Szathmári művészetét főképp a nép, a dolgozó kisemberek iránti szeretet jellemzi. Annak ellenére, hogy a legmagasabb társadalmi körökben élt és maga is nemesi származású volt, témáit nem az úgynevezett „úri körök” életéből merítette, hanem állandóan a nép körében forgolódott és a való élet kézzelfogható jelenségeit ragadta meg. Ez teljesen új vonás a korabeli román festészetben, amely azelőtt csak a bizánci stílus merev arcképfestéséig jutott el. Ezért állapítja meg Gh. Oprescu Szathmári Pap Károlyról, hogy „ennek az úttörőnek a megjelenése fordulópontot jelent a román festészetben. Különösen az akverellfestészetben nyitott új utakat nemcsak eredeti, változatos tematikájával, hanem munkamódszerével is.” Ő volt az első romániai festőművész, aki érdeklődésének középpontjába az embert és a természetet, legtöbb esetben éppen az ember jelenléte által lelkessé tett természetet állította. Ő volt az első, aki érdeklődéssel fordult a dolgozó ember lenézett, nehéz napi munkája felé.
Hallatlan szorgalmán és munkabírásán kívül egyik fő sajátja az ügyes életrevalóság. Festői műtermén kívül több évtizeden át fényképész-műtermet is tart fent Bukarestben, új fényképészeti anyagokat és eljárásokat talál fel. 1858-ban szintén erdélyi származású festőkollégájával, Wallenstein Károllyal együtt saját nyomdát alapít, abban nyomja Románia első modern térképét és a nyugat-európai, nagy képeslapok mintájára szerkesztett Ilustrațiunea című képes folyóiratot, amelyben a képanyag és a szöveg nagy részét saját maga rajzolja és írja. Bécsi tartózkodása idején korának leghíresebb rajzolójától, Joseph Kriehubertől megtanulja a kőnyomatos rajz technikáját, s élete utolsó éveiben, már a hetvenen túl Berlinbe, Párizsba, Londonba utazik, onnan hoz felszerelést és szakembereket, hogy saját házában színes kőnyomatos nyomdát állítson fel s ott kinyomtassa La Roumanie pittoresque és Costumes de la Roumanie köteteit, amelyek az összes román nyelvterületeken lakó románok népi viseletét mutatták be, s amelyekhez négy évtizeden át gyűjtötte az anyagot vázlatkönyveiben.
Ezeket az albumokat azután a nyugati országokban is terjesztette. De éppen ilyen jó propagátora volt a román ügynek külföldön rendezett képkiállításaival. A Budapesten és a többi magyar városban bemutatott román tárgyú kiállításai igen hasznosak voltak a két nemzet kölcsönös megismerése és közeledése szempontjából.
1877-ben – hatvanötéves fejjel – festőként és haditudósítóként résztvett a függetlenségi háborúban és a hadjárat eseményeiről állandóan haditudósításokat küldött a két legnagyobb európai képes folyóiratnak, a Lipcsében megjelenő Illustrierte Zeitungnak és a London Illustrated Newsnak. Bámulatos élethűséggel és pontossággal rajzolta le a háború legfontosabb eseményeit, katonai felvonulásokat, ütközeteket, hídverést, átkelést a Dunán, a rajzai mellé színes tollal írt haditudósításokat mellékelt, ő volt az első romániai haditudósító, aki külföldi lapoknak a román katonák haditetteiről eredeti, helyszíni képes tudósításokat küldött. A hadjáratról készített rajzai és festményei, művészi kivitelükön túl, annyira aprólékosak és pontosak, hogy később ezeket a katonai akadémián a felszabadító hadjárat történetének és stratégiájának oktatásában segédeszközül használták fel.
Szathmári Pap Károly Bukarestben többször változtatta lakását, valószínűleg aszerint, amint megélhetési körülményei megkívánták. Igazán akkor vert véglegesen gyökeret Bukarestben, amikor sikerült megvásárolnia az Enei utca 7 sz. (ma 16. számú) házat. A város kellős központjában szép, nagy ház volt ez, amelyet saját ízlése szerint, de okos gyakorlatiassággal épített át és rendezett be. A telket egy kisebb épülettel 1867 júniusában vásárolta Kövesdi József honfitársától 900 aranyért az ilfovi törvényszék 292/1867 sz. végzése szerint, melyet nemrég e sorok írója fedezett fel. A városi tanáccsal folytatott, több éven át elhúzódott vita után a Podul Mogoșoaiáról az Enei utcai házába a következő évben költöztette át fényképész-műtermét. Ezekben az években akarta meghosszabbítani Bukarest tanácsa a Bulevardot az egyetem irányába, mert addig csak a Cișmigiu irányába, nyugat felé terjedt. Az utcanyitást azonban akadályozta Szathmári Pap Károly műterme – egy saját tervei szerint üvegből és fémből épített, rafinált függönyrendszerrel berendezett, abban a korban ultramodernnek számító építmény –, amely pontosan az útkereszteződés középpontjában állott. A festő magas protektorainak segítségével éveken át megakadályozta a városfejlődés útjában álló műterem lebontását, de 1868-ban végül is engednie kellett.
Az Enei utcai ház utcai frontját öt üzlethelyiség foglalta el, s ezeket a festő kereskedőknek adta bérbe. Festő- és fényképészműtermét, valamint külföldi, klasszikus mesterek remekműveit, régészeti, ásványtani, botanikai és állattani ritka gyűjteményeket bemutató állandó kiállítását az emeleten rendezte be. Ez a kiállítás, amelynek anyagát Szathmári Pap Károly külföldi utazásai során gyűjtötte, állandóan a közönség rendelkezésére állt, és minden bizonnyal nagy érdeklődésre tarthatott számot, mert olyan művészek alkotásait is tartalmazta, mint Tizian, Correggio, Parmeggianino, Perugino, Salvator Rose, Dominicchino, Murillo, Van Dyck, Dürer, Cranach. Szintén az emeleten volt a festő fényűzően berendezett lakása.
Ennek a háznak művészettörténeti jelentőségét még ma se jelzi emléktábla, holott méltán megérdemelte volna, mert talán egyetlen más bukaresti magánházban se fordult meg annyi író- és művésznagyság, mint itt. Szathmári Pap Károly udvari festői hivatásánál fogva a főváros társadalmi életének középpontjában élt majdnem öt évtizeden keresztül. Mihail Eminescu is lakott ott egy félemeleti szobában, és meleg barátságot tartott fenn a festővel. De műtermében mindennaposak voltak Tattarescu, Aman, Mișu Popp, Grigorescu s később Andreescu. Az ifjú Nicolae Grigorescut, amikor franciaországi tanulmányútjáról hazatért és tele volt Barbizon varázsával, de megfelelő műterem híján nem tudott alkotni, Szathmári Pap Károly önzetlen kollegiális szeretettel karolta fel. Helyet adott neki saját műtermében, ahol együtt dolgoztak mindaddig, amíg Grigorescu anyagilag és hírnévben annyira megerősödött, hogy önálló műtermet nyithatott magának. Hálából Grigorescu nagyon szép arcképet festett Szathmári Pap Károly feleségéről.
De érdekes az Enei utcai ház további története is. Szathmári Pap Károlynak 1887. június 3-án bekövetkezett halála után az ingatlant Sándor nevű, egyetlen fia örökölte, aki később szintén jó nevű festővé vált. Életének hatvankét évét a szülői házban élte le. 1933-ban meghal, és a két Szathmári hagyatékának örököse Sándor özvegye lesz. A műtermek természetesen már régen megszűntek, helyükre Hortensia, az özvegy, a két Szathmári alkotásaiból összeállt múzeumot kiterjeszti. A klasszikus mesterek műveit – 140 remekművet – lassanként eladogatták, felemésztette őket Sándor neveltetése és később megélhetése. Hortensia is nagy házat visz, a romániai nőmozgalom egyik úttörő élharcosa.
De mégis marad vagy ezer darabból álló festmény-, rajz-, vázlatgyűjtemény, amelyeket a háborús események idején Hortensia utolsó pillanatban apjának Vasile Lascăr utca 116. sz. alatti (ma Galaţi utca) házában helyez biztonságba.
Az elővigyázatosság helyénvaló. 1944-ben bombatámadás éri Bukarestet és a légi bombák az Enei utcai Szathmári-házat elpusztítják. Amint a háború után az élet újra megindul, Hortensia arra gondol, hogy visszaállítja a Szathmári-múzeumot. Egy kereskedelmi részvénytársasággal köt szerződést, s ebben a társaság kötelezettséget vállal arra, hogy a lebombázott ház helyére hét-nyolcemeletes tömbházat emel. Ennek a földszintjével és első emeletével kizárólag az özvegy rendelkezik, s ott újonnan berendezik majd a Szathmári-múzeumot. Mire 1948-ban a tömbház valóban elkészül, bekövetkezik az államosítás.
Az új állami lakáskezelőség az egész épületet lakásoknak és üzlethelyiségeknek bérbe adja. A Szathmári-múzeum megvalósításának ügye így egyelőre elhalasztódik. Hortensia még öt évig él s eközben hiába próbálkozik, hogy a múzeum ügyére ráterelje a figyelmet. Halála előtt végrendelkezik és Szathmári Pap Károly hagyatékát az államnak ajándékozza, azzal a kikötéssel, hogy a mintegy ezer festményből, rajzból meg a festő személyes használati tárgyaiból múzeumot vagy emlékházat szervezzenek.
Halála óta húsz év telt el, de a múzeum ügye nem haladt előre. A művészi hagyaték a V. Alecsandri utca 16. számú, régi Storck-ház egyik hátsó épületének emeleti raktárába került, ahol a végrendelet végrehajtója, Gabriela Storck, muzeológus, aki egyébként Szathmári Hortensia unokahúga, őrzi és várja, hogy történjék vele valami. A nagy értékű művészi hagyaték csomagolópapírba burkolva, poros polcokon hever, sem a kutatók, sem a nagyközönség nem juthat hozzá, hogy megtekintse.
Úgy érezzük tehát, hogy ennek a cikksorozatnak teljesen jogos a címe. Szathmári Pap Károly életművének polcon heverő része csak úgy válhat közkinccsé, mindenki számára hozzáférhetővé, ha megszervezik a Szathmári-múzeumot vagy emlékházat. Most kitűnő alkalom volna rá. A Képzőművészeti Alapnak sikerült elérnie, hogy az Enei utca ház föld szintjét és első emeletét felszabadítsák, és hogy a fővárosi tanácstól külön határozattal, saját céljaira, megkapja ezeket a helyiségeket. A megoldás kézenfekvő: az Enei utcai ház első emeletén néhány helyiséget adjanak át a Szathmári-múzeum céljaira!
A múlt század több más képzőművészének hagyatékából állítottak fel már országszerte – nagyon helyesen – reprezentatív múzeumokat. Magától értetődő tehát, hogy a rendelkezésre álló és most parlagon heverő anyagból megszervezzék a Szathmári-múzeumot is.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 28. számában, 1973. július 13-án.