E sorok írója nem restelli bevallani, hogy volt idő, amikor jómaga is vajmi keveset tudott Szathmári Pap Károlyról, és ezt a keveset is rosszul. Ami többé-kevésbé érthető is, mert például a Révay Nagy Lexikonban az olvasható róla, hogy 1813-ban, a Vas megyei Vasváron született; Gh. Oprescu, a hírneves művészettörténész pedig, az első román összefoglaló művészettörténet szerzője, könyvében születési helyét Balázsfalvára teszi, ahol állítólag a görög katolikus papnevelde növendéke volt, egészen addig, amíg a papi fegyelmet meg nem unta és ifjúkori nagy szerelme miatt hátat nem fordított ennek a pályának. (Oprescu későbbi kutatásai alapján ezt az értesülését helyesbítette.) Mindebből annyi bizonyult igaznak, hogy ő maga – bár élete során Angliától Kínáig bekalandozta a világot – sem Vasváron, sem Balázsfalván nem fordult meg soha. Életéről és munkásságáról e pillanatig magyar nyelvű könyv még nem jelent meg, román nyelven viszont bőséges irodalma van (egyedül Gh. Oprescu három önálló kötetet írt róla), és érdekes alakja a román irodalomban gyakran felbukkan. Oprescu mondja ki róla a művészettörténet értékítéletét is, és alakját így állítja elénk:
„Szathmári a múlt századi festészet és grafika ragyogó alakja. Gazdag egyéniség volt, vonzó, lendületes, kifinomult és fényűző életre törekvő, amilyenekkel a romantikusok között találkozunk, akikhez sokban hasonlított, de mindezen felül nem hiányzott belőle a gyakorlatiasság és vállalkozó szellem. (…) A körme hegyéig igazi művész volt. Mindent, amihez hozzányúlt, magához hasonított, mert szükségét érezte annak, hogy minél tökéletesebben és minél személyesebben fejezze ki magát.”
Az újabb kutatások és az időközben hozzáférhetővé vált dokumentumok alapján ma már nem vitás, hogy Szathmári Pap Károly Kolozsváron született 1812. január 11-én, régi református nemesi családból, amelynek tagjai előszeretettel fordultak a papi pálya felé.
Ezért viselték a „Pap” családi nevet, amelyhez I. Lipót király a „Szathmári” nemesi előnevet adományozta 1665-ben, amikor a török háború idején elkallódott nemesi oklevél megújításával újra nemesítette a családot. Később a család Szatmárról Kolozsvárra költözött át, és tagjai ott másfél száz esztendőn keresztül előkelő tisztségeket töltöttek be. A festő dédapja, Szathmári Pap Zsigmond Erdély református püspöke, nagyapja, Szathmári Pap János városi szenátor, apja, Szathmári Pap Dániel pedig a református főkonzisztórium pénztárainak felügyelője és az erdélyi főkormányszék pénztárosa volt.
Szülőházát mai napig nem sikerült egyértelműen megjelölni. Sokáig azt hitték, hogy az egykori Szentegyház utca 17. számú házban látta meg a napvilágot, ezt a történelmi emlékű épületet hívják Kolozsváron Szathmári-háznak. A feltevés azonban megdőlt, mert bebizonyosodott, hogy az egyemeletes régi házat a múlt század ötvenes éveiben a festő öccsének, Szathmári Pap Györgynek a felesége örökölte anyai ágon. Egyébként is az egykori főkonzisztóriumi pénztárfelügyelő és guberniumi pénztáros – feljegyzések szerint – a Belső Közép utcai (ma dr. Petru Groza utca) Kendeffy-házban lakott, mivel azonban két Kendeffy-ház is volt, ebben a pillanatban még nem lehet eldönteni, hogy Szathmári Pap Károly a kettő közül melyikben született: a valószínűség amellett szól, hogy a szerényebbik Kendeffy-házban, a mai Casa Armatei-jel szemben levő sarki egyemeletes épületben.
Szathmári Pap Károly tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Igyekvő, jó diák volt, tanárai és diáktársai szerették, becsülték. Ezt bizonyítja, hogy amikor 1830-ban a diákok megalapították a Kollégiumban a haladó eszméket hirdető Olvasó Egyesületet, őt választották főtitkáruknak.
Már akkor kitűnően rajzolt és festett, de amikor egy évvel később tanulmányait befejezte, mégsem léphetett a hajlamainak megfelelő művészpályára. Jogi diplomát szerzett és tisztviselői állást vállalt, előbb Nagyszebenben, majd Bécs-ben. A pályát egyelőre feláldozta, hogy eltarthassa szerencsétlen körülmények között özveggyé vált édesanyját és árván maradt négy kisebb testvérét.
Bécsben a hivatalnokoskodás mellett alkalma nyílt arra is, hogy szorgalmasan látogassa a festőakadémiát és a remekműveket őrző múzeumokat. Fáradhatatlanul képezi tovább magát: tanul, rajzol, fest.
Művésszé formálódásában nagy hatással van rá Peter Fendi, a bécsi nép rajongott festője és grafikusa, aki bátor realizmussal nemcsak a dolgozó, napi bajaikkal nyűgölődő kisemberek életéből meríti témáit, hanem sokszor meglepő vakmerőséggel figurázza ki az élclapok hasábjain az abszolutista rendszer túlkapásait. A fiatal Szathmári Pap Károly kétlaki életet él. Napjainak egyik felét az erdélyi kancellária rideg, arisztokratikus légkörében tölti íróasztala mellett, de a hivatali órák után belemerül a művészi alkotás gyönyörűségébe, vagy a bécsi élettel ismerkedik.
1835-ben végképp hátat fordít a hivatalnoki pályának és – kisebb megszakításokkal – öt évig tartó tanulmányútra indul. Bejárja Ausztriát, Bajorországot, Svájcot, Olaszországot. Mindenütt tanul és dolgozik. A müncheni, páduai, római, pármai akadémiákat látogatja, művészete elmélyül, kiterebélyesedik, új színekkel gazdagodik. Közben mindenütt, amerre megfordul, dolgozik és festményeinek eladásából tartja fenn magát. Amikor 1840-ben visszatér Kolozsvárra, művész a legjavából, és tehetsége az első vonalban követel helyet magának.
De az akkori Erdélyben rögös a művészpálya, nehéz a festő sorsa, kevés a műpártoló. A mostoha gazdasági és politikai viszonyok között a művészember éppen csak fenntarthatja magát, vagy ha ezt megunja, más országba vándorol. Szathmári Pap Károly felveszi a küzdelmet a rideg hazai talajon. Magasabb művészi törekvéseiről nagy önfegyelemmel egyelőre lemond, és megélhetését arcképfestésből biztosítja. Rövidesen keresett festővé válik. Természetesen arcképfestővé. Ez a korigény és korízlés.
Pedig Szathmári Pap Károly nem született arcképfestőnek, de még csak olajban festő művésznek sem. Igazi eleme a sok ügyességet, kitűnő ízlést követelő, de hallatlanul nagy művészi skálát ajánló vízfestés, meg a rajz ceruzával, tollal, tussal, krétával. Ebben a két műfajban nemcsak a maga korában-környezetében verhetetlen, hanem gyakran a mai nézőt is meghökkenti. Rengeteget rajzol s talán még ennél is több akvarellt fest. Arcképeket, tájképeket, zsánerképeket, történelmi vázlatokat, vásári jeleneteket, népviseletet, mezőn vagy műhelyben, városi környezetben dolgozó munkásokat. Mindezt pontos, harmonikus szerkesztésben. Vízfestményein minden leheletszerű, szinte törékeny, ragyogó és levegővel teli.
Bámulatosan termékeny művész volt. Szinte összeszámolhatatlanul sok rajz, festmény, vázlat, kőnyomatos rajz viseli keze nyomát. Csak a bukaresti Művészeti Múzeumban nem kevesebb mint 630 rajzát és akvarelljét, 10 olajfestményét őrzik, de jócskán találhatók munkái Craiova, Brăila, Iaşi, Ploieşti, Bacău, Arad, Nagyszeben, Kolozsvár, Temesvár múzeumaiban, Budapesten, valamint hazai és külföldi magángyűjteményekben is.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 26. számában, 1973. június 29-én.
A képek nem az ötven évvel ezelőtti cikk illusztrációi – u7szerk.
