Több mint fél évszázadon keresztül az Arecibo Obszervatórium teleszkópja volt az amerikai rádiócsillagászat büszkesége.
A világ nagy része a Goldeneye című James Bond-film fináléjából ismerte meg Puerto Rico tudományos büszkeségét, az Arecibo Obszervatóriumot.
A hatalmas vízszintes parabolaantenna minden más teleszkóptól különbözött, hiszen 305 méter átmérőjű tányérját a földbe, egy természetes víznyelőbe építették. De az évek során egyre jobban elhanyagolták, nem költöttek a felújítására, így 2020 decemberében leszakadt a 150 méter magasságba kifeszített rádióvevő és -adóegység, amely lerombolta maga alatt a tányért. Múlt hétfőn pedig az obszervatórium (kutatóhelyként valószínűleg örökre) bezárta a kapuit.
Több mint fél évszázadon keresztül az Arceibo Obszervatórium teleszkópja volt az amerikai rádiócsillagászat büszkesége.
Amikor 1963-ban megnyitotta kapuit az Egyesült Államok társult birtokterületén, Puerto Ricóban, Arecibo város mellett, a helyiek úgy érezhették, hogy a jövő elkezdődött a számukra is. A tervezése a hidegháború legforróbb időszakában, az ötvenes évek végén kezdődött, és természetesen katonai célokat szolgált. Az amerikai hadügyminisztérium kutatási részlege, a DARPA által irányított Project Defender az atomrakéták elhárítását lehetővé tévő fegyvereken dolgozott, de ezek sikeréhez (vagy legalább a siker hajszálnyi reményéhez) nagyon korán észlelni kellett őket. Alapvetően ezt a felderítőszerepet szánták Arecibónak. A Cornell Egyetem légkörfizikusainak és csillagászainak választása azért esett Puerto Ricóra, mert a sziget az Egyesült Államok birtokának számít (bár mind a mai napig nem teljes jogú tagállam, így a lakók, akik egyéb tekintetben amerikai állampolgároknak számítanak, nem szavazhatnak az elnökválasztáson, és Puerto Rico nem küldhet szavazati jogú képviselőt a kongresszusba), viszont igen közel fekszik az Egyenlítőhöz, ami a csillagászati megfigyelések szempontjából előnyös. Arecibo pedig a különleges karsztképződményei, vagyis a lavór alakú víznyelői miatt keltette fel az érdeklődésüket. Hatalmas előny volt, hogy Arecibo környéke tele volt szórva természetes módon kialakult parabolatányérokkal, amelyeket így nem kellett felépíteni. Ily módon döbbenetesen nagy, pontosan 1000 láb (304,8 méter) átmérőjű tányért építhettek – a tányér átmérője nyilván összefügg az érzékenységgel.
Olyan hatalmas lett a tányér, hogy csak drótköteleken lehetett a közepe fölé 150 méter magasságba felhúzni a teleszkóp rádióhullám-vevő egységét. Ez az egység (több más berendezéssel, például számos rádióadóval együtt) egy 820 tonna tömegű állványzaton lebegett 150 méter magasságban, amelyet három betontoronyból kifeszített 18 fő tartókábel tartott.
Hogy folytassuk a cikkbe ágyazott Számok nyelvén-különkiadást, minden tartókábel 8 centiméter átmérőjű, 170 acélhuzalból álló sodrony volt. A tányér 38 778 darab 2 négyzetméteres perforált alumíniumlemezből állt, így a teleszkóp teljes gyűjtőterülete nagyjából 73 ezer négyzetméter volt. Összefoglalva: az Arecibo teleszkóp meglehetősen nagy volt, 53 éven keresztül ő volt a csúcstartó a világon, amikor megépült az ötszáz méteres apertúrájú szférikus teleszkóp (FAST), természetesen Kínában. A katonai célok szerencsére szükségessé tették az ionoszféra felfedező kutatását (mert csak így érhették meg a kutatók, hogy az atomrakéták hogyan viselkednek ott fenn), így a hadügyminisztérium belement, hogy Arecibo az évek során egyre több alapkutatási projektet indítson. Ezek idővel aztán átvették a katonai alkalmazás helyét, hiszen a katonai műholdak felbocsátásával egyre csökkent a felszíni támadásdetektáló infrastruktúra jelentősége. Az elkövetkező évtizedekben többször újították fel és fejlesztették tovább az obszervatórium berendezéseit, és a teleszkóp szinte minden nagyobb csillagászati kutatóprojektben szerepet vállalt. Keresett földönkívüli rádiójeleket a SETI keretében, illetve Földhöz közei aszteroidákat is, az alap rádiócsillagászati kutatás mellett.
A hadügyminisztérium azonban hamar ráunt, így 1969-ben átadták az amerikai polgári kutatásokat finanszírozó Nemzeti Tudományos Alapnak (NSF), és egészen mostanáig tőlük jött a fenntartási költségvetés nagy része (2006-ig a NASA is fizetett valamennyit, de már ők is kiszálltak). 2011-ig a Cornell Egyetem volt az obszervatórium tudományos gazdája, tőlük vette át a helyet a Dél-floridai Egyetem. Eközben pedig folyamatosan csökkent az NSF-től érkező pénz, ami az utolsó évben nagyjából 8 millió dollár volt. Bár ez sok pénz, de a rádiócsillagászat nem olcsó időtöltés, és a költségekhez képest ez a nyolcmillió dollár nagyon kevés volt. Öncélú összehasonlításképpen: a stadionnal együtt kb. 316 milliárd forintba kerülő nyolcnapos atlétikai világbajnokság nem egész két órája éget el ennyi pénzt (ha az éjszakákat is beleszámoljuk).
FOTÓ: UNIVERSITY OF CENTRAL FLORIDA
Sajnos egyértelmű, hogy az utóbbi évtizedekben mindenki csak szabadulni akart az obszervatóriumtól – persze az ott kutató csillagászokon és Puerto Rico népén kívül. Voltak tudósok, akiknek az volt az érzésük, hogy az NSF kicsit örült is, amikor a teleszkóp a 2010-es években többször is megrongálódott az egymást követő természeti katasztrófákban, amelyek ezzel közelebb hozták a véget. 2017-ben a Maria hurrikánban elszakadt az egyik kábel, a tányérra zuhant, és megrongált néhány alumíniumpanelt. Az NSF az újjáépítés finanszírozása helyett a nyolcmillió dolláros költségvetést is drasztikusan, kétmillió dollárra csökkentette, ami ellehetetlenített bármiféle helyreállítást, állagmegóvást.
Ennek aztán meg is lett az eredménye. Először 2020 augusztusában szakadt el az egyik kábel, és lezuhanva felszántotta a tányért (miközben a covid miatt egyébként is le volt zárva az obszervatórium), majd novemberben, még mielőtt bármiféle helyreállítás megkezdődött volna, újabb kábelszakadás történt. Ezután az NSF az obszervatórium bezárásáról és kontrollált visszabontásáról döntött. Erre azonban már nem maradt idő, mert 2020. december 1-jén reggel 6.55-kor végül a többi kábel is megadta magát, és a 150 méter magasba kifeszített, sok száz tonnás állványzat lezuhant, és véglegesen lerombolta a tányért. Ezzel valószínűleg befejeződött az Arecibo Obszervatórium története.
Az NSF azt ígéri, hogy valamiféle oktatási központot fognak az obszervatórium helyén létrehozni, és a könnyeikkel küzdve távozó kutatók azt remélik, hogy egyszer majd újra végezhetnek tudományos kutatást az újjáépített teleszkóppal, de több mint valószínű, hogy a létesítmény nagy része az enyészeté lesz. Ezt Puerto Rico bánja a leginkább, hiszen az obszervatórium volt az egyetlen és pótolhatatlan esélyük arra, hogy érzékelhető szerepet játsszanak a legmodernebb tudományos felfedezésekben. Gyakorlatilag minden Puerto Ricó-i gyereknek kötelező volt osztálykiránduláson ellátogatnia az obszervatóriumba, az ott dolgozó helyi csillagászok mindegyike gyerekkora óta az obszervatórium rajongója volt. Még egy egyetemi kampuszt is telepítettek a városba a hatvanas években. Az obszervatórium volt nemzeti büszkeségük egyik forrása, de ennek talán örökre vége.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 34. számának (augusztus 25 – 31.) nyomtatott változata.
