J. D. Vance amerikai alelnököt példásan megalázták a téli olimpiai játékok olaszországi megnyitóján. Az eseményt a világ televíziói egyenesben közvetítették, de ismerőseim, akik jelen voltak az eseményen egybehangzóan azt állítják: sokkal többről volt ott szó, mint egy tüntetésről, amit egy edzett politikus könnyedén kezelni tud.
Ami az amerikai alelnök arcáról leolvasható volt, az nem bosszúságot vagy szégyent tükrözött, hanem egyfajta szomorú rezignációt; búcsút egy olyan jövőtől, mely – Trump ilyen vagy amolyan távozását követően – neki ígérkezett, rá várt volna. Volna –, ha ezt a jövőt Trump világdúlása és az ő, J. D. Vance szervilizmusa és opportunizmusa tönkre nem teszi már azt megelőzően, hogy bekövetkezett volna. Hitegetheti még magát azzal, hogy mi mindent tehet meg azért, hogy másként tekintsenek majd rá, mint mostani főnökére, de 75 ezer európai szurkoló megvetés-kórusa és százmilliók káröröme másfajta jövőre utal. Vance-t a milánói megvetés fogja kísérni és kisérteni alighanem egy életen át, ami politikusok számára talán a legkeserűbb kihívás.
Nem kívánnám Orbán Viktort április után is Magyarország miniszterelnöki székében látni, ezért azt kívánom neki: legyenek igazak azok a híresztelések, hogy Trump maga helyett rövidesen J. D. Vance-t küldi el Budapestre, segíteni a Fidesz választási kampányát. Ha Vance környezete lesz annyira óvatlan, hogy kitolja az alelnököt a magyar nyilvánosságba, könnyen megismétlődhet az, amit most Milánóban láttunk. Így aztán az amerikai látogatása inkább csak fokozza majd azon rendszerváltó dühét, akiknek elegük van a Fideszből – és vele együtt Trumpból és Putyinból. És már ők vannak többségben.
