Most, amikor az európai titkosszolgálatok példátlan együttműködéssel igyekeznek feltárni és bíróságra juttatni egy valóban uniós szintű korrupciós ügy összes érintettjét, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az efféle anomáliák nem az integráció, hanem a régi, nemzeti struktúrák politikai szubkultúrájának részei. Ahogy a megvádoltak reagálnak az ügyre, jól mutatja, hogy ezt a szubkultúrát egy-egy kormány egyedül képtelen kiirtani saját politikai rendszeréből, ehhez európai együttműködés, az integráció elmélyítése kell.
Az Európai Parlament legnagyobb korrupciós botrányának felszínre kerülését követően egymást követték a parlament frakcióinak fogadkozásai, hogy végérvényesen megtisztítják az intézményt az efféle üzelmektől. Feltűnő volt viszont, hogy főként a baloldalnak címezhető kritikák dacára mindenki visszafogott maradt. A Néppárt ugyan hetekkel a botrány kirobbanása után belekezdett egy öntisztázó, a szocialista frakció elleni kritikus kampányba, de azt is gyorsan leállították.
Az első magyarázat arra a feltételezésre épített, hogy a korrupciós kötődések tulajdonképpen minden frakciót elértek. És hogy a szocialistákhoz köthető politikusok buktak le elsősorban, az a véletlennek és az érintettek személyes ostobaságának vagy elbizakodottágának, óvatlanságának volt köszönhető.
Túl egyszerű magyarázatok ezek még akkor is, ha mindenki igyekszik elkerülni a nyilvánvaló politikai haszonszerzést, esősorban azért, mert a parlament integritásáról van szó és bármennyire is bebizonyosult egyes személyek, sőt egyetlen politikai kör érintettsége, annak túlhangsúlyozása, vagy az érzelmeknek szabad folyást adó bosszúhadjárat magának az intézménynek a legitimitását kezdené ki végső soron.
Az üggyel egyébként is a magas professzionális kvalitásokkal rendelkező belga titkosszolgálat foglalkozik, az csapott le s az juttatott börtönbe máris több személyt. A belga hatóságok viszont tartják magukat a nyugati civilizáció szabályaihoz: csak annyit hoznak nyilvánosságra, amennyi egy-egy folyó ügyben elkerülhetetlen, s igyekeznek mellőzni mindennemű messzehordó feltételezést egész addig, míg a bíróságok nem mondják ki a végső szót az ügyben. Viszont a belgáknak szükségképpen együtt kell működniük azokkal a nemzeti hatóságokkal, melyeknek polgárai érintettek, így elsősorban a görögökkel és az olaszokkal.
Márpedig a most két ország titkosszolgálata léggé gátlástalanul szivárogtat saját sajtója felé, így aki olvas görögül vagy olaszul, többet tudhat az ügy részleteiről, mint bárki más.
Nem lenne meglepő, ha görög és olasz részről kevés gátlás mutatkozna e téren megfékezni bárminemű jogos vagy csak politikai indulatot. Kiriakosz Micotakisz görög miniszterelnök jobboldali kormányát épp az ellenzéki baloldali előretörés aggasztja, és Eva Kaili, a baloldal eddigi üdvöskéjének levadászása ennek ellensúlyozására a legcélravezetőbb lehetőségnek mutatkozik. Csakhogy a nyomozás során kiderült: Eva Kaili már rég nem lojális a baloldalhoz, és éppen azt készítette elő, hogy néppárti politikusként induljon a 2024-es európai parlamenti választásokon.
Más és mégis hasonló a helyzet az olaszoknál. Giorgia Meloni elsőszámú prioritása az, hogy önmagától és pártjától egyre messzebbre eltolja Mussolini örökségét; ennek érdekében kormánya ma egyik leghangosabb támogatója az európai integrációnak, a NATO- összefogásnak, illetve mindennemű demokratikus reformnak. Ennél fogva természetesen jól jönne neki bármilyen olyan „tisztító vihar”, melyben pártja, a Fratelli d’Italia tűnne fel a régi rend egyedüli alternatívájaként. Csakhogy ehhez szüksége van olyan intézmények támogatására, amelyek mélyen beépültek az európai és transzatlanti viszonyrendszerbe, s
amelyekhez eddig kevés olasz kormány mert hozzá nyúlni; s azok pedig a rövidebbet húzták, amelyek azt megpróbálták. Ilyenek az olasz titkosszolgálatok. Ugyanakkor a korrupciós botrány fő vádlottja, Pier Antonio Panzeri és annak Fight Impunity nevű NGO-ja ezer szállal kötődött egynémely olasz titkosszolgálathoz, méghozzá korábban olyan időszakokban is, amikor jobboldali kormányok vezették Itáliát.
Egy dolog tehát az Európai Parlamenten belüli rend megteremtése, s jelesül a szocialista frakció megtisztulása-megtisztítása, másik pedig azoknak a politikai „pillangóhatásoknak” a kivédése, amelyeket ugyan egyes kormányok döntései idéznek elő, de következményeik – épp az integráció előrehaladtával – kontinentális kataklizmákat okozhatnak.
Most, amikor az európai titkosszolgálatok példátlan együttműködéssel igyekeznek feltárni és bíróságra juttatni egy valóban uniós szintű korrupciós ügy összes érintettjét, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az efféle anomáliák nem az integráció, hanem a régi, nemzeti struktúrák politikai szubkultúrájának részei. Az olyan ügyek, mint amelyekről most szó van, szinte mindennaposak azokban az államokban, amelyeknek polgárai a vádlottak padján ülnek.
Az, ahogyan Kaili vagy Pier Antonio Panzeri és társaik reagálnak az ügyre jól mutatja, hogy ezt a szubkultúrát egy-egy kormány egyedül képtelen kiirtani saját politikai rendszeréből, ehhez európai együttműködés, az integráció további elmélyítése kell.
(A szerző a DK Európai Parlamenti képviselője)
Forrás: Újnépszabadság