Harminc évvel ezelőtt, 1993. december 12-én halt meg több mint háromévnyi miniszterelnökség után Antall József. Az évfordulón nem a politikus, a kormányfő alakját, tetteit és elképzeléseit idézzük fel, hanem egy különös, meghökkentő állambiztonsági történetet a demokratikus rendszerváltozás előtti időkből.
Ma is elszorul a nem éppen egészséges szívem, ha Jóskáról kell szólni – írta a piarista gimnáziumban verbuválódott szűk baráti kör fontos tagja, Kiss György 1996-ban, az akkor már három éve halott miniszterelnökről. „Egyike vagyok azoknak, akik a legrégebben ismerték őt a családján kívül, néhány barátjával együtt, mint O’sváth Gyuri vagy Tar Pali. A háború után ismerkedtünk meg, lényegében 1946 óta mondhatom, hogy folyamatosan baráti kapcsolatban voltam Jóskával.”
A beteg szívű barát (egy ideig miniszterelnöki tanácsadó), Kiss György 1991 szeptemberében súlyos, életveszélyes műtét előtt állt. Antall József akkor érkezett Tokióból Párizsba, hogy hazafelé menet átvegye a Robert Schuman-díjat. A kormányfőt a hotel Meurice-ben tájékoztatta Szávai János párizsi nagykövet a hírről. Ahogy Szávai visszaemlékezésében olvashatjuk: „A szalonban vártam, míg Antall lezuhanyozott és átöltözött. Kiss Gyuri kéri, mondtam neki, hogy hívd föl, holnap lesz a műtétje. Morgott valamit dühösen, aztán érthetőbben: nem hívom fel, és ha keres, mondd meg neki, hogy nem hívom.”
Antall és Kiss nemcsak egy iskolába jártak, volt úgy, hogy egy padban ültek. Kónya Imre szerint a Parlamentben rendre feltűnő barát „udvarias, szerény, jelentéktelen külsejű, rokonszenves ember volt, pszichológus végzettségű”. Közel laktak egymáshoz; az Antall család – a volt kisgazda miniszter és második világháborús embermentő apa a feleségével, ifjabb Antall József szintén a feleségével és gyerekeivel – a Ferenciek terén nagy méretű polgári lakásban, Kissék a Kossuth Lajos utcában. Antall Józsefné idézte fel, hogy „számtalanszor hívták egymást kölcsönösen »egy körre«. Ami azt jelentette, hogy a PetőfiSándor utcán át a Duna-partig és onnan visszasétáltak”, közben beszélgettek, ami sokkal inkább azt jelentette, „hogy a férjem elmondta gondolatait a világ folyásáról”.
Antall József egyik tanár kollégája Mikus Gyula, titkosszolgálati fedőnevén „Egri” egyik jelentésében maga is beszámolt arról, hogy a barátság szoros, de meglehetősen egyoldalú. „Antall beszél, Kiss leginkább a hallgató szerepét tölti be.” Ráadásul a dokumentumok szerint Kiss György feszült, mert fél, hogy ’56-os szerepéért felelősségre vonják, ezért is zavarja barátja forradalmi múltidézése. Szorongása látványos lehetett azok számára, akik ismerték. Négy évvel a forradalom és két részleges amnesztia után még mindig elváltoztatott külsővel élt (bajuszt, szakállt növesztett, fekete szemüveget hordott).
1960 nyarán Kisst váratlanul tartalékos katonai szolgálatra hívták be, majd Egerbe vitték, ahol többször kihallgatták. Leíratták vele ’56-os szerepét, hogy novemberben, ha néhány órára is, de Antall-lal és Tar Pállal együtt fegyvert fogott a levéltár Bécsi kapu téri épületében. A terhelő adatok és beismerő vallomása elegendő muníciót szolgáltattak beszervezéséhez. Rainer M. János szerint, aki a Jelentések hálójában című munkájában részletesen bemutatta Kiss, azaz a „Kátai”, később „Kovács Jenő” fedőnevű ügynök működését, „túl egyszerű lenne azt mondani: félt, ezért vállalta, ezért írta alá. Kátai elsőjelentései, más ügynökökkel történt ellenőrzése, az ezekhez fűzött tartótiszti megjegyzések egyöntetűen a beszervezés »normalitását« tanúsították. Kállai és Papp százados nagyon meg volt elégedve Kátai odaadásával, első jelentései alaposságával.”
Mi vezethette, befolyásolhatta tehát Kisst? Kétségtelen, hogy szorongott. Ugyanakkor pszichológusként tudományos karriert álmodott magának, jobb életre vágyott, mint ami a hatvanas évek elején egy perifériára szorult külvárosi tanárnak adatott. Ahogy Rainer M. János fogalmaz, a kollégáiról „készített jellemzések – megannyi kis feljelentés – egyértelműen a hálózati identitás megszilárdulásáról árulkodnak. […] Mindenre figyelt, részletes jelentéseket adott Antall-lal folytatott beszélgetéseiről, Tarnak írott és tőle kapott leveleiről, közreműködött üzenetek és levelek Nyugatra csempészésében (miközben az erre vállalkozó civileknek gyakorlatilag csapdát állított). Készséges és leleményes volt.”
FORRÁS: ANTALL JÓZSEF ÉLETE KÉPEKBEN C. KÖTET
A két Antallról, apáról is fiáról 1957-től a nyolcvanas évekig huszonnégy ügynök nagyjából négyszáznyolcvan jelentést írt. Közülük a legbuzgóbb a csaknem harminc éven át, 1960 augusztusától 1989 végéig hálózati munkát végző jó barát volt. Szövegeinek fő tárgya Antall József maradt végig, többnyire – Rainer M. megfogalmazásában – „a maga mérsékelt, kímélő módján tudósított róla”. Valószínűleg Kiss maga is kíméletesnek gondolta magát. Árulkodó – már idézett – kései Antall-méltatásának egyik feltehetően akaratlanul is önigazoló szándékú mondata: Aki Antall Józsefet ismerte, az vagy „nagyon szerette – ezek voltak szerencsére és az ő szerencséjére is többen – vagy pedig nem kedvelte, sőt esetleg gyűlölte.” [Kiemelés tőlem.]
Hogy szeretet és gyűlölet esetleg egy emberben egyszerre is megjelenhetett Antall József iránt, arra talán maga a barát lehet a legjobb példa, aki két alkalommal is rögzítette – igaz, más szavakkal –, mi az, ami miatt Antall kisebbrendűségi komplexust kelthet környezetében. „A vezetőképesség egyik sajátossága, hogy az emberek szinte önmaguktól indíttatva végzik azt a feladatot, amit a vezető kér és elvár tőlük. Ez a tulajdonság magas szinten volt meg Jóskában. […] Az emberekre nagyon nagy hatást tudott gyakorolni, mert kisugárzása egyrészt intellektuális volt, másrészt hihetetlen erős érzelmi töltésű” – írta a kilencvenes években. Nagyjából ugyanez durvábban harminc évvel korábban „Kátai”-tól: „Antall egész lényegét ugyanakkor áthatja annak a tudata, hogy ő valami különösen fontosat csinál, éppen ezért ő nagyon fontos ember. Nagy adag nagyképűség, egoizmus jár együtt ezzel a gondolkodással. Ugyanakkor roppant magabiztos, és tételei szerinte a legjobbak. Csak egyszer tévedett, amikor nem disszidált ’56-ban. A polgári szemléletű gondolkodást onnan jobban tudná táplálni, és ugyanakkor jobban élne egyénileg.”
A korabeli állambiztonság őrült, paranoid (és mindenekelőtt a társadalomra ártalmas hatású) működésére jó példa, hogyan lett Antall egy elejtett megjegyzéséből nyomozás. Miután 1967 tavaszán a Nyugatra visszautazó Tar Páltól Győrben búcsút vettek, a két barát felszállt a Pest felé induló vonatra. Antall Józsefnek talán a tehetetlenség, talán a cselekvésképtelenség hatására született irreális tartalmú mondata – „árnyékkormányt kellene alakítani” –, amit „Kátai” persze azonnal jelentett a hatóságnak, lavinát indított el. Az „árnyékkormány” leleplezésére nevetségesen nagy erőket vonultattak fel. Titkosrendőrök hada szegődött a nyomába, amit Antall is érzékelt. Ahogy özvegye később felidézte, „gyakran észre is vette őket, ahogy álldogáltak az utca túloldalán. Elkísérték a munkahelyére, elkísérték az óvodába is, ahová a gyerekeket vitte reggelenként. […] A barátaira nem gyanakodott.” Vagyis, ahogy Rainer M. János írja, „többnyire nem azoktól tartott, akiktől kellett volna. Néha persze eltalálta. Védelmi technikái inkább a közvetlen vagy a szoros figyelés esetén voltak eredményesek.”
A titkosszolgálati zaklatás miatt Antall azonos szövegű levélben fordult Kádár Jánoshoz (akit Országgyűlési Képviselő Úrként szólított meg), Fock Jenő miniszterelnökhöz és Benkei András belügyminiszterhez: „1968. február 7-én, 8-án, 9-én és ma 10-én (levelem írása közben is) állandó megfigyelés alatt tartanak. Állításomat nem az üldöztetési mánia, hanem az alapos és körültekintő viszontmegfigyelés diktálja. Tanárként is kialakult jó arcmemóriám következtében pontosan felismertem és felismerem a gépkocsikon és gyalog (autóbuszon, villamoson) engem kísérő, tartózkodásai helyeim előtt ácsorgó férfiés női alkalmazottakat. […] Talán levelem is hozzájárul annak megmutatásához, hogy teljesen tisztában vagyok körülményeimmel és helyzetemmel, semmiféle államellenes cselekedetet nem lehet szándékom elkövetni. Nyugodtan szeretnék élni és eredményesen dolgozni.” Az utolsó mondatban rejlő szándékot az esti sétákon leszűrtek alapján „Kátai” is rögzítette megbízói kedvéért: Antall elmondta, „a levél megírására az ösztönözte, hogy a totális állammal módjában áll levelezni, és biztosítja, hogy nem fogja megdönteni”.
Az árnyékkormányügyet végül 1970-ben zárták le. Kiss ekkor rövid időre elszakadt a hatóságtól, ugyanis 1969 decemberében lezárták a munkadossziéját, „családi körülm tört változás” (sic!) miatt. Házassága válságba jutott, öngyilkosságot kísérelt meg. Ami egészen furcsa, hogy felépülése után nem egyszerűen reaktiválták, hanem előléptették titkos megbízottá és titkos állományú személlyé. Ez önkéntes munkát és a legszigorúbb titkosítást jelentette. Ügynöki tevékenységének középpontjában 1989 végéig továbbra is Antall József állt. (Sajnos a kései jelentések nem állnak rendelkezésre.)
Rainer M. János összegző kérdése pedig nyilván megválaszolhatatlan: „Vajon indokol-e harmincévnyi együttműködést egy beilleszkedési stratégia, a hatóság pressziója, gyávaság a döntő pillanatban, egy gyenge, félénk ember súlyos kisebbségi komplexusa valamikor legjobb barátja árnyékában, a szeretet, a féltés és a bosszúvágy keveréke, vagy éppen az értékek, morális fogódzók teljes relativálódása?” Antall József miniszterelnökként szinte biztosan a Németh Miklóstól kapott ügynöklistáról értesülhetett barátja múltjáról. De nem a jelentésekről. Ezek átnézéséhez hosszabb idő kellett. (Hogy Antall és feltehetően Boross Péter olvashatott állambiztonsági anyagokat, az néhány későbbi politikai manőverből is levezethető.) Tar Pál szerint a kormányfő soha nem beszélt Kiss Györgynek arról, amit megtudott róla. Feltehetően nem is kellett beszélnie. Amikor 1991 szeptemberében Kiss az életmentő szívműtét előtt bejelentkezett, Antall végül rövid hezitálás után visszahívta. Özvegye szerint megbocsátott neki. „Kátai” viszont – ezek már Hanák Gábor szavai – lelkileg roppant bele a kegyelembe. A munkát a miniszterelnökségen nem folytathatta; átkerült a kultusztárcához.
Kodolányi Gyula egy interjújában felidézte, hogy Antallt „igen megrázta a felfedezés, de volt benne kímélet és megértés is, és bár az érintkezést felfüggesztette Kiss Györggyel, őt elsősorban a rendszer áldozatának tartotta, és szívműtéte előtt Párizsból felhívta őt a kórházban”. Ugyanígy érzett egy ideig a család is. „A fiaim gyakran védik szegény Gyurit, aki lelki alkata szerint ’56 októberében valószínűleg otthon kuksolt volna, ha nem kerül a férjem hatása alá” – mondta özvegye. – Megdöbbentett, amit én is csak Rainer M. János könyvéből tudtam meg, hogy Kiss Györgynek konkrét kívánságai voltak, amelyeket az állambiztonság teljesített. Külföldi utakra mehetett, publikálási lehetőségek nyíltak előtte, előbbre jutott a hivatali ranglétrán. Korábban inkább áldozatnak éreztem őt, de amikor szembesültem azzal, hogy beszervezéséből jócskán hasznot húzott, ez a véleményem némileg módosult.”
Kiss György részt vett Antall József temetésének szervezésében. Részt vállalt emléke ápolásában. Hatvannyolc évesen, 1999-ben halt meg. Előtte egy évvel még megjelent a szakma által elismert, a munkapszichológia történetét összefoglaló kötete.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 48. számának (december 1–7.) nyomtatott változata.
