Talán megdöbbentőbb tény, mint gondolnánk, hogy a világ legfejlettebb ipari államában tíz évenként megduplázódik a tudósok száma. Ha ez így folytatódik, írta egy tudós, a jövő század végén mindenkinek (az egynapos csecsemőnek is!) tudóssá kell válnia.
Szerencsére ma még csak 1971-et írunk. A csecsemőknek ma még tiszta a lelkiismeretük. S a tudósoké?
Nem tudom, megpróbálta-e valaki beleképzelni magát annak a tudósnak a helyébe, aki a tévé jóvoltából nap mint nap viszontlátja az általa feltalált napalmbombát – működés közben, és tudjuk-e, mit érezhet az a kutató, aki olyan készüléket szerkesztett, amely egy vérszívó rovarfajta hangját elektronikusan fölerősítve jelzi a dzsungelben az életet… mint céltáblát. Mire gondolhat, miközben élő adásban néznek vele szembe szaktudásának, technikai leleményének csöndes áldozatai? Könnyebb-e az ő álma, mint Szilárd Leóé Hirosima után?
Nem tudom, méri-e valaki a Ballisztikai Rakétakutató Intézet, a SANDIA atomfegyver-kutató központ vagy a RAND Corporation kutatójának vérnyomás-szintjét. Mindenesetre feltételeznünk kell, a kutatót nem hagyja közömbösen, hogy munkája háromnegyed részben katonai célokat szolgál. Tudja, hogy a hadiiparággá terpeszkedő tudományfejlesztést a hatalmi politika szempontjai határozzák meg, s hogy az egész hatalmas katonai ipari komplexum, melynek ő egyre elenyészőbb „csavarja”, mindinkább kivonja magát a társadalom ellenőrzése alól?
Mivel nyugtatja magát a ma tudósa? Talán azzal, hogy a fegyverkezési versenynek vannak társadalmilag hasznosítható, polgári eredményei is, mint például a tranzisztortechnika vagy a számítógép? De milyen békés célra használható a napalm, a partizán-lokátor, a hazugságdetektor és az elektronikus lehallgató és információgyűjtő készülék? Van-e nagyobb pazarlás, mint rakéták újabb és újabb modelljeit tervezni akkor, amikor a korszerű fegyvereknek az a legfőbb ismertetőjegyük, hogy már a sorozatgyártásuk megkezdése előtt elavulnak?
S hivatkozhat-e a tudós arra, hogy az ország jóléte a fegyverkezéstől függ, amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy az utolsó két évtizedben fegyverbe ölt több mint egytrillió dollár inflációba sodorja az országot és erkölcsi válságba az amerikai népet?
Vigasztalhatja-e magát azzal, hogyha a NASA-program keretében dolgozik, akkor a keze „tiszta” marad?
Mit érez a ma tudósa, amikor továbbfolytatja kutatásait? Körülötte forr a világ, azt az elnököt, akinek volt hitele előtte, meggyilkolják, az ifjúság megcsömörlött, és minden este Vietnámot látja a képernyőn.
A ma egyenruhába bujtatott tudósa nem mimózalélek. Talán nem is ér rá a lelkével törődni. Sok a dolga, kutat. Mégsem hiszem, hogy értelmiségi létére néha ne tűnődne el a helyzetén. Elvégre az a foglalkozása, hogy gondolkozzon.
OPPENHEIMER-HELYZET
A tudós azt mondja: fekete. Az inkvizitor azt mondja: fehér. A tudós kitart álláspontja mellett. Az inkvizitor máglyahalálra ítéli. A tudósnak halálában is dilemmája: érdemes-e mártírnak lenni? Növeli-e tudományos igazsága értékét, ha hagyja magát elégetni? A tudós tehát megalkuszik. A történelem a tudós lelkiismeretére bízza, árulónak érzi-e magát. Visszavonom, jelentette ki Galilei, hogy a Föld a Nap körül kering. Mégis, mi nem a visszavonást, hanem a kimondást értékeljük. A tudósnak elsősorban az a dolga, hogy megállapítsa: a fehér fehér s a fekete fekete.
Néhány évszázad múlva, pontosan 1954. április 12-én, Robert Oppenheimert, akinek az atombomba előállításában oroszlánrésze volt, és aki a háború után vállalta a tudományos tanácsadó hálátlan szerepét, egy különleges bizottság elé idézik Washingtonban. A bizottság hangsúlyozza, nem tekinti vádlottnak Oppenheimert, a reggeltől estig tartó kihallgatások, a számtalan tanú megidézése, titokban lehallgatott beszélgetések magnószalagjainak lejátszása csak adminisztratív formaságok, a vádpontok feltételesek. Ráadásul semmilyen tudományos állítását nem kell visszavonnia. Arra kell felelnie, miért nem volt hajlandó tekintélyével támogatni a hidrogénbomba előállítását. Mellesleg arra is magyarázatot várnak tőle, miért barátkozott kommunistákkal. Az Op penheimer-ügyben senki sem hozott halálos ítéletet. A döntés egyszerű: bizalom-megvonás. A politikai hatalom megvonta a bizalmát a tudós lelkiismeretitől.
Az Oppenheimer-ügy a modern kor kulcsa.
Az Oppenheimer-helyzet nem jöhetett volna létre, ha a XX. század közepén gyökeresen meg nem változik a tudós dolga. „Már nem élünk a rőfös szakállukkal lombikjaik fölé hajló alkimisták idejében” – mondta Frédéric Joliot-Curie 1945-ben. A tudós ugyanis egyetemi magánlaboratóriumából vagy a katedrájáról a fegyvergyárba költözött be. Ha nem költözött be magától, beköltöztették. A fegyvergyárból pedig nincs visszaút a saját konyha-laboratóriumába. A beköltözés pillanatától kezdve minden tudós sorsa a politikába torkollik. A tudós dolga most az, hogy új helyzetét szembesítse lelkiismeretével.
A szembesítésre túlságosan hamar adódott alkalom: 1945. augusztus 6-án, Hirosima napján. S a tudósok levonták a tanulságokat. Einstein: „Ha tehetném, szerelőként kezdeném újra az életem.” Hans Bethe: „Most is úgy érzem, olyat tettem, amit nem lett volna szabad. S mégis megtettem.” Norbert Wiener: „Szeretném abbahagyni a tudományos munkát.” A tudós úgy érzi, kijátszották, visszaéltek a tudásával.
Az Oppenheimer-helyzet nem jöhetett volna létre a tudós bűntudata nélkül. Érzi, sejthette volna, hogy visszaélnek találmányával. A hatalmon lévő osztályok mindig azzal éltek vissza, amivel lehetett. A visszaélések sorozata a kőbaltával kezdődik, s az acélkardon, puskaporon, harci gépeken át vezet a partizánlokátorig s a vallatógépig. Ebben a sorban miért éppen Hirosima lenne kivétel? Az Oppenheimer-helyzet sajátsága, hogy a vádlott nem abban érzi vétkesnek magát, amiben elmarasztalják. A tudósban nem azért jelentkezik bűntudat, mert nem támogatta a H-bombát, hanem mert újra átéli saját tudósi, emberi tehetetlenségét, vagyis azt, hogy találmányai felhasználásába nem szólhat bele. És egyáltalán semmibe sem szólhat bele. Oppenheimer, mikor negyvenöt után vállalta a tudományos tanácsadó politikai szerepét, tulajdonképpen a tudomány tekintélyét adta ki a kezéből, az egyetlen adut, amivel még rendelkezhetett volna. Eljátszotta annak a tudósnak a szerepét, aki a hatalom részese, s közben megszűnt tudósnak lenni. Oklevelei, diplomái, érdemrendjei ellenére, egyszer csak elfelejtettek tőle tanácsokat kérni. A vádlottak padjára sem mint tudóst ültették, s ez az Oppenheimer- helyzet tanulsága. A „tojásfejűek” jelenlétére azért van szüksége a hatalomnak – írja Franz Schurmann, a Berkeley egyetem tanára –, hogy a politikához bizonyos értelmiségi igazolást adjanak. A hatalom csak addig tűri meg őket, amíg egyetértenek.
A FELELŐTLENSÉG FELELŐSSEGE
Az Oppenheimer-helyzet azért határhelyzet, mert nem ismétlődhet meg egyhamar. Tulajdonképpen ezzel az üggyel befejeződik a tudósok egyéni bűntudata, hisz egyéni felelősségről is csak addig beszélhetünk, amíg a tudós maga teremtette helyzetét. Szilárd Leó és Einstein maga hívta fel Roosevelt figyelmét az atombomba lehetőségére. Ha össze nem fognak az atomfizika nagyjai, aligha következik be Hirosima, összefogott egyéni tudásukra volt ehhez szükség, rajtuk kívül más nem volt Amerikában, aki megcsinálja.
A ma tudósát végleg elvágták az egyéni bűntudat lehetőségétől. Jobban is hasonlít hozzánk, felelőssége erősen korlátozott, majdnemhogy felelőtlenség. Annyira távol került az érdembeli döntésektől, annyira nem látja át, hogy miben vesz részt, hogy ki is bújhat a bűntudat alól. Bűntudata, ha van, kollektív bűntudat. Ha ő nem csinálja meg, megcsinálja más.
Mit hoz a jövő? Kétségtelenül nőni fog az élet-halál kérdések száma, s ezáltal a tudósok kollektív felelőssége is, amit csak velünk oszthatnak meg. A tudósok közössége, a tudomány adujával a kezében, emelheti fel szavát a visszaélések ellen. Közvéleményt teremthet, és nincs olyan illúziója, hogy ezzel lerázott magáról, s a politikusokra hárított át minden felelősséget. A ma tudósa, ha tiltakozó levelet ír, azt már rég nem az Egyesült Államok elnökének címezi, hanem a tömegeknek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.