Felszólalás a baromfitermelők világtalálkozóján

Hallom, hogy a svájci Háromkirályok – három milliárdos baromfitermelő − hódolatuk jeléül a tömjén és mirha mellett aranyat is vittek a politikai újszülöttnek, aki alig egy éve még csak, hogy a washingtoni Fehér Ház ovális aranyjászolában rugdalózik, de emberi természete szerint milliárdos ő is, mint körülötte akárki más. Az is a hírekben állt, hogy a dél-koreai háromkirály viszont egyenesen az ókori silla királyság színaranyból készült koronájával hódolt a Világ Világossága előtt, kit még az istentelen Európában is – fogcsikorgatva ugyan − Napkirályként emlegetnek. Ő a Legyőzhetetlen Nap. Sol Invictus. A Legyőzhetetlen Győzike! Még hogy „No kings!” Hölgyeim és uraim, tisztelt digitális baromfitermelők, kacagjatok! Mindenesetre azt, hogy ki király és ki nem király, nem demokrata köcsögök fogják eldönteni, hanem mi, a világ büszke patrióta baromfitermelői.

De miről is beszélek? Nos, mi nem vagyunk háromkirályok. Nálunk, mint ismeretes, egykirályság van, és – ne tagadjuk − egyeseknek még ez is sok. Amit mi vittünk legutóbb a baromfitermelő magyaremberek nevében a Kisdednek, nem arany volt, hanem két aranytojást tojó tyúk. Az egyik éjjel-nappal a béke aranytojását tojja, a másik a migránsválságét ugyancsak megállás nélkül. Még szerencse, hogy annak idején nem engedtünk Brüsszel zsarolásának: nem vágtuk le őket. Így most már az egész világnak tojják az aranyakat. Minden napra egy tojás. A legfrissebb, a béke aranytojása már elő is bújt az egyik tojó fenekéből, és ha az ukránok álnokul nem gyömöszölik oda vissza, talán már bele is pottyant volna a világ népeinek aranykosarába, ahol a patrióták három éve egyfolytában a béke tojásait gyűjtik.

Mert az aranytojást tojó tyúk, hölgyeim és uraim, nem brüsszeli hókuszpókusz és nem is kijevi szemfényvesztés, hanem magyar csoda. A hit és az akarat csodája. Ahhoz, hogy egy tyúk aranytojást tojjon – vegyük végre egymást komolyan! −, nagyon-nagyon hinnie és akarnia kell. És a magyar tyúkok hajszálpontosan ezt teszik: akarnak, hisznek és tojnak. Már a mi tyúkszerető Petőfink is, akiből – mint hallom − az ukránok újabban barguzini ukrán költőt akarnak csinálni – lelkük rajta! −, már ő is felfigyelt erre az ízig-vérig magyar jelenségre, amikor édesanyja aranytojást tojó tyúkját Anyám tyúkja című híres költeményében megörökítette. A megörökített tyúk aranytojásának valódiságában, mint iskolai tanulmányaikból emlékezhetnek rá, egyedül a hitetlen Morzsa kutya kételkedett, de őt is jobb belátásra bírták a Költő intő szavai.

Mi, baromfitermelő magyaremberek, az Aranytojás Misztériumának beavatottjai nem tegnap óta tudjuk, hogy kétféle arany létezik: az egyik, amit „alsó aranynak” mondanak, a szemmel látható, a kézbe vehető, felhalmozható, széfbe tehető arany. A másik: a megfoghatatlan, a földi szem számára láthatatlan. Ezt „elzárt aranynak”, misztikus aranynak mondják, akik a misztériumba be vannak avatva. Nos, a mi tyúkjaink tojásai egytől egyig ilyenek. Láthatatlan aranyból valók. A Kisded – mint diplomáciai csatornákon visszahallottam – először csodálkozott is – „Hol az arany?” −, de aztán felvilágosították őt, hogy ez nem az az arany, amiből ősi szokás szerint a kijevi oligarchák vécécsészeket, a kommunizmusra készülő moszkvai leninisták köztéri vizeldéket, ő és játszópajtásai meg itt, a Fehér Ház Ovális Nagyjászolában poháralátéteket szoktak készíteni, hanem magyar arany, szellemi arany, egy új korszak aranyalapja, melyet a magyaremberek már le is raktak. A Kisded megértette ezt, és biztosította a magyar egykirályt, hogy be fogja aranyozni az egész magyarországi baromfiudvart, sőt az egész Állatfarmot, szerte a Föld kerekén, végül sorra kerül a Hold és a Mars is. Akkor szólaltak meg az égből a harsonák: „Arany hajnal hasad!” Az a kiskakas, aki ezt az új hajnalhasadást elaludta, magára vessen. Aki meg nem aludta el, mégis féknyúzokat terjeszt, a Hajnalcsillagot Ürömcsillagnak, a szellemi arany fényét rozsdás vasreszeléknek hazudva, egyhamar a történelem kloákájában találhatja magát. Aranykloákájában, természetesen.

Az új aranykor teljesen olyan lesz, mint akármelyik eddigi vaskor, de arannyal bevonva, arannyal áthúzva, arannyal befuttatva. Az aranykor – ne féljünk a szótól! − az egyetemes giccs kora, ahol a szépség az Úr.  A giccs − ahogy azt a baromfilét elviselhetetlen könnyűségéről értekező nagy cseh író fo­galmazta meg egykoron – „a szar ab­szolút tagadása”. Szar abszolúte nem létezik. A tyúkszar végképpen nem. Aki azt állítja, hogy létezik, az maga is része a szarnak, amely nem lé­tezik. Ezzel szemben mi, a szépség zász­lóvivői, akik büszkén tagadjuk a szar létezését, nemhogy létezünk, de ke­zünk nyomán mostantól minden arannyá változik. Midász király, hol vagy?

Ahol aranykor van, ott aranykor van. Ott aranyból van a kormány szíve, aranyból a tettek és a szavak. Aranyból van a szuverenitás, a terrorelhárítási központ, a különleges jogrend, aranyból az alkotmány, a parlament, a fékek és ellensúlyok, még a sajtószabadság is, csak sajnos sokszor guruló aranyból. De nem lehet mindent egyszerre. A körmösöket akkor osztjuk majd ki ezért, ha minden mást learanyoztunk már. Első körben természetesen a futballstadionokat. Egyiket a másik után. A felcsúti Pancho Arénával kezdjük. Hadd lássa a magyar futball világbajnoki szereplése hátába a 91. percben kést döfő Nyugat, mit ér a futball a magyarembereknek, akik az Aranycsapatot adták a világnak, és Muszáj-Herkulesként már tizenöt éve új aranykorban élnek. Ady ír erről valahol. Talán a Vér és aranyban. Vagy a Moslék-országban. Tanultuk, de már nem emlékszem. Majd megkérdezem a ChatGPT-t. Megvan! „Minden egyéb hasztalan: Vér és arany, vér és arany.” Hát akkor engedtessék meg a magyarembereknek, hogy annyi hasztalanság után, ezúttal ne a vért, hanem az aranyat válasszák.

A dicsőség fényének ellenségei persze ránk támadnak az aranyért: fényűzéssel, luxizással vádolják a Hit Lovagjait, a kolduló szerzetesrendeket megszégyenítő lemondásban élő Karmelita majdnem-szentjeit. Mert vakok a szellemi aranyra. A Gonoszról már Órigenész megmondotta, hogy vak: ponérosz − tüphlosz. Vak és elvakult. Olyan ez, mintha a Napot azzal vádolnák, hogy ragyog. Vagy azzal, hogy Keleten kel föl! Hát hol keljen föl? Ex oriente lux! Mi igenis a Felkelő Nap oldalán állunk! Jártunk a Felkelő Nap Palotájában, láttuk, hogy kívülről-belülről csupa arany, együtt ragyogtunk vele, és együtt énekeltük a Nap-himnuszt, fennen hirdetve az arany szent örömét.  Ha ez olyan nagy bűn, tessék, ítéljenek el! Állunk a vaskor berozsdásodott Nemzetközi Büntetőbírósága elé!

Most válik el vértől az arany. Az egyik oldal – a brüsszeli Vér Párt − a vér mellett tette le a voksát, vértengerbe akarja fojtani az öreg Európát. Ezzel szemben a másik oldal – a Magyar Arany Párt – be akarja aranyozni Európa öreg napjait. Ez a különbség köztünk. Ők ott, Brüsszelben feketemisét tartanak, mi itt ádventi aranyos misét: Rorate cae­li desuper! Ők be akarják vérezni Európát, mi viszont aranyba foglaljuk, és a washingtoni Ovális Aranyjászol Kisdedének, a pekingi Mennyei Béke Kapuőrének és a kremli Sárkányölő Szent Vlagyimirnak a lábai elé helyezzük. Kijev nem kap semmit!

Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 50. számának Páratlan oldalán 2025. december 12-én.