A Klubrádió cikke. Egy balul elsült római vakáció, és annak következményei.
Ivan Dimitrov nem tudta, hogy a Colosseum ilyen régi, konkrétan 1943 évvel ezelőtt avatta fel Titus császár. E sportlétesítmény eredetileg az Amphiteatrum Flavium nevet viselte, a ma ismert elnevezés a (sötét) középkorból származik, amit feltehetőleg a kolosszus szoborról kapott, mely utóbbi műalkotást az illiberális Nero önmaga tiszteletére emeltette bazi nagy méretben. Ezt a monumentális tárgyat a tüzes uralkodó örökösei éppúgy átalakították (napistenné), mint Ceausescu falustadionját az idő vasfoga.
Angliában élő kortársunk, noha bizonyára megvásárolta a belépőjegyet, nem ismerte fel az aprónak semmiképpen sem nevezhető építményben az antikvitást, elvégre nem minden kétezer éves, amiben már nem fociznak, ezért hát jókedvűen belevéste a saját és barátnője nevét az aktuális 23-as évszámmal. Sajnálatos módon e jeles hölgy sem rendelkezett a megfelelő ismeretekkel, így hát sor került az ominózus tettre. Föltehető ugyan a kérdés, vajon mi a fxszért is utazott Rómába egy olyan emberpár, amelyik a tudatlanságnak olyan fokát érte el, ami a magyar közoktatásnak egyelőre csak az álmai között szerepel, ám az eset konkrét és egyetemes tanulsága bőségesen megtéríti a turizmusra fordított összeget. A párocska további 15000 euró penitencia megfizetésével vadonatúj ismeretre tett szert egyrészt, másrészt honunk oktatásfejlesztői is szembesülhetnek a ténnyel: nincs az a belügyminiszter, aki tökéletes hálót szőhetne a sok-sok káros ismeret beszivárgása ellen.
Ha majd a jognak asztalánál feltétetnek a kérdések: hová lettek a beléptetőrendszer, a vörösiszap károsultjai számára összegyűjtött adományok, a magánnyugdíjak, a közpénz jellegüket elvesztett alapítványok milliárdjai; miként növekedett hatvankettőezer-ötszázszorosára egy egyszerű iparos ember vagyona egy bő évtized alatt, hová tűntek a tanárok az iskolákból, az orvosok és nővérek a kórházakból, a legjobbak az országból, a nézők a színházból, a könyvek a könyvespolcokról, a rádiók, tévék az éterből, akkor majd jönnek a válaszok sorban: nem tudtuk, hogy nem szabad lopni, hogy nem a miénk az adófizetők pénze, nem a központi akarat dolga, megállapítani, mi az értékes szellemi termék, az igazságszolgáltatáshoz mindenkinek egyenlően kellene hozzáférnie, a tanításnak a gondolkodásra nevelés a célja, az egészséghez való jog a megszületéshez és nem a pénztárcához jár.
E ponton emlékezzünk meg egy magyar vonatkozású, ugyancsak az Örök Városban lezajlott eseményről. Néhai honfitársunk, egy bizonyos Tóth László, aki annyiban hasonlít a római császárokra, amennyiben ő is Istennek, egyes interpretációk szerint Isten fiának képzelte magát, 1972-ben tizenöt kalapácsütéssel büntette a hanyatló Nyugat egyik kegytárgyát, a Pietàt. Sajnos arról nincsenek feljegyzések, hogy vajon kisebb-nagyobb családi viszályok, az Oidipuszhoz hasonlóan a képzelt mamához fűződő túlzott vonzódás, netán egy korai nemátalakító műtét húzódott meg a tett a hátterében. Ő megúszta a 15000 eurós pénzbüntetést, mert egyrészt akkor még ez a pénznem nem létezett, másrészt elmebetegnek nyilvánították.
„Mélységes szégyenkezéssel ismerem be, hogy csak a sajnálatos módon történtek után tudtam meg, hogy egy antik műemlékről van szó” – írja Iván barátunk, őszintén bocsánatot kérve.
Mondja már meg neki valaki, kultúrember vadonatúj, párszáz éves épületek falára sem vési bele a nevét.
