőművészet történetében, s azt mutatta, hogy bámulatos gyorsan felnőtt az a művész-nemzedék, amely nemcsak alkotásainak kívánt hazafias, küzdő jelleget adni, hanem saját tetteivel is cselekvően igyekezett előmozdítani a szabadság eszményének győzelmét. Többen közülük emellett a múlt századbeli magyar-román művészkapcsolatok szempontjából is méltán tarthatnak igényt érdeklődésünkre.
Jelentős szerepet játszott a forradalom előkészítésében és az 1848-as eseményekben Ion D. Negulici, a Câmpulung Muscel-i ortodox pap fia, aki korán megismerkedett a forradalmi eszmékkel. Alig tizenhét éves, amikor Iaşi-ba kerül, ahol Niccolò Livaditti, olasz származású festő fogadja műhelyébe a tehetséges fiatalembert. Itt ismerkedik meg Mazzinivel, az Itáliából menekült olasz forradalmárral, aki elszánt ellensége a zsarnokságnak, és izzó forradalmiságával mély hatást gyakorol Negulici-ra. Így a fiatal festő 1833-ban már a forradalmi gondolatoktól átitatottan indul külföldre első tanulmányútjára, amelynek útvonala: Pest, Bécs, Párizs. Nemcsak tanul és fest mindenütt, hanem igyekszik barátságot kötni a haladó ifjúsággal is. A fejedelmi kegy 1841-ben lehetővé teszi számára, hogy hosszabb időre ismét Párizsba utazzék, s ott továbbképezze magát Martin Droling, a kiváló történelmi festő műtermében. Ösztöndíja öt évre szól, de 1842-ben Alexandru D. Ghica fejedelmet elűzik, s helyét Gh. Bibescu foglalja el, aki megszünteti az ösztöndíj folyósítását. Negulici súlyos helyzetbe kerül és egy időre megízleli a clichy-i adósok börtönének keserű életét is.
Kiszabadulása után hazaindul Munténiába, de útközben megállapodik Bécsben. Itt találkozik Rosenthal Dávid fiatal festővel, aki tanulmányait ebben az időben az osztrák fővárosban végzi. A két festő egy egész életre szóló barátságot köt egymással. Ennek eredményeképpen Rosenthal elhatározza, hogy Bukarestben telepszik le. A hazájába visszatérő Negulici-ot a bukaresti haladó ifjúság tárt karokkal fogadja, ő és Rosenthal tagja lesz a „Societate Literară”-nak, amelyet 1843-ban a felvilágosult ifjúság nemcsak művelődési célból, hanem a forradalom előkészítésére hív újra életre. I. D. Negulici nagyszabású illegális munkát végez, titkos gyűléseket rendez, és 1848 tavaszán részt vesz Bogdăneşti-ben Dimitrie Bǎlcescu birtokán forradalmi kiadványok nyomtatásában, amelyeket azután zsákokba csomagolva az ő bukaresti lakásán helyeznek el. Mint ismeretes, Bukarestben a felkelésnek pár nappal előbb kellett volna kirobbannia, mint ahogyan történt. Nicolae Bălcescu és Ion Heliade Rădulescu vidékre utaztak, hogy ott hozzák nyilvánosságra a forradalmi kiáltványt és a mozgalomhoz átállt csapatokkal meginduljanak Bukarest ellen. Ezalatt a fővárosban maradt összeesküvők, köztük Bolliac, Nicolae Golescu, Scarlat Creţulescu, Costache Bălcescu, Voinescu ezredes, Artistia, a kitűnő színész, Negulici és másik két festőtársa, Rosenthal Dávid és Barbu Iscovescu a felkelés előkészítésén fáradoztak. Utolsó értekezletüket Negulici lakásán tartották és onnan osztották szét a kinyomtatott forradalmi kiáltványt, plakátokat és néhány beszéd szövegét, amelyeket a megbízottaknak a város terein kellett volna elmondaniuk. Halepliu színész árulása azonban keresztülhúzta a számításokat. Iancu Manu, rendőrfőnök megkezdte a letartóztatásokat, házkutatást tartott Negulici lakásán, megtalálta az ottmaradt forradalmi nyomtatványokat, de a festőnek utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie a rendőrség pribékjei elől.
Az eseményeket azonban feltartóztatni nem lehetett. A jól megszervezett bukaresti nép június 11-én Bibescu palotájához vonult és a forradalmi pontok elfogadására kényszerítette a fejedelmet. A palotába behatoló tömeg előtt a háromszínű zászlót Barbu Iscovescu festő vitte, így lett ő a nevezetes nap zászlóhordozója.
Az új, ideiglenes forradalmi kormány a Podul Mogoşoaián levő fejedelmi palotában rendezkedik be. Bibescu hat évig tartó fejedelemsége alatt ez a palota csak reprezentációs célokat szolgált, maga az uralkodó, családi botrányai miatt, nem mert beköltözni, hanem a Mitropolia domb alatti saját palotájában maradt. Most az új fordulatnak megfelelően át kellett rendezni és díszíteni. Ezt a munkát Negulici, Rosenthal és Iscovescu végzi a forradalmi kormány megbízásából. Majd Negulici vidékre kerül, Prahova megye „ocǎrmuitor”-ává (megyefőnök) nevezik ki. A forradalom azonban rövid életű. A bojárság hívására a török csapatok bevonulnak Bukarestbe, s most már a megtorlás elől menekül mindenki, aki teheti. Negulici több társával együtt átmegy a Kárpátokon és Brassóban keres menedéket.
A Cenk alatti város az Erdélybe menekülő román emigráció székhelye lesz. Bălcescu és Bolliac a forradalom magyar vezetőivel tárgyal, Iscovescu és mások az erdélyi román forradalmárokkal veszik fel a kapcsolatot. Abrudbányán ma is emléktábla jelzi azt aházat, amelyben Barbu Iscovescu találkozott Avram Iancuval és más forradalmi vezetőkkel. Emellett a brassói emigráció összeköttetést tart fent a párizsi román emigrációval, annak céljaira gyűjtéseket rendez és rendszeresen pénzt küld.
De Negulici és Iscovescu, politikai szereplésük mellett, elsősorban művészek. Erdélyi tartózkodásuk alatt is folytatják festőtevékenységüket. Mindketten lerajzolják a nevesebb erdélyi román forradalmárokat, arcképeiket kőnyomatosan sokszorosítják, a nép közt terjesztik és a befolyó pénzt az emigráció céljaira juttatják. Általánosan ismertté vált az a szép portré, amelyet Iscovescu ebben az időben Avram Iancuról festett. Ő a portrérajzolás mellett több képet festett Erdély tájairól is, Negulici-nak pedig Brassóban születik meg egyik legsikerültebb alkotása, a „Femeia în albastru” (A kék ruhás nő), című festménye. A brassói emigráció tevékenységének 1849-ben az osztrák hatóságok vetnek véget. Negulici-ot és társait kiadják a törököknek, akik a román forradalmárokat Kis-Ázsiába, Brusszába internálják. Negulici-nak később innen sikerül Konstantinápolyba átköltöznie. Azt tervezi, hogy a szultánhoz bejut, s meggyőzi őt a románság ügyének igazságos voltáról. Ez a vállalkozása azonban nem sikerül. Tüdőbajban hal meg 1851 áprilisában, és a pérai keresztény temetőben helyezik nyugalomra. Három évvel később, 1854 októberében megbetegedett és meghalt jóbarátja és forradalmi küzdőtársa, Barbu Iscovescu, akit Negulici mellé temettek a pérai temetőben. Sírjuk fölé pár évvel később a bukaresti románság kegyelete emlékkövet emelt, s erre D. Bolintineanu írta a sírverset. Costache Petrescu festő, aki maga is tevékenyen vett részt a forradalomban, „Grupul de mani festanţi pentru constituţie la 1848” (Az 1848-as alkotmányért tüntetők csoportja) című akvarelljén örökítette meg azt a történelmi jelenetet, amikor Barbu Iscovescu a maga festette nemzeti lobogót s rajta a forradalom jelszavát: „Igazságot! Testvériséget!” lobogtatva vezette a tüntető tömeget a fejedelmi palota ellen.
Amikor a forradalom leverése után mindenki fejvesztetten igyekezett menekülni, Rosenthal C. David továbbra is Bukarestben maradt. Néhány forradalmárral együtt, aki nem tudott kellő időben kijutni a fővárosból, őt is letartóztatták, de pár nap múlva, az osztrák konzul közbenjárására, a török hatóságok szabadon engedték. Rosenthal ugyan a forradalmi kormánytól érdemei elismeréséül megkapta a román állampolgárságot, de azt az osztrák konzul nem ismerte el s őt továbbra is magyarországi származású osztrák alattvalónak tekintette. Ez azt a különös előnyt jelentette számára, hogy mint idegen állampogár, szabadon járhatott-kelhetett, s így fogságban levő barátainak értékes segítséget nyújthatott, önfeláldozásában addig ment, hogy C. A. Rosetti feleségével, Maria Rosettivel együtt mindenütt nyomon követte a Bukarestből elszállított foglyokat, akiket a belgrádi várba akartak vinni a Dunán egy török hadihajón. Orsovánál sikerült leitatnia a kísérő török katonákat és megszöktetni barátait, akik között volt Nicolae Bǎlcescu, C. A. Rosetti, D. Bolintineanu, Cezar Bolliac és a Golescu fivérek. Belőlük alakult meg azután a szabadságért a küzdelmet továbbfolytató párizsi román emigrációs központ.
1851 nyarán Rosenthal veszélyes megbízást kap a román komitétől. Nagymennyiségű röpirattal, pénzzel vissza kell térnie, hogy az erdélyi románság körében újra felszítsa a forradalom tüzét. Nagyszebenbe kellene mennie, hogy onnan indítsa el földalatti tevékenységét, de az osztrák politikai rendőrség – állítólag Párizsból kapott értesítés alapján – Pesten elfogja és – mert nem akar rávallani összeesküvő társaira – halálra kínozza, Tizennégy évvel később, amikor az egykori forradalmárok már régen visszatértek a száműzetésből, Maria Rosetti, akit Rosenthal annak idején modelljéül választott forradalmi tárgyú festményeihez, az 1865-ben megjelent „Mama și copilul” című kiadványban így emlékezik a festő hallatlan áldozathozataláról:
„… Romániáért, annak szabadságáért halt meg és meghalt román barátaiért, hogy azokat megmentse a kompromittálástól. Megkínozva, halálra gyötörve, igazi vértanú módján fejezte be életét.”
Rosenthal nemcsak tetteivel, hanem művészetével is szolgálta a forradalom ügyét. Általánosan ismertek a „Forradalmi Románia” és „Románia széttépi láncait” című festményei. De a legújabb kutatások bebizonyították, hogy Rosenthal alkotta azt a nagyméretű, impozáns gipszszobrot is, amelyet a bukaresti forradalom győzelme után, 1848 nyarán „Felszabadított Románia” felirattal a fejedelmi palota udvarán állítottak fel és később a bojárok romboltak le.
Megihlette a forradalom Gh. Tattarescut is, aki bár rokonszenvezett a forradalommal s annak vezetőivel kapcsolatot tartott fent, ténylegesen részt nem vehetett benne, mert abban az időben Itáliában tartózkodott tanulmányúton. A forradalom idején alkotta „Deşteptarea României” (Románia ébredése), a bukás után pedig „România plîngînd la sarcofagul libertăţii” (Románia sír a szabadság koporsójánál) című festményeit.
A forradalom lelkes híve volt, és Craiován vett cselekvően részt a mozgalomban a brassói születésű Constantin Lecca, aki előbb évekig Budán élt és közreműködött a Zaharia Carcalechi által a budai királyi nyomdában kiadott „Biblioteca Românească” szerkesztésében. Ezeket a füzeteket annak idején nagy példányszámban terjesztették nemcsak az erdélyi román lakosság körében, hanem Munténiában és Moldvában is. A forradalom bukása után Lecca Brassóba menekül, majd később Bukarestbe tér vissza. Elválaszthatatlan barátja és munkatársa volt a húsz évvel fiatalabb Mişu Popp, szintén brassói származású festő, aki előbb a székelyudvarhelyi katonaiskola növendéke s azután lépett a festői pályára. Mişu Popp az erdélyi forradalomban vett részt és Brassóból menekült Bukarestbe. A forradalom hullámverésének lecsillapodása után Lecca és Mişu Popp együtt nyitott műtermet a fővárosban, de mindketten gyakran átlátogattak Erdélybe, ahol sok portré- és templomfestést vállaltak. Th. Aman alig tizenhét éves volt, amikor Craiován belépett a „Clubul Revoluţionar” tagjai közé s együttműködött velük a forradalmi eseményekben. Hogy az üldöztetéstől megóvják, szülei a forradalom után sürgősen Párizsba küldik tanulmányútra. Vasile Mateescu (családi nevén Cristescu) szintén testestül-lelkestül a forradalom hívének szegődött és főként vidéki propagandagyűlések szervezésével tűnt ki. Névrokona, Petre Mateescu pedig mindig kéznél volt, amikor a forradalmi mozgalom részére rajzokat kellett készíteni. Legismeretesebb Gh. Magheru tábornokról 1848-ban kőnyomatosan sokszorosított rajza.
A művész szabadsága nélkül a művészetek szabadsága elképzelhetetlen. Az 1848-as forradalmár festők olyan társadalmi rend kiharcolásáért vállaltak elkötelezettséget, amelyben a polgári és emberi jogok tiszteletben tartása biztosítja a művészet szabadságát is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.