Nem árt felidézni a történelem tanulságos eseményeit. Addig kell ezt megtenni, amíg nem kerül fóliába a történelem is.
Nem tudjuk, L. Simon L. milyen költő, elvégre oly szerencsések vagyunk, hogy nem az utókora vagyunk, hanem egy időben élhetünk azzal a rendszerrel, amelyik belőle, ha nem is múzeumvezetőt, de legalább múzeumigazgatót faragott. Jelleméről magabiztosabban alkothatunk képet, leginkább a szilárd jelzővel írhatjuk azt le. Hiszen mily más szó írhatná le azt a lojalitást, amit ő évtizedek óta tanúsít a vezére nevével fémjelzett rendszerhez (és vezéréhez)?
Miután – pironkodva mondjuk ki, de mi mást tehetünk, elvégre ez történt – kirúgta őt a Főnök Csák névre hallgató ógörög szakminisztere, emelt fővel, taps által kísérve haladt végig az őt búcsúztató tömeg sorfalai között – dicső kálvária ez, még ha neki lefelé kellett is abszolválnia a lépcsőket, szemben a rendszer alapértékeit meghatározó egykori áldozattal –, majd, minden retorziótól való félelemtől mentesen, hősiesen kijelentette: a törvény jó, csak az alkalmazása igényel még némi ülepedést.
Mondotta még a következő magvasat is: „az nincs rendben, ha valaki rózsaszín bugyiban bemegy az alsósokhoz, és arról magyaráz, hogy lehetnek másneműek, mert ez az ő döntésük kilencévesen.” Mi következik ebből? Nem egyéb, mint a „gyermekvédelmi” végrehajtási utasítása. A kérdés csupán az, hogy a sorolt kritériumok mindegyikének egyidejűleg kell-e fennállnia a jogellenes magatartás megállapításához, vagy az egyes elemek külön-külön is retorziót vonnak maguk után. Vagyis: tilos-e rózsaszín bugyiban a kilencéves alsósok szabad nemváltásáról az iskolában beszélni, vagy a rózsaszín bugyi eleve keresztényellenes? És a jelzett fehérnemű színének ellenőrzése a pedellus feladata-e, vagy a tankerületi főfelügyelőé? Az alsógatyákat illetően szép történelmi hagyományok alakultak ki a NER tizenhárom éve során, hiszen a kockás verzióról tudjuk, ő már rezsibiztos.
Nem tudjuk, Jeanne d ’Arc vagy Giordano Bruno miként minősítette a jogszabályt, ami az ő karrierjüket a halhatatlanság irányába repítette, mert a vonatkozó források sajnos elégtek.
A direktor, aki Csák miniszter erőteljes fellépése következtében marad a posztján legalább addig, amíg beosztott alkalmazottai meg nem teszik sorsdöntő tanúvallomásaikat a főnökük kivizsgálása tárgyában, nemcsak meglátogatta a két sérültet, hanem őszintén nyilatkozott az érzéseiről is: „Úgy érzem, sokan kihasználják most ezt a helyzetet, és nemtelen támadást indítottak a színház és a személyem ellen. Azt gondolom, hogy a szokásos viszálykodásnak most nincs itt az ideje.” A szokásos viszálykodás mibenlétét egyelőre homály fedi.
Hanem ízibe megnyilvánult nemzetünk egyik fő erénye, a szolidaritás. Kulturális életünk meghatározó nemzeti (és keresztény) érzelmű prominensei mutatták ki együttérzésüket. „Attila, maradj! A traumán átvezetni a társulatot is Te vagy hivatott.” Amely megnyilvánulás-cunamin Attila legott meg is hatódott: „Szívmelengető, hogy ennyien szurkolnak a színháznak és nekem.” Akadnak persze fanyalgók, ők elsősorban a két mellékszereplő állapota miatt aggódnak. *
Ami pedig Giordano Brunót illeti, noha a Nap-Föld relációval összefüggésben vallott unortodox álláspontja miatt elegendő lett volna a jóval humánusabb keresztre feszítés alkalmazása is, ám egyes források szerint a Krisztussal kapcsolatos nézetei már a fennálló rend alapjait veszélyeztették, ezért került előtérbe a máglyás technika. Viszont Rómában, a Campo de’ Fiorin Giordano Bruno szobra áll, és nem VIII. Kelemen pápáé, aki a rossz nyelvek szerint palotája ablakából kukkolta az autodafét.
Kissé talán elkanyarodtunk a napi aktualitásoktól, de nem árt felidézni a történelem tanulságos eseményeit. Addig kell ezt megtenni, amíg nem kerül fóliába a történelem is.