Hajdanában – az általánossá váló árutermelés és árucsere kora előtt – a patriarchális falunak mindent elő kellett állítania, amire szüksége volt. S mert a nép tudatában nincs külön hasznos és külön szép, így lett minden használati tárgya, minden munkaeszköze művészi alkotássá.
Mit tegyünk hát napjainkban a nagyipari termelés korában? Sírjuk vissza a patriarchális múlt tartozékait? Sóhajtozzunk romantikusan a kifogyhatatlan leleményességgel művészivé munkált tűzcsiholó, fejsze, szekérrúdvég, lámpás és kengyelvas után?
Felesleges. A múzeumi tárgy nem lesz soha többé használati tárgy. Ám ami a népi kovácsművészetben ma is őseredeti, régi formájában töltheti be funkcióját, arról ne mondjunk le. Miért éktelenítjük el falvainkat ipari szabvány szerint készült városi vaskerítésekkel, amikor a népi motívumokkal díszített kerítés, ablakrács, egy kis utánajárással épp úgy hozzáférhető és nem is drágább? Őrizzük – legalább abban amiben lehet – a táj sajátosságát, népének szellemét.

Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.

Kovácsművészek találkozója Tokajban | Magyar Művészeti Akadémia

Kiemelt kép: Kapu – Vajda László: Népi iparművész alkotása