Rémlik, hogy egyszer már átéltük ezt a helyzetet. Többségben a változást akarók, de minden eszköz a hatalom kezében. És minden eszköz, a titkosszolgálatoktól az adóhivatalig harci kutyaként szaggatja, morogja, tépi az ellenzéket. Igazából elkerülhetetlen a rendszerváltás, de nincs vezér. A különféle mozgalmak, pártocskák kitermelték a maguk elitjét, sőt a vezérszerepre is vannak ácsingózók, de olyan igazi, mindenki számára elfogadható alak, szimbolikus és valódi vezér nincsen. Költők, tudósok, mozgalmárok, lelkes önjelöltek, de az egyik túl alacsony, a másik nem tud közönség előtt beszélni, a harmadik túl fiatal, a negyediknek a szeme sem áll jól. A körúton belül népszerűt nem ismerik vidéken, a vidék számára kiváló pedig túl mucsai az értelmiségnek.
Népszerűségi mérések osztályozzák a kínálatot: az átkost megelőző átkost nem kívánja vissza senki, jelöltjeként reménytelen a győzelem az egyiknek, a másik nagyon harcképtelennek titulált szemüveges, a panelproli a plebejus vezető eszközeit fordítja vissza a hatalom irányába olcsó népszerűségért, s vannak még önjelölt apróbbak, akik valami beígért jövőbeni pozícióért bármikor föladják ambícióikat.
És akkor előszedték valahonnan Antall Józsefet. Csupa negációból állt a kezdeti imázs, nem volt soha párttag, nem volt politikai előélete, ami bármelyik párthoz köthette volna, s nem volt kompromittálható a pártállammal való együttműködésben, illetve nem jobban, mint bárki, aki hivatalt vállalt a szocializmus évtizedeiben. Aztán jöttek a konkrétumok, apuka kisgazdapárti politikus volt, órákat tud beszélni úgy, hogy a leggyakorlottabb újságírók is kidőlnek mellette, egykori tanítványok emlékeztek az igazságos osztályfőnök úrra, s tudományos kötet állt össze évtizedes ismeretterjesztő publikációkból. Egyszerre lett értelmiségi tekintély és kisgazda leszármazott, jó megjelenésű úriember, a nyugati vezetőkkel tárgyalóképes, konzervatív politikus. És az összes jelölt hátralépett egyet.
Olyan bonyolult ez?
