„Az, hogy a magyar és egyéb nacionalizmusok ne kezdhessék ki az unió szupranacionális létezését és belső tartását, nem kétséges: az ukrán oldalon kell állni. Generációnk nagy kiváltsága, hogy nem csak a rendszerváltást érhette meg aktív tényezőként, de azt is, amint eltűnik Európa közelségéből az az orosz kihívás, mely csak és kizárólag a múltban él, s mely az erőforrásokat ehhez, társ-nacionalizmusok révén a Nyugattól és a Nyugat rovására szerzi meg.”
Épp harminc éve bontakozott ki az ádáz vita, hogy helyes-e az épp szétporladó Jugoszláviát temetni, és támogatni a balkáni konfliktusba mind jobban belemerülő Egyesült Államokat. Vagy épp ellenkezőleg: a Belgrád-központú szupranacionális állam tényleges garanciát nyújtott-e Jugoszlávia népeinek a korábbi, roppant agresszív horvát és egyéb nacionalizmusokkal szemben? Ebben a vitában akkor sok partikuláris körülmény blokkolta a józanságot. Mindenekelőtt a második világháború azon tanulsága nyomott sokat a latban, hogy az ideiglenesen megszűnő Jugoszlávia helyét akkor vérfürdőket rendező nemzetállamocskák foglalták el. És sok tekintetben ilyen volt az a nosztalgia is, mely egy relatíve a Nyugathoz közelebb álló titóista rendszerben – a kommunista berendezkedés dacára – továbbra is szövetségest látott.
Csakhogy a ’70-es évek végétől Jugoszlávia egyre kevésbé volt szupranacionális állam – ha egyáltalán azt megelőzően lehetett valaha is ilyennek nevezni. Az új hatalmi konstellációt az egyre agresszívabb szerb nacionalizmus határozta meg, s ennek megfelelően az ország olyan geopolitikai csoportosulások felé sodródott – méghozzá gyorsuló ütemben –, melyek mindennek voltak nevezhetők, csak nyugatbarátnak, demokratikusnak és liberálisnak nem.
Valami nagyon hasonló történik ma keleti szomszédságunkban, ahol az oroszokkal szembeni ukrán ellenállás épp annak próbál útjába állni, hogy az ország egy nacionalista hatalmi helyezkedésnek váljon áldozatául. Az egykori jugoszláv-szerb politikai példa, és az azzal szembemenő horvát, szlovén stb. elszakadási szándék épp azt mutatja, hogy mennyire fontos támogatnunk olyan nemzeti mozgalmakat, melyeknek célja nem egyfajta hegemónia, hanem épp az attól való szabadulás, és csatlakozás a nyugati érdekszféra által garantált szupranacionális szabadság, demokrácia és liberalizmus világához. És ugyanez elmondható a mai Ukrajnáról is.
Az nem kétséges persze, hogy kevés undorítóbb politikai acsarkodás létezik, mint a második világháború alatti ukrán elit tettei. Még akkor is így van ez, ha józanul számolunk azzal a természetes ellenreakcióval, mely a szovjet uralommal szemben megteremtette, sőt időlegesen legitimálta azt. Az 1989-es kelet-európai példák mutatják – különösen a kelet-német területeken, Lengyelországban, Magyarországon –, hogy miként legitimálta a szélsőséges örökségeket ott is a negyvenöt évnyi szovjet uralom, párosulva a két világháború közötti és a második világháború alatti hagyományokkal. De épp a baltiak mutatták meg a leginkább, hogy az Európai Unió részeként eredményesen leküzdhető ez az örökség. Nem kétséges tehát, hogy Orbán Viktort nacionalizmusa, mely az oroszok mellé állította őt, a nyugati közegben mindenképpen átmenetinek és példát erősítő, ideiglenes kivételnek számít.
Az, hogy a magyar és egyéb nacionalizmusok ne kezdhessék ki az unió szupranacionális létezését és belső tartását, nem kétséges: az ukrán oldalon kell állni. Generációnk nagy kiváltsága, hogy nem csak a rendszerváltást érhette meg aktív szereplőként, de azt is, amint eltűnik Európa közelségéből az az orosz kihívás, mely csak és kizárólag a múltban él, s mely az erőforrásokat ehhez – társ-nacionalizmusok révén – a Nyugattól és a Nyugat rovására szerzi meg.
Orbán számításai sok mindennek nevezhetők, de kisstílűnek aligha, ám régi sémák alapján igyekezett megszabni kockázatvállalásának mértékét. A magyar miniszterelnök azzal kalkulált, hogy egy, a 20. században győztes Oroszország nyilvánvalóan gyorsan elsöpri Ukrajnát, s az oroszokat kisvártatva Záhonynál üdvözölheti majd. Igen, pont úgy, mint Kádár Szolnoknál. Ez lehetőséget adott volna számára, hogy hatalmát időben korlátlanná tegye, egyben elszakadjon a Nyugattól, mely törekvéseit illetően nyilvánvalóan útjában áll. Csakhogy ebben két tényező megakadályozta: az ukránok sikeres ellenállása, amit senki nem vett készpénznek sok ideig, és a Nyugat szilárd csatlakozása Ukrajnához, melyet egyesek még most is gyengíteni próbálnak, s ha ez nem megy, akkor legalább megkérdőjelezni.
A második világháború tanulságai, a 20. századi hidegháborút követően, sok tekintetben irrelevánssá váltak, ezt tudjuk. A tekintetben viszont aligha, hogy egy egyesült világerővel szemben – amilyennek egyébként 1942 és 1945 között a Szövetségesek is számítottak – nincs az az állam, mely ellenállhat. Moszkva esetében sincs ez másként, már csak azért sem, mert Oroszország ma nem csak árnyéka egykori önmagának, hanem azért is, mert komolyan vehető szövetségese egy sincs.
Hogy Orbán kormánya igyekszik híveivel, egyfajta utolsó szalmaszálként a kínai kapcsolatba kapaszkodni, az nem meglepő. Csakhogy a kínai stratégiai gondolkodás ismerete ezt a lehetőséget erősen megkérdőjelezi. Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping), a modern Kína megteremtője mondta egykor, az afganisztáni vereségek okán segítségért hozzá siető szovjet vezetésnek: „Távoli tüzeket közeli vizekkel nem lehet eloltani”.
És nincs ez másként ma sem.
A szerző a Demokratikus Koalíció európai parlamenti képviselője. 1953-ban született; filozófia, pszichológia és történelem szakokon végzett. Volt könyvszerkesztő, újságíró, diplomata.
Címkép: Fiatal tisztek temetése valahol Oroszországban
Forrás: Újnépszabadság
