Joggal feltételezhetjük, I. Károly fejedelem nem sejtette, mekkora szolgálatot tesz a román képzőművészetnek, amikor elhatározta, hogy a nagyvezérkar mellé festőművészeket is beoszt a balkáni hadszíntérre. Hogy az ötlet voltaképpen kitől származott, őtőle-e vagy sokat tapasztalt, sok világban élt udvari festőjétől, azt ma már bajosan lehetne megállapítani. Valószínű azonban, hogy mégis Szathmári Pap Károlytól, hiszen már majdnem negyedszázaddal azelőtt megjárta a krími háborút – igaz, akkor csak saját szakállára – és ott tapasztalta, hogy I. Miklós cár az orosz birodalom legjobb festőiből alakíttatott különítményt a háborús események megörökítésére.
Megjelent az Erdély képekben első füzetében, 1942-ben.
Azt viszont már mi is tudjuk, hogy a hadszíntérre küldendő román festők összeválogatásánál döntő szava volt Carol Davilának, a hadsereg egészségügyi felügyelőjének. A harctéri különítmény gerincét „hivatalból” Szathmári Pap Károly, az udvari festő képezte, a többi tag kiválasztását Davila sugalmazta. Nicolae Grigorescut, aki bejáratos volt Davila házába és az ottani hatalmas, gyönyörű kertben sokat festegetett, a háború kitörésekor külföldről hívatta haza, de beajánlotta George Demetrescu Mireát is, akit még egykori orvostanhallgató korából ismert, és aki, mikor az előkelő, bukaresti társaság divatos festője lett, szép portrét festett feleségéről, Ana Daviláról. Sava Henfia a Cotrcceni-ben levő Elena Doanna intézet rajztanára volt, innen ismerte Davila, és művészetéről alkotott jó véleményét azáltal igyekezett kifejezni, hogy negyedik tagként bejuttatta a harctérre küldendő festő-különítménybe.
A négy művész nem kényszerből, hanem önkéntes elhatározásból és hazafias lelkesedésből vállalta a nehéz és nem egyszer életveszéllyel járó küldetést, sőt kitüntetésnek tekintette, hogy részt vehet a román nép igazságos küzdelmében, amelynek célja a több évszázados török uralom alóli végleges megszabadulás, az ország teljes függetlenségének elnyerése. Amellett művészi értékelésük mértékét is jelentette, hogy éppen őket válogatták ki a harctéri kiküldésre. Vállalkozásukért bőven megkapták a jutalmat azáltal, hogy a hadszíntéren szemtanúi lehettek a hősiességnek, a vitézi kitartásnak, és így felette értékes tapasztalatokat szerezve, a történelmi eseményeket személyes átéléseik prizmáján átszűrhették, új szemszögből értékelhették. Ez pedig végeredményben oda vezetett, hogy a hadszíntéren látottakból olyan kiváló műveket alkothattak, amelyek a múlt századbeli román realista történelmi festészetet európai színvonalra emelték.
A festőknek voltaképpen riporteri szerepet kellett betölteniük, vázlatkönyvvel és ceruzával kezükben kellett végigkísérniük a csapatmozdulatokat, ütközeteket és a hadszíntér többi eseményeit. Egyenesen a nagyvezérkar rendelkezése alá tartoztak.
Mindegyikőjük rendelkezésére egy négykerekű, elöl és két oldalán nyitott, hátul és tetején ponyvával fedett bricskát bocsátottak. A kétlovas alkalmatosságot katona hajtotta. Mindezt pedig Nicolae Grigorescutól tudjuk, aki egyik festményén hagyta ránk bricskája képét.
Ő egyébként a függetlenségi háború idején már harminckilenc éves volt. Küzdelmekben, csalódásokban és sikerekben gazdag élet állt mögötte. Most a háborúban az érett, a művészetében lehiggadt festő szemével nézte a harctéri eseményeket. A különítmény négy tagja közül talán ő vette legkomolyabban feladatát, és úgy értelmezte azt, hogy nemcsak egyszerű megfigyeléseket visszavetítő, mechanikus riporteri munkát végezzen, hanem magasabb célú, művészi küldetést is teljesítsen.
Grigorescu a helyszínen száz meg száz ceruza-, toll-, és szénvázlatot készített. Ezekből a vázlatokból dolgozta ki azután a harctéri jeleneteket drámai erővel megelevenítő rajzait és festményeit. A szeme előtt lejátszódó események extázisba ejtik, s ez arra képesíti, hogy a csaták pokoli kavargását, a szuronyrohamok öldöklő lendületét a valóság megrázó erejével adja vissza. Rajzai (például Holttestek a plevnai utcán, Gyalogos roham Rahova-völgynél, Hadtápszekerek) néha Jaques Callot vagy Goya borzalomfestészetére emlékeztetnek, de a rettenet, a borzadály kifejezése mellett a háború rémségei elleni felháborodás és a szenvedők, az áldozatok iránti könyörület is érzékelhető. A helyszínen készített vázlatokból születnek meg később – még tíz év múlva is – sodró erejű olajfestményei, így a Riadó, Gyalogos katona, Az őrszem, A kém, a Lovaskatona és a monumentális Roham Smirdan ellen.
Művészi alkotó- és képzelőerejére jellemző módon a legutóbbi képet anélkül festette, hogy Smirdannál személyesen jelen lett volna. Az 1878-as utolsó nagy csata idején ő már nem tartózkodott a harctéren, s amikor 1886-ban a képet megrendelték tőle, a hadszíntér más részein felvett vázlatait használta fel a nagy terjedelmű festmény megalkotására.
Sava Henţia igen érdekes figurája a festőkülönítménynek. A Fehér megyei Kissebes falucskából származó parasztfiút tizennégy éves korában a nagybátyja hozta fel Bukarestbe fényképészinasnak. Serdülőkorában az 1863-as árvíz idején éjszaka úszva menekül, utána tífuszban megbetegszik és mindkét fülére megsüketül. De a művészet iránti tehetségét érző hittel fejleszti és Th. Aman és Gh. Tattarescu avatott keze alatt kitűnő festővé fejlődik. Kínzó testi hibáját leküzdve vesz részt a harctéri expedícióban, s ez jó alkalmul szolgál arra, hogy kivételes megfigyelőképessége és emberszeretete igazán érvényesüljön. Új távlatok nyílnak meg előtte, tematikája a realista szemlélet kézzelfoghotó jelenségeivel gazdagodik és ez arra vezet, hogy rajztanári modorosságait is levetkőzze. Már előbb is festett ugyan háborús képeket (Mihail Viteazul katonái elűzik Giurgiuból a törököket), de ezekre – éppúgy, mint a kor történelmi festészettel próbálkozó, többi festőjének alkotásaira – a szónokias közlési modor nyomja rá a bélyegét. A hadszíntéren azonban megváltozik látásmódja, háborús alkotásait a valóság megrendítő hitelessége hatja át. A Lovaskatona, Török hadifoglyok, Árupályaudvar (a front mögötti életben a háború jelenlétét érzékletesen szemléltetik a mozgást akadályozó felhalmozott zsákok, kóberes hadtápszekerek, összezsúfolt állatok), Kikötött lovak című olajfestményei a hadiélet mozgalmasságát örökítik meg, a Testvériség című akvarell pedig a román–orosz fegyverbarátságról nyújt megkapó képet.
Szathmári Pap Károly a balkáni háború idején 65 éves, a különítmény legfiatalabb tagjának, G. D. Mireának akár nagyapja is lehetne, mégis korát meghazudtoló fürgeséggel és érdeklődéssel, kezében vázlatkrétával vagy ceruzával követi nyomon a hadmozdulatokat, csatajeleneteket és az egymás mellett küzdő román és orosz csapatok életét. Megörökíti a katonai felvonulásokat, menetelő ezredeket, bombázásokat, izzó harci jeleneteket. Munkájában segédeszközül gyakan fényképezőgépet is használ. Mindent gondos aprólékossággal dolgoz ki, úgy hogy rajzai a későbbi évtizedekben a katonai iskolákban tananyagul szolgálnak. A hadi eseményeken kívül a hadviselő katonák egyenruháit is lerajzolja, felszereléseit, fegyvereit, sőt a polgári lakosság által hordott népi viseleteket is. Vázlataiból vízfestményeket készít, melyek a kor művész és egyben történelmi dokumentumai maradnak. A londoni Illustrated London News és a lipcsei Illustrierte Zeitung sorozatosan közli a harctéri eseményekről írt, eredeti rajzokkal kísért tudósításait, így Romániában ő lesz az első haditudósító, akinek szolgálatait a külföldi sajtó igénybe veszi.
George Demetrescu Mirea az események azonnali fölvázolására vállalkozott. Sok rajzot készített a harctéren, ezekből 40 darab a bukaresti Katonai Múzeumban ma is látható. Társaival ellentétben azonban háborús élményeiből egyetlen jelentős művészi alkotás se született.
A függetlenségi háború festőkrónikásai egy frontot kívántak alkotni a harcoló néppel, amelyről éppen a hadszíntér kavargásában ismerték fel, hogy döntő tényező a küzdelemben. Nem véletlen, hogy háborús vonatkozású műveikben nem a vezetők, nem a tisztek, hanem mindig az egyszerű közkatona a főszereplő.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.