Honnan ez a sok erő ebben az óriási kicsi népben, hogy már megint szereztek egy bronzérmet?! És építünk örökérvényű stadionokat, hisz’ látjuk, Róma is inkább építette meg a Colosseumot, mint herdálta a pénzt tanárokra.
Volt ottan, nem itten, minthogy a héten a magunk részéről még a taljánok földjén vagyunk itten, ergo és tehát nem alaphelyzet van, amiben Hunnia játssza az itten szerepét, ahol balra tőlünk hanyatlás van, jobbra meg a Putyin, tehát hol volt, hol nem volt, volt egy atlétikai vébé. Hát persze hogy volt, hisz’ összedobtuk azt az alig 400 milliárd jó magyar forintocskát, hogy legyen, mert már nagyon vágyódtunk rá. Pontosabban nem is reá irányul a mi epekedésünk, hanem az olimpiára végre egészben, és nem darabokban, mert frakciókban megcsináltuk azt már, jobban, mint Miló a Vénuszt. (Utóbbi inkább a futószámokban jeleskedhetett, kevésbé a dobálózósakban.) Önkéntesen adóztunk a nemes célra, akartuk nagyon, megmondták nékünk, hogy akarjuk. Akárkinek nem adunk mink, Mária Teréziának nista adó, néki csak a vérünket szállítjuk, viszont az összes csoportból, még a nullásból is. Nagyvonalúak vagyunk, ha olyan kér tőlünk, aki már bizonyított földön, vízen, levegőben, de mostan olyan kért, ezért lett nekünk egy atlétikai vébénk, meg hatvan pusztai kastélyunk, motoros csónakunk a hét tengeren, sugaras légimasinánk és még megannyi csudánk.
Sajnos vége lett egy röpke hét alatt, pedig még néztük volna a szép magyar leventéket, aranyos vitézeket, amint harcba, háborúba mentek azért az egy bronzért, ámde minden véget ér egyszer, ezért hát szólott is a nép vezére, a zenének az ő házában szólott, noha éppen nem péntek reggelt írt a naptár, de hál’ Istennek szorgos ő, folyamatos tranzitban van a népe jólétének oltárán.
„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért”, hisz „a nyári olimpiák összesített éremtáblázatán nyolcadik Magyarország az első tíz helyezett ország közül az egyetlen, amelyik még nem rendezett olimpiai játékokat. Ez aligha maradhat így az idők végezetéig.” (Vörösmarty Mihály és Orbán Viktor: Szózatok).
Gerevich Aladár kardvívó és Németh Imre kalapácsvető. Fortepan.hu / Horváth Lajos
Meg hát örök szövetség áll fent a magyarság és a sport között, ami kötelez. Kit és mire? Elsősorban is minket, magyarokat, mert meg kell védenünk a sportot a Soros zsoldjában álló brüsszeli bürokraták (alias Góliátok) föderalista-imperialista ambícióival szemben, mert ha ők nyernek, ami biztos nem következik be, mert a mi vezérünk az isztáni barátaival összefogva megvédi a fehér és keresztény Európát mindenféle fajtakeveredésekkel szemben, de ha mégis, akkor Hollandia, Portugália, Svédország, Franciaország és még sokan mások úgy járnak, mint Louisiana, Utah, Észak- és Dél-Karolina – bizony hogy nem indíthatnak önálló csapatot a budapesti olimpiai játékokon!
„Akik itt voltak az elmúlt napokban Budapesten, láthatták, hogy Magyarország ősi és modern, nemzeti és nyitott, láthatták, hogy milyenek igazából a magyarok: szenvedélyesek és tisztelettudóak, itt a sport szeretete és a sporthősök tisztelete felülír szinte mindent”. Bizony így van ez, mert a magyarok boldogan áldozzák serény munkával félretett pénzecskéjüket a mindenfajta produktivitástól mentes kórházak, iskolák helyett felülmúlhatatlan sportsikerekre, hisz’ a világ most megint fölkapta a fejét az újabb egetverő magyar teljesítmény láttán, s így kiáltott: honnan ez a sok erő ebben az óriási kicsi népben, hogy már megint szereztek egy bronzérmet?! És építünk örökérvényű stadionokat, hisz’ látjuk, Róma is inkább építette meg a Colosseumot, mint herdálta a pénzt tanárokra.
És miközben, ahogy a Nemzet Cserkésze rámutatott, az Európai Unió háborús pszichózisban tombol, éppúgy, mint a hatvanas évek dekadens nyugati ifjúsága tette Coca-Cola mámorban a beatzenére, a magyaroknak az ő önzetlen kormányfője nem tartja meg magának a világbajnokságot, hanem odaadja, de legalábbis fölajánlja a békének. (Utóbbi még nem nyilatkozott, elfogadja-e az értékes ajándékot). Pedig a nemzetellenes erők nem nyugszanak, most éppen az akkumulátorgyárakat próbálják elkergetni (ugyancsak a Nemzet Cserkésze nyomán tudunk erről az ármányról is). Nem járhatnak persze sikerrel – ne is képzeljük el, mekkora nehézséget okozna, ha százezer távol-keleti vendégmunkás hirtelen munkanélkülivé válna a Kárpát-medencében. Átképzésük kémia-, fizika- vagy irodalomtanárrá, kórházi nővérré akár több hónapot is igénybe venne.
Most már csak a sorrendet kell tisztázni. A népszavazási, sőt, nemzeti konzultációs kérdést ekként kellene megfogalmazni:
Ön szerint labdarúgó világbajnokságot vagy olimpiát rendezzen-e előbb Magyarország?
Vagyis hogy mit kíván a magyar nemzet. A sajtó szabadságát? Uniót? Ugyan már!
