Jönnek hozzánk a világ minden tájáról a legkülönbözőbb színű, vallású, világnézetű, identitású sportolók, edzők és tán szurkolók. Igazi multikulturális ünnep, a béke kiáltványa, minden fajta háború, agresszió elutasítása – lehetne az Atlétikai VB ilyen esemény. Talán az is lesz mindenütt, ahol nem a magyar tévé adását nézik.
Már majdnem, mint egy olimpia. A negyvenkilenc versenyszám mennyisége sem jelentéktelen, az ötkarikás játékok mintegy háromszáz attrakciójához is mérhető. Izgalmas, látványos futások, ugrások, dobások. Akár örülhetnénk, büszkék is lehetnénk a rendezés joga miatt. Közkívánatra épült hozzá stadion, boldogságunkban elfelejthetjük a kórházakat, iskolákat. Jönnek hozzánk a világ minden tájáról a legkülönbözőbb színű, vallású, világnézetű, identitású sportolók, edzők és tán szurkolók. Igazi multikulturális ünnep, az együttélés ünnepe, a béke kiáltványa, minden fajta háború, agresszió elutasítása – lehetne ez ilyen esemény. Talán az is lesz mindenütt, ahol nem a magyar tévé adását nézik.
2016-ban, a Riói olimpia idején írtam az alábbiakat. (Azóta volt Brazíliának egy Bolsonarója, de tavaly szépen megbukott.)
Belenéztem az Olimpia megnyitójába
A koreográfia az élet keletkezését mutatja be röviden a homo sapiens kifejlődéséig, aztán sokkal részletesebben a brazil népesség kialakulását. Ahogy érkeznek Dél-Amerikába egymás után a portugálok, spanyolok, németek, hozzák az afrikaiakat (rabszolgának). Később Japánból, Koreából, Kínából vándorolnak be nagy számban, végül a Közel-Keletről a kereskedelmet meghonosító arabok. Bemutatják, hogy Brazíliának a sokszínűség a legfőbb erénye. A „multi-kulti”.
Közvetlenül a közvetítés előtt a Magyar Televízióban látunk egy úgynevezett közérdekű reklámot, a kormányét arról, hogy mi, tudniillik a magyarok nem engedjük, hogy mások mondják meg, kivel éljünk együtt. Üzenjük Brüsszelnek, hogy értsék. Így adják, belekapcsolva az olimpiába, a népek ünnepi találkozójába. És ezt majd nézhetjük két hétig, úszáshoz, vízilabdához, rögbihez. És jönnek majd az egyperces híradóik. Anyátok! – írnám, ha írnék ilyet.
Még előtte a szpíker a stúdióban szinte minden mondatának fókuszába beleszövi, hogy Magyarország tökéletesen alkalmas a játékok megrendezésére. Látjuk-halljuk a mindig vicces ország-elnökünket (Áder János): itt az ideje, mondja, hogy végre ne egy megapolisz adjon otthont a világ sportolóinak, mert Budapest nem megapolisz, hanem egy nem megapolisz.
Szerettem az olimpiát – az eszmét is, a látványt is. Nem éreztem a közvetítések nyakában a kádárizmus hűvös-meleg leheletét.
Most erősek a fenntartásaim. A molekuláris dopping már szinte mellékes, az agykárosítás súlyosabb annál. Nálunk.
Igaz, 1936-ban Berlinben rendezték az olimpiát.