Szőcs Géza Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő 1953. augusztus 21-én született Marosvásárhelyen, 2020. november 5-én halt meg Budapesten.
Ha az ember ad magára valamit, el kell döntenie, mi is számára a legfontosabb, amikor a saját életét is érintő kérdéseket tesznek fel neki a mindennapok – adott esetben a történelem. A leginkább minket érintő efféle kérdés, hogy miként viszonyulunk azokhoz, akik alakítják az életünket, vagy akik életét épp mi alakítjuk. A két halmaz közötti átfedés persze nagyobb, mint azt sokszor gondolnánk. Minthogy egy embernek akár számos arca is lehet, úgy is feltehetem a kérdést: Kit választunk, ha a számunkra fontos emberek megítélése elkerülhetetlen? Az erőteljes, de gátlástalan személyiséget? A gyenge embert, aki azzal áltatja magát, hogy szolgálataival talán mégis befolyásolni tudja a hatalmat? A nagy tehetséget, aki lépten-nyomon átlép az erkölcsi normákon? Vagy egyszerűen csak az apró embert, aki beletörődik abba, hogy a hatalom játékszere legyen?
Szőcs Géza átmeneti korunk viszontagságai közepette számos nagyon eredeti utat próbált végigjárni. Akárcsak mi, valamennyien: sokszor tévesen választott, máskor helyesen döntött. Lehet mérlegelni, hogy e kettő aránya hogyan is adja ki egy élet becsületének végső hányadosát, de utóbb visszatekintve mindig rájövünk, hogy egy ilyen mérlegelés csak kudarccal járhat. A vélt igazság nevében persze olykor meg kell vívnunk a küzdelmet egy ember erkölcsi-intellektuális kétlakiságával, de nem ez fogja kimondani az illetőről, hogy mi volt életének helyes szándéka és melyek voltak a nemkívánatos következmények.
Már nagyon régen megtanultam, hogy az emberek felől mindig abból kiindulva ítéljek, ami hagyatékuknak a legjava – mert az utókor csak így bizonyíthatja be, hogy felnőtt az adott személy tehetségéhez, s nem rabja azoknak a kétértelműségeknek, melyek az illetőt magánemberként esetleg szintén fogva tartották. Én ennek az elvnek rendeltem alá Gézához fűződő barátságom minden mozzanatát. Korábban szoros volt e kapcsolat, később nagyon meglazult. Korábban lehetett rendkívül őszinte, a későbbieket a sejtetések és félrenézések egész kultusza dominálta.
Géza olykor megkeresett, csak azért, hogy régmúlt barátságunk adta menedékként feloldódjék a jelenlétemben. Én ezekre emlékezem. És Géza néha megkeresett, hogy támogassam, amikor saját politikai háttere épp a semmivé foszlott. Ezeket a perceket igyekszem elfelejteni. Többnyire nem is segíthettem, mert ezzel áthágtam volna számos olyan határt, amelyek Géza számára tulajdonképpen nem is léteztek.
De mindez ma már nem számít, miként lényegében akkor sem számított. Elfogadtam, hogy Géza másként éli saját életét, mint én – és ehhez joga van. És azt is elfogadtam, hogy ragaszkodásomat azokhoz a bizonyos határokhoz ő egyszerűen nem is érti.
Annál könnyebb volt meghoznom Géza halálának szomorú pillanatában azt a döntést, hogy semmi másra sem figyelek ezután, csak arra, ami Géza költészetéből megmaradt teremtő erőként, s ha apadozik is olykor ez az erő, bőségesen tud mégis táplálkozni abból a múltból, amelyet közösen mondhattunk magunkénak. Géza költészetének belső megélése segített mindig a megértésben, és nem az, hogy a politikai hányattatás világában ő milyen pozíciót foglal épp el.
Másokkal ellentétben ráadásul én ismertem egy másik Szőcs Gézát is, a nagyon szomorú, a kudarcoktól szenvedő Gézát. Azt a Gézát, aki – tudom – nem egyszerűen a személyes előnyöket várta a politikától, hanem azt, hogy a jó tetteknek a politika révén súlya legyen. Naiv volt, mint oly sokan, majd vak és süket. Ezek személyes penitenciái voltak azért, hogy sohasem tehette azt, amit jónak tartott, s ha mégis sikerült elérnie valamit, azt az általa szolgált rendszer gyorsan a visszájára fordítja. Sőt, többnyire Géza személye ellen is fordította mindjárt. Talán nem szabadna a költőnek olyasmire vállalkoznia, amit nem a képzelet, hanem csak a lehetőségek tartanak fogságban.
Amikor Géza meghalt, egy nagyon szomorú ember távozott a világból, mely világ sokkal rosszabb volt már annál, mint amit a Géza által is szolgált hatalom saját elődjétől megörökölt.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. augusztus 24-én.
Szőcs Géza: Sz. G.
Hosszú jégen hanyatlanak végig az alvásba hullók,
szél nem zörget ott semmit, s a merev ég világossága
nem zuhog: áll.
A jég alatt vonuló sötétség ragyogásából sem nyílnak
fel tölcsér-szemei forgó örvényeknek, nem nyílnak
ilyen vízivirágok a hullám nélküli nemlét arcán.
Elválnak az alvóktól a lelkek, mint a buborék,
kószálnak úszva a jég alatt, akár a gömb is erre-arra,
mint medúzák, ragyogó, sötét folyadékban. Jaj,
az alvók
lelküket a halálba merítik.
Ó, az alvók a lét jegére, ó, hogy kifeküdtek.
És látni néha azt is: hogy magyalbogyóként a lélek
a nemlét vizében összeroppan.
S mikor az ébredés vízikakasa szólal,
testéhez minden lélek visszatér, csak annak lelke
nem jön,
kit álmában ért halála.
Itt feküsznek ők a merev napsütésben,
itt feküsznek mind a holtak és az alvók.
Egy napon,
mikor nem őrzött engem gyertya, sem a kedves szeme,
és ott feküdtem én is, elkószált a lelkem,
el is veszett, s mikor a vízikakas szólalt, másnak
lelke tért meg hozzám, Szőcs Géza lelke
(és elaludni mindig úgy, hogy hátha –)
ó jaj, Szőcs Géza elcserélte velem a lelkét,
velem, ki nem tudom már nevem sem.
Ara-Kovács Attila és Szőcs Géza Fotó: Marián Antal
