Különös szerencse, hogy a magyar költészet két klasszikusát, Arany Jánost és Petőfi Sándort szoros barátság fűzte össze: 1847. februárjától – a Toldi pályadíjának hírétől – 1849. júliusáig, Petőfi haláláig. E két és fél esztendőben sűrűn váltottak levelet, s számos verset írtak egymáshoz, egymás családtagjaihoz.
Megismerkedésükkor Petőfi éppen hogy csak átlépte huszonnegyedik évét, Arany pedig már meglett férfi: harmincéves házasember. A két barát boldogan fedezi fel egymásban az útitársat, hogy ki-ki a maga zsenialitása által kijelölt célja felé vegye az utat.
Arany János soha nem felejtette el lánglelkű barátját.
Névnapi gondolatok
Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, aki erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.
Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha:
De egy-két barátot mégis befogadhat
S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.
Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban!
S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?
Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –
Temetés helyett a messzeségbe szórni
Szegény boldogoknak rothadékony részét?
De hová juték? hisz örömünnep van ma…
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én – zárkozván magamba –
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok:
Hadd gyujtsak ma benne – kiket úgy szerettem,
Azok emlékéül egy-egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –
Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!
(1849 dec.)
Letészem a lantot
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon… Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Most… árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után…?
Hímzett, virágos szemfedél…?
Szó, mely kiált a pusztaságba…?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!
(1850. márc. 19.)
