Kilenc évvel ezelőtt egy tavaszi napon Messenger-üzenet jött Andrástól, hogy nem ünnepelhetnénk-e együtt a közös születésnapunkat, merthogy én is áprilisban születtem. Mondtam, hogyne, mikor volna időd? Vasárnap, április 24-én volt András születésnapja. Írta, hogy az már foglalt, de szerdán találkozhatunk.
És szerdán, el tudják képzelni, hogy a Bálna előtt ácsorgok, és várom Andrást, és nézem, hogy kik jönnek velem szembe, hogy van-e valaki, akire rögtön ráismerek akár száz méterről is? És felbukkant András, és közeledett. Hihetetlen, de pontosan ugyanaz az András volt, akit én Kolozsváron valamikor régen megismertem és akivel végtelenül sok közös dolgunk támadt.
Furcsa épület ez a Bálna. Egy Kas Oosterhuis holland építész tervezte, pontosan abban a felfogásban, ahogy András az építészetet elképzelte. Legyen a régi, de legyen benne az új is. Legyenek benne a Közraktár utcai téglás házak, és legyen benne valami elképesztően high-tech modern. Abban a pillanatban, ahogy én ott megálltam a kapuban, úgy éreztem, hogy ez a Bálna olyan, mint András élete. Neki is van egy brassói, a Brassói Lapok tégláira épülő élete és világa. És van egy teljesen modern, ahhoz egy ideig kapcsolódó, aztán azon túllépő világa. A Magyar Ifjúság, a 168 óra interjúiban még lehetett valami folytonosság az erdélyi és a magyarországi interjúi között. De később, a Színes RTV-ben, a Piknik Magazinban olyan területekre merészkedett, amit el se tudtam képzelni, hogy ő valaha erre szánja magát. És ezeken túl, olyan területekre is csángál, olyan világokba kukkant bele és próbálja ki benne magát, mint a közösségi média, a blogírás.
Lenyűgöző blogokat írt 2007-ben. Blogja a nolblog.hu-n azóta nyomtalanul eltűnt a Netről, akárcsak a blog néhai gazdája, a NOL a magyar médiából. Több százan irkáltak akkoriban a Népszabadság online bugyraiba, de csak a Wayback Machine webarchívuma őrizte meg mindazt, amit a bloggolók, köztük András is erre a blogra föltettek. Gyönyörű, pontos és nagyon-nagyon mély dolgokat találtam András blogján. Feltette oda a rá igazán jellemző hosszú verseit. Bárki, aki olvasta Andrásnak A mindenség szerelme. A hosszú vers poétikája című vers-manifesztumát, amely 1981-ben jelent meg, megérti, hogyan került a mindenség a blog-bejegyzésekbe. Erről majd később mondanék néhány szót. De most azt a pillanatot szeretném felidézni, amikor belépünk az épületbe, a Bálnába. És szinte egyszerre mondjuk ki, hogy „ez milyen sötét!”. És valóban megdöbbentően sötét volt. Hogyha itt most körülnézek, itt világosság van.
Gyászolunk, de világosban gyászolunk. Ott nem volt gyász, ott sötétség volt. Találtunk egy akármilyen kávézót, és András elővette a táskájából azt a könyvet, amit én ötven évvel azelőtt adtam neki kölcsön, Tánczos Gábor ma már antikváriumokban sem megtalálható könyve volt az a Györffy Kollégiumról, a Nékoszról, egy nemzedék fiatalságáról. Tánczos Gábor már nem tudta ezt a könyvet dedikálni, mert 1979-ben öngyilkos lett. Dedikáljuk magunknak, mondta András. Felejthetetlen élmény újra a kezemben tartani a könyvet. „Hírhedt” könyvosztogatója voltam András nemzedékének Kolozsváron. Százával adtam kölcsön könyveket az akkori diákoknak. Nem mindegyik került vissza hozzám. De egyvalaki visszahozta nekem a kölcsönkönyvet 50 év után, András volt az. Ez hihetetlenül jellemző rá. Ha valami mélyen benne marad az emberben, akkor ez a gesztus.
Nem emlékszem, miről beszélgettünk a Bálnában. A blogról nyilván nem, valószínűleg az én életemről, talán elmeséltem Mexikót, ahol olyan különleges élményei vannak az embernek a halálról, mint semelyik más országban. Ahol minden sarokban halálkultusz tombol, az emberek úgy gyászolnak, amikor valaki meghal, hogy örömünnepet ülnek. Mert meg vannak győződve róla, hogy az ember halála után is itt marad köztünk, hogy az ember halála után is él. Hogy nem ment el, hanem beivódott abba a világba, a múltba, a jelenbe és a jövőbe, amit ők ott élnek. És elmeséltem egy meghökkentő élményemet Mexikóban. Már a hatodik éve dolgoztam ott, amikor egyik kedves barátunk egy nap eljött hozzánk, és azt mondta, szeretnék nektek egy nagyon nagy ajándékot adni. Kérdeztük, hogy mire gondol. Azt mondta, szeretném valahogy kifejezni, mennyire fontos a barátságunk számomra, hát megrendeltem a koporsótokat. Ugyanis Mexikóban a legnagyobb tisztelet jele, hogy koporsót ajándékoznak az emberek egymásnak. Hát ez történt Pürkerecben is, a hétfalusi csángó faluban, ahonnan András származik. Mesél András a hosszú vers blogjában egy Annuska néniről, aki a tavalyi almát – morbid szokás, vagy mégsem olyan morbid? – odafenn a padláson egy szétnyitott koporsóban tartja, amit ajándékba kapott valakitől.
És ugyanebben a hosszú versében mondja el András, hogyan kért fel egy babérkoszorús Szobrászt, hogy csináljon róla egy szobor-urnát, azt, amely most itt van előttünk. Arról szól a hosszú vers, hogy az ember, ha kedve tartja, önmagát is megajándékozhatja egy ilyen urnával. Hosszú történetek, hosszú versek vannak a blogban, amelyet én előástam a „Nagyháló” mélyéből, a legeslegmélyéből az internetnek, amelynek az volt a neve… de most nem árulom el az igazi nevét, mert első ránézésre úgy olvastam a blogot, hogy „Porfirkáló”. Nekem teljesen természetesnek tűnt, hogy András úgy gondolja, ő a porba firkál, hogy nagyon sok minden, amit ő leírt, az talán elvesztette már a közönségét. A blogot sem sokan olvasták. Tehát maga a blog is olyan, mint egy homokba vagy a porba írt vallomás. És amikor másnap Prikinek, Mónikának megírtam, hogy megtaláltam ezt a blogot, akkor jöttem rá, hogy nem is „Porfirkáló” a neve, hanem „Profirkáló”, ami azt jelenti, hogy profi irkáló. András valóban profi irkáló volt, és persze lehet, porfirkáló is volt, porba firkáló. Azt hiszem, ő úgy érezte, hogy ez is, meg az is, egyszerre mind a kettő.
Hogy mi másról beszéltünk a Bálnában, arra nem emlékszem. De azt tudom, hogy amikor felkért Priki engem, hogy beszéljek ezen a búcsúztatón, arra gondoltam, Andráshoz leginkább az lett volna méltó, vagy az lenne méltó, ha képekben mondom el az ő látomásait. El tudnék képzelni egy képnekrológot, amiben szöveg nincs, csak képek vannak. És ha nekem ezt a képnekrológot fel kellene rajzolni ide valahova, mely képeket kellene szavakkal leírnom?
Átolvastam a Brassói Lapokban megjelent 1500 cikkét, írását, többnyire publicisztikát, de a legszebb dolgok, amiket írt, azok versek. És a legfantasztikusabb dolgok, amiket írt, azok a nekrológok. Szinte mindenkiről írt nekrológot. Ha megkérdezné most valaki, hogy ki is volt András, azt mondanám, hogy a nekrológok napszámosa. Valójában kulturális életmű-szobrokat faragott ajándékba a festőkről, fotósokról, színészekről, próza- és drámaírókról, költőkről: József Attilától Szilágyi Domokosig, a barátairól. Apáthy Gézával dolgozott egy nagyon rövid ideig a Brassói Lapoknál. Szinte mindenkiről gyönyörű nekrológokat írt. Kálmán Tündéről írta az egyik legszebb nekrológját, és Diurnusról, Bodor Paliról. Végtelen sorozatban írta őket, amelyek közül egyet emelnék ki, a „…lábon halnak meg” fa-nekrológot, amely számomra a nekrológok nekrológja volt. Most is előttem van a fotó, megtört törzsű, gerincű fák, és a fák között felvillan egy vörös robbanás. És ez a robbanás volt természetesen András. Úgy gyászolni fákat, ahogy Bartha Árpád fotós tudott, és úgy gyászolni a fákat és fákat gyászoló fotóst, ahogy András tudta, szerintem senki nem tudott. De nem csak fákat jelenített meg gyász-látomásaiban, hanem madarakat is. A FAMADÁR, amit a Trevi-kúttal szemben Rómában vásárolt, és most is ott lóg egy damilon a mennyezetre felfüggesztve András üres szobájában. Ha finoman megcibálta a madarat, akkor a madár méltóságos helybenrepüléshez kezdett. Kényszerrepüléshez – gondolta András. Van egy SZÉLKIÁLTÓ piros sipkás madara is, amely most is ott gubbaszt egy karón a zöld kertszalonban és zajosan kerepel, ha fúj a szél. Ezek voltak András igazi madarai, amiket a hosszú verseiben valami emberfeletti következetességgel írt meg újra és újra.
És ha most el kellene dönteni, hogy mit tegyünk András életművével, azt mondanám, mindent meg kell jelentetni. Meg kell ismertetni a világgal, miket írt, azokat az írásokat is, amiket ő eldugott, amiket elrejtett. Nagyszerű dolgokat lehet tőle olvasni. A Kényszerfelszállás az egyik legnagyobb verse, de nem csak az ő verse, hanem az egyik legnagyobb erdélyi vers, amit Szilágyi Domokosról olvastam. Csodákat művelt. Ha a koponyáját kopogtató madarakat a szobor-urnán valahogy át lehetne ültetni könyvekbe, valóban gyönyörű kötetek születnének. Mert azt kellene, András köteteit kellene kiadni.
Volt neki a blog-verseiben egy nagyon-nagyon furcsa trükkje. Minden negyvenedik sor után megkérdezte „Folytassam? Csak akkor, ha valaki ismét a folytatásra biztat”. És akkor megállt. És csak akkor folytatta, amikor visszaírták neki, hogy folytasd, folytasd… Mindig volt valaki, aki visszaírta, hogy folytassa. De András nem verset folytatni gondolt, hanem az életet.
Volt neki a Brassói Lapokban egy rovata, a Tovább!, amelyet néhány száma után lefejezett a cenzúra, pedig óriási visszhangja lehetett volna, ha tovább-élni hagyják. A Tovább!, amig élt, nemzedékének egyik legjobban szerkesztett ifjúsági oldala lehetett volna. Tovább! Nincs szó, ami ennél jobban kifejezné András költői ars poeticáját.
Az emberből végül két maréknyi marad. Egy maréknyi hamu és egy maréknyi szó.
És ha megkérdeznénk most Andrást, hogy mit mondana ehhez a búcsúztatóhoz, lehet, azt mondaná, nem vagyok itt, de ha meghallgatjátok ezt a néhány rólam elmondott mondatot, talán mégis itt vagyok.
Forrás: káfé főnix
Brassai-Sipos András: Kényszerfelszállás
megvert az Isten élettel, meg a poézis vallással
éltél és írtad a verset kikezdhetetlen törvényei szerint a létnek és a
létezésnek, felszálltál és lehulltál sorsod fellebbezhetetlen törvényei miatt
próféta voltál, mert tudtad az Igét
parázson járó szolgálatosa a tájnak és mégiscsak ideiglenes lakosa a XX.
századnak, a szkizofrén Európának
pucér életre-tárt, pucér halálra-tárt
ki tovaröppen egy alkonyi dalban
világgá kiáltottad magad, mert be akartad rendezni a világot magunknak
hordtad tüzló kínjaid, miközben láthatatlan csillagokból hull fejedre az
ezüst-korom
a világ mégis darabokra szakadt, pedig, pedig
léptéke általad is a lélek volt
apolgatva is megátkozod anyád, amikor világra hozott
halálod is megszülte veled
magadba haltál bele Szisz,
mert nem szavaid: magad pazaroltad
s egy ködös őszi nap után karodba fecskendezted a halált
nem védtek meg a bőröd alatti versmirigyek
hívtunk: jajistenemistenem, szólongattunk: jajistenemistenem
erdőn éjjel, mezón nappal, mezőn éjjel, erdőn nappal
egy földgyűrödésben ölelkeztetek, te kamasz angyal
a harangszó repedéseiben ideghúrokon pengett az ének
ÖTVENÉVES LENNÉL MOST SZISZ, KEREKEN ÖTVEN
de neked a felezőidőd is más volt
más félúton téped le a csillagod
újabb irodalomtörténeti bekezdést kellett veled hasítani:
olyan saját törvényű és teremtésú líravilágban jártál-keltél, olyan élet- és
költészettartományban, ahol az én meg a világ konfliktusos alapélményei, az élet
értelmének és dolgainak kimondása, a sorsát fejtő költő személyessége a
legváltozatosabb lírai alakzatokban rendeződik verssé. Olyan költészetté,
amelyet az örök szembefeszülés és készenlét, dac és elszántság, élet és halál telít
lírai matériával. Olyan költészetté, amelyben az életről és világról való tudás a
mindenség elsajátítása is egyben. Amelyben a külső és belső létezés, történés
egyazon lírai közegben szövődik össze. Amelyben a költői vallomás fohász és
Ítélet egyben…
bizakodva búcsúztál el:
hűk voltak hozzám, aki leszek
kényszerfelszállásod után zökkent egyet az IDŐ:
hűk vagyunk hozzád, aki voltál.
(1988)