Az 1843-as év minden szempontból fordulópontot jelent Szathmári Pap Károly életében. Három év óta ismét Kolozsváron él s mágnások, vidéki földbirtokosok rendelésére fest arcképeket. Közben nagy utazásokat tesz Erdélyben. Útjait nem egyedül járja, két-három barátja mindig elkíséri: írók, tanárok, akikkel együtt valóságos szociográfiai tanulmányokat végez (ha az akkori fogalmak szerint egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni) a nép körében.
Eközben közvetlen érintkezésbe kerül az erdélyi román lakossággal, s megdöbbenéssel látja, hogy különösen az Érchegységben lakó jobbágyokkal milyen kíméletlenül bánnak földesuraik. Az utazások eredményeképpen megjelenik Erdély képekben című kőnyomatos albuma, amelyben Szathmári Pap Károly nemcsak eredeti rajzait közli a legszebb erdélyi tájakról és népviseletekről, hanem ő maga és útitársai, köztük egykori kollégiumi professzora, ifjabb Szilágyi Ferenc, továbbá Kőváry László, Dózsa Dániel írnak a helységek történetéről és a lakosság életéről ismertető cikkeket. A maga nemében első ilyen kiadvány ez az album, anyagi siker mégsem kíséri, sőt a festő akkora adósságokba keveredik miatta, hogy évekig alig tud szabadulni tőlük.
De ebben az évben két másik fontos esemény is történik vele. Ő maga így számol be erről egy 1844. február 28-án Bukarestből keltezett levelében, amelyet unoka-testvéréhez s egyben haláláig leghűségesebb barátjához, a Bécsben élő Pataki Sándorhoz írt.
„De azért nem is akartam én mindjárt írni, hogy valami kedvezőbbet is akartam tudatni és ez ami csak most nemrég érkezett el, t.i. még csak most terjedvén nevem inkább a városban, most kezd munkám annyira szaporodni, hogy mindennapi szükségemen kívül valami kevést félre is tehetek. Én nyáron Élőpatakon és Borszéken egészségem egészen helyre nyertem. Igen szép summácskát kerestem, de nagy része helyt a feredőn elkelt a szállás és kosztomra 10 hét alatt 400 v. forintnál többre menvén. A többi fejérnemű és köntös vételre, utazásra és anyámnak szállásfizetésre úgy felment volt, hogy csak ide érkezésemkor az első napokban volt költségekre, amíg munkám akadt. Ide érkeztemkor ugyan volt munkám, de gyéren, mivel nagy intriquák voltak ellenem, még más két festőnek sok pártfogói lévén, de most már mégis én nyertem meg a publicum bizalmát, minden, az egész haut volée, még akik másokkal le is festették magukat, most velem újra festetik és Istennek hála annyi a munkám, hogy még estve gyertyánál is 11 óráig is festek mindennap: (…) Ami Bukarestet illeti: igen nagy és szép város, pompás Palat (a régi fejedelmi palotára érti – Szerk.), csarnokok. Itt mondhatni, már napkelet küszöbén állunk, a törükös dolgok: öltözetek, szokások, ételek sat. itt napirenden levők, a mi szokásainkkal tökéletesen egyek, úgy hogy egy erdélyi sokkal többet talál itt, mint Bécsben, ami véle rokon, s a mi uraink sokkal több éldelletet (legalább lelkit) tanálnának, ha ide is legalább egyszer elrándulnának. Nekem pár esztendeig a kelet lesz utazásom és tanulmányom pontja, itt még van a népbe, mind a természetbe eredeti, festői, a mit az európaiaknál a művelődés szépen lesöpört. Vagy lehet-é valami nem festőibbet csak elképzelni is, mint egy német vagy frank parasztot? (…) Hidd el, kedves barátom, most nagyon okosan gazdálkodom, amióta nős vagyok (mert én is nyakamba vettem ezt a jármot). Hogy terhes lesz-é annak húzása, az a jövő titkában van – most még rózsalántzok kötöznek. Nőm, igaz, nem porphyrogenetus (azaz nem bíborban született, tehát arra céloz, hogy egyszerű származású. – Szerk.), de lelke jó, esze van, szíve jó és tökélletes szépség.”
A levélből tehát megtudjuk, hogy a festő 1843 nyara után, minden bizonnyal 1843 őszén megnősült és Bukarestben telepedett le. Járt ő már azelőtt is több ízben Havasalföldön, de mindig rövid ideig tartózkodott itt. 1831-ből és 1837-ből maradtak fent havasalföldi keltezésű rajzai. Oprescu úgy tudja, hogy Mariţica Văcărescu iránt érzett vonzalma ösztönözte az ideutazásra. Ifjúkori szerelme, „az elérhetetlen álomkép” – így írta alá a róla rajzolt miniatűr-arcképet – annak a Nicolae Văcărescu-nak volt a leánya, akit 1821-ben a bukaresti bojárok küldöttségben küldtek Tudor Vladimirescuhoz, hogy a felkelő vezért ellenük való felvonulásában megállítsa, s aki fia volt Enăchiţă Văcărescunak, az egykori havasalföldi bánnak, diplomatának, írónak, az újabbkori román költészet atyjának.
1840-ben viszont Gheorghe Bibescu olténiai bojár, később Havasalföld fejedelme hozta magával Szathmári Pap Károlyt Bukarestbe Borszék-fürdőről, ahol nyaralás közben megismerkedett vele. Ezen a látogatásán nemcsak mint festő, hanem mint fényképész is bemutatkozott a bukaresti közönségnek. Az Eforia Şcolilor (iskolai gondnokság) ugyanis már 1840-ben meghozatta Párizsból az alig egy évvel azelőtt nyilvánosságra hozott és akkoriban forradalmi újdonságnak számító Daguerrotip-készüléket, a Niépce és Daguerre által feltalált fényképezőgépet. Miután azonban az iskolai gondnokságnak nem volt még olyan alkalmazottja, aki az új találmány kezeléséhez értett volna, a készülék működését Szathmári Pap Károly mutatta be először a Sf. Sava kollégiumban egybegyűlt társadalmi előkelőségek, majd külön a fejedelmi palotában Alexandru Dimitrie Ghica fejedelem és udvari népe előtt. Bukarestben tehát ő készítette az első fényképfelvételeket, s így lett Románia első fényképésze.
Ilyen előzmények után érthető, hogy amikor Szathmári Pap Károly három évvel később Bukarestben letelepedett, a gyors érvényesülés útja nyílt előtte meg. Ghica fejedelem udvari festőjének fogadta, s ezt a minőségét az egymást felváltó fejedelmek uralma alatt egészen haláláig sikerült megőriznie. Sokoldalú tehetsége, széles körű nyugat-európai műveltsége volt; Mikó Imréhez, az Erdélyi múzeum Egyesület elnökéhez 1857-ben írt leveléből tudjuk, hogy tizenegy nyelvet ismert. Társaságkedvelő és kitűnő modorú ember lévén, minden helyzetben feltalálta magát. minden uralkodó megbecsülte, sőt belső bizalmasává fogadta. Ezt azzal az okos magatartásával érdemelte ki, hogy – látva a vezető körökben a hatalomért és az anyagi előnyökért folyó küzdelmet, a trón körül szőtt intrikákat – ő minden körülmények között művész, kizárólag művész akart maradni.
Mindemellett igyekezett a román népnek és az országnak olyan szolgálatokat tenni, amelyeknek az igazi értéke ma, több mint száz év múltán ismerszik meg valójában. Előbb saját elhatározásából, később a fejedelmek megbízásából több ízben beutazza a dunai fejedelemségeket, rajzolja, festi vagy fényképezi a történelmi vagy természeti emlékeket, festői tájakat, népviseleteket, népi szokásokat, s így hosszú évek munkájával megörökíti, átadja az utókornak a XIX. század középső évtizedeiben élt románság nemzeti értékeit. Hűséges tanúja azoknak a nagy jelentőségű történelmi eseményeknek, amelyek a múlt század derekán a román nép nemzetté válásának folyamatában következtek be, de olyan szemtanú, aki nem elégszik meg az egyszerű megfigyeléssel, ha nem kezében vázlatfüzettel, rajzónnal vagy ecsettel kísér figyelemmel mindent és örökít meg. Életművének egy része nem más, mint a festő ecsetjével írt napló korának hazai és európai eseményeiről. Rajzai, festményei, vázlatai, kőnyomatos albumai és fényképfelvételei pótolhatatlan értéket képviselnek tudományos szempontból is a korabeli Románia földrajzi, néprajzi és történelmi viszonyait kutatók számára.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.