„Annyi dolgom volt, embereimmel, megmondom úgy, ahogy van, kerestük Petőfi Sándort.” (Hofi Géza: Hofisszeusz)
Keressük Petőfit, hiszen március 15-e van. Jó, hát kereshetnénk Julius Caesart is, ez a nap az ő életébe is jelentős fordulópontot hozott, sőt, még egy egyszerű hiányos mondatot is hagyományozott az utókorra, legalábbis Shakespeare Vilmos közvetítésével: „Te is, fiam Brutus?!”
A Budenz utcai iskolaigazgató betiltotta az ünnepi előadást, ha nem teszi, elhangzik az „Akasszátok fel a királyokat!„, amiről a közönségnek Orbán jutott volna az eszébe. Helyesen járt el a direktor, bármely Petőfi vers esetében hasonló szigorral kell fellépni. Gondoljunk bele, hova vezetne, ha például egy szemtelen diák belekezd A magyar nemes, A XIX. század költői, vagy a Föltámadott a tenger című versbe, az Anyám tyúkjáról nem is beszélve.
Az ominózus költemény még csak biztatás egy rendszerváltás drasztikus kivitelezésére, de Julius Caesart mint diktátort effektíve leszúrják csoportosan, a gyerek részvétele a merényben csak hab a tortán és csalódás a mostoha faternek. Nem kellenek a mi békeszerető népünknek az ilyen agresszív történetek, csak megzavarná békésen virágzó mezeinket. Ott van nekünk a Nyírő meg a Tormay Cécile lírája, akad miből merítenünk.
Még hogy elvették az iskoláktól az önálló döntési jogokat? A Budenz utca maga az élő cáfolat, nem kellett az intézkedéshez sem Demeter jóízlése, sem belügyminiszteri beavatkozás.
Hanem a költő keresése ma magas szinten zajlott, egészen a szülőházig zarándokolt el országunk vezetője, és miután meglelte (a szülőházat), legott beszédet is intézett a népéhez. Nem Petőfiéhez, az nem fért be, hanem az övéhez.
Mint rendesen, most is sok bölcsesség hagyta el az ő ajakát. Idézzünk is belőle nemzedékek okulására, a teljesség igénye nélkül.
„A magyar a szabadság legsikerültebb nyelve. Petőfi nyelvét mindenhol értik, több mint 200 nép nyelvére fordították le.” Vajon minek fordítgatják, ha mindenhol értik? Hang the Kings, Pendre les rois, Impiccare i re. Sőt: повесить королей. Ugye, ugye.
„Mi magyarok költőien lakozunk ezen a Földön” – önmagáért beszél, maga a megtestesült líra, különben nem lakoznánk, hanem csak úgy, prózaian laknánk. Külföldiek a szájukat tátják, midőn meghallják, nálunk mindenki jambusokban áldja az egészség ügyét.
„A magyar szabadság hatalmas menete … ma is tart, ebben a menetben pedig Petőfi is a magyarokkal van, még akkor is, ha nem látjuk őt.” Kekeckedők ellentmondást kárognak a folytatás kapcsán: „látjuk, hogy (Petőfi) fellázad, amikor idegenek akarják megmondani a magyaroknak, hogyan éljenek, és akkor is, amikor a világ hatalmasai Magyarországot be akarják olvasztani egy európai szuperállamba”. Kekeckednek, mondván, most akkor látjuk vagy nem látjuk (Petőfit). Ő látja, legyen nekünk elég ennyi.
Hanem a lényeg a következő: „Látjuk, hogy odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke„. Nem a látás – nem látás dichotómiája a lényeg, hanem itt most a nagy példakép önkorrekcióra való képességének ékes bizonyítékának vagyunk ezek szerint mégiscsak szemtanúi. Petőfi belátta, hiányos a műve, és még 175 év múltán is képes korrigálni. És erre minden honfitársunk képes, hiszen „minden magyarban van egy kis Petőfi„.
Holnap elutazik a miniszterelnök, ám mostani útja során nem Ivan Fjodorovics Paskievics országát látogatja meg, hanem I. és II. Szulejmánét, minthogy nem Putyinnal, hanem Erdogannal kell neki Finnország és Svédország sorsáról intézkednie.
Hozta még most is egyre fejlődő formáját, sőt, az ünnepélyesség fokozása érdekében egy oktávval még feljebb is tolta a hangsúlyokat.
