Érdekes az olyan barátság, amely korban egymástól feltűnően eltérő férfiak közt, például a felnőtt, komoly tanár és kisdiákja között jön létre. A tanár megszereti növendékét, figyelemmel kíséri annak életútját az iskolai tanulmányok befejezése után is, tapasztalataival, tanácsaival segíti, majd amikor a diák felnőtt emberré válik s lassacskán összekorosodik tanárával, egyenlő feleket jellemző férfibarátság alakul ki közöttük. Ilyen kapcsolat állt fent a tudós Bolyai Farkas és Szabó János festőművész között is.
Bolyai már a marosvásárhelyi református kollégium becsült tanára volt, amikor Szabó Jánost megismerte. Azoknak a gyermekeknek ugyanis, akik a kollégium növendékei akartak lenni, felvételi vizsgafélét kellett tenniök. Így került Szabó János egy szép, nyárvégi napon Bolyai Farkas elé. A „censor” (kikérdező tanár) a tudományos férfi szigorával tette fel egymás után a kérdéseket, s azokra a Székelyudvarhelyről jött fiúcska talpraesetten, kifogástalan tudással válaszolt. A professzornak annyira megtetszett a jó eszű fiú, hogy tanítványául fogadta és állandó pártfogásában részesítette. Szabó János szorgalmasan tanult, családjának óhaja szerint papi pályára készült, de erről a tervéről már másodikos, tógás diák korában lemondott, hajlamai más irányba vonzották. Pályájának megváltoztatását saját feljegyzéseiben így indokolta meg: „Lefestettem egy lovas szolgát és ezüst petákot kaptam érte. Festő leszek.”
Szabó már diákkorában festegetett, és az első sikereken felbuzdulva bizonyára úgy vélte, hogy a tehetségének megfelelő művészpályán sokkal jobban boldogul majd. Bolyai Farkas nem vette rossz néven tanítványától, hogy hátat fordított a tudományoknak és a művészethez pártolt, amelyet ő maga is igen kedvelt. Legalábbis erre mutat Szabónak egy 1815-ből keltezett levele, amelyben a festő arról számolt be a professzornak, mint jótevő pártfogójának, hogy Bukarestben járt s ott szép sikereket ért el.
„Midőn megköszönöm professzor uramnak irántam tanúsított jóságát – írja egyebek közt a levélben –, amivel eddigi utamon istápolt s amit csak egy minden művészetért rajongó lélek tehet meg, bukaresti tartózkodásomról számolnék be. Mert nem hiába időztem ott, azt a magammal hozott olajkének is bizonyítják, amiket professzor uramnak is prezentálni szeretnék…”
Bolyai Farkas pártfogása inkább erkölcsi, mint anyagi természetű lehetett, hisz ő maga se tartozott a gazdag emberek sorába. Szabó János, anyagi eszközök híjában, fiatalos hévvel felkerekedett – huszonegy éves alig volt –, és gyalogosan tette meg a hosszú utat Marosvásárhelytől Bukarestig. A szellemi megújulás éveiben szívesen fogadták a román fejedelemségekben az ide érkező művészeket. Különösen megbecsülték a festőket, mert az arcképfestés iránt, a javuló gazdasági helyzet folytán, annyira megnövekedett a kereslet, hogy a csekély számú festő nem tudta kielégíteni a jelentkező igényeket.
A ma ismeretes adatok szerint az erdélyi festők közül elsőként Szabó János látogatott Bukarestbe, és mintegy másfél évet töltött ott. Rövid idő alatt igen jó hírnevet szerzett magának, „pictorul Szabó” néven emlegették és bőven ellátták munkával. Szorgalmával annyi pénzt gyűjtött, hogy abból előbb Pestre, majd Bécsbe ment tanulmányútra. Mindaddig teljesen autodidakta volt a festészetben, most új távlatok nyíltak meg előtte. Kiváló művészekkel ismerkedhetett meg, klasszikus remekművekkel bővelkedő múzeumokat tanulmányozhatott és sokoldalúan képezhette magát. Bécsben azonban – a továbbképzés lehetőségén kívül – nem valami fényesen mehetett a dolga. Ezt igazolja Bolyai Farkasnak 1829 január 13-án Jakab Lajoshoz írt levele, melyből kitűnik, hogy a tudós gyűjtést indított Szabó Jánosnak az osztrák fővárosból való hazahozatala érdekében és a pénzt barátai útján juttatta el Bécsbe.
„Gr. Bethlen Domokos az 50, azaz ötven frt.-ot váltóban megadta – írja a levélben. – Postára akarom tenni, de félvén az elvesződéstől, arra kérem, ha van honnan, fizessék ki Szabónak, s mihelyst megtudom, hogy Szabó elfogadta és vette, Gyurinál vagy J. Antal uramnál vagy Dósa Lajosnál leteszem. Eddig gondolom, hogy a 110 frt.-ot, melyet én szereztem, felküldte Vajda s reménlem, hogy a többit is vesszük. Bethlen Domokos előre adta képre – sok munkája lesz Szabónak. Le kell onnét valamiképp hozni: itt megél.”
Szabó János tehát Bolyai Farkas segítségével visszatért Marosvásárhelyre. Ebben az időben ismerkedett meg a nála tizenhat évvel fiatalabb Barabás Miklóssal, aki akkor állt pályája kezdetén, és őt művészi tanácsokért felkereste. Szabó bizonyára nemcsak értékes tanácsokat adott neki, hanem ösztönzést is arra, hogy Bukarestbe látogasson. Mint ismeretes, Barabás 1831 november elejétől 1833 július végéig dolgozott Bukarestben, és ott nagy hírnévre tett szert. Kettőjük kapcsolatáról Hoffman Edit, magyar művészettörténész így ír:
„Hogy Barabás művészetének kezdetétől fogva olyan magyaros a jellege, abban nagy része van Szabó piktor önkéntelen hatásának és annak a felfogásának, ahogy ő egy magyaros arcot nézett. Szerencsés véletlen, hogy Barabás éppen őt fogadta el tekintélynek a kezdet kezdetén, nem valami idegent.” Marosvásárhelyen azonban – Bolyai reménykedésének ellenére – Szabó János nem tudott megélni, s ezért Kolozsvárra költözött. Itt az Erdélyi Híradó szerkesztőségében dolgozott a nagy hírű Méhes Sámuel professzor mellett, rajzolt, cikkeket írt. Annak idején még Bécsben megismerkedett a litográfiával, és itthon teljes hévvel vetette rá magát erre az új művészi kifejezési ágra. A Habsburg-elnyomást szívből gyűlölte, s ezért örömmel festette le az 1834-i erdélyi országgyűlésen szereplő, ellenzéki képviselőket, köztük Wesselényi Miklóst, Haller Istvánt, Mikes Jánost, Bánffy Lászlót, az ellenzék akkori vezérét, Jósika Miklóst, a regényírót és az arcképeket kőnyomatosan sokszorosította.
1848-ban ismét felkerekedett és átment a Kárpátokon. Május 10-i keltezéssel levelet írt Bukarestből Bolyai Farkasnak. De itt már teljesen megváltozott viszonyokat talált. Időközben új festőnemzedék nőtt fel, amellyel nehezen tudott megbirkózni. Ezért 1847 elején visszatért Erdélybe, Marosvásárhelyen telepedett le és az egykori Szent György utcában lakott fivérénél, Szabó Mózes szíjgyártó mestemél. Bolyaival az eddiginél is szorosabb és meghittebb kapcsolatot tartott fent. A tudós esténként átlátogatott hozzá és hosszas eszmecseréket folytatott vele. A szíjgyártó mester kisinasa rendszerint éjfél körül kísérte haza a professzort a kollégium közelében levő, Köteles Sámuel utcai lakására, előtte járva lámpással a sötét utcákon.
Abban az időszakban készíti Szabó János pártfogójáról és barátjáról azt a rajzot, amely ma is látható a Bolyai-múzeumban. Ez a híres tudós egyetlen hiteles arcképe. Barna papíron, fekete ceruzával és fehér krétával 25,5×30,5 cm nagyságban készült. A kortárs Kemény Pál szerint Bolyai itt Schillerre, a nagy német költőre hasonlít. Az arcát gyér, puhán hulló haj keretezi, szeme, távolba néz, érdeklődés csillan benne, száján azonban mély ráncok tanúskodnak csalódásairól.
Koncz József 1898-ból származó feljegyzése szerint a rajz br. Kemény Pálné tulajdonában volt, s onnan került Farkas Dániel, Kazinczy utcai asztalos birtokába. Tőle vette meg 1898. május 7-én 5 forintért a református kollégium, maid végül is a Bolyai-múzeumban helyezték el.
Szabó János 1851-ben halt meg. A sírja felett mondott gyászbeszédében Bolyai Farkas így búcsúzott tőle: „Átuszád, barátom, a nagy vizet, boldog vagy. Engem itt hagyál.” A budapesti Országos Levéltárban őrzött halotti jelentésben pedig ezt írta róla: „57 éves korában, januárius 27-én felrepült észláng aludt ki a földön. Itt csak képeit másolta a csaknem magától fejlődött képíró, aki kedvező körülmények között Rafael lehetett volna.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.