Még meg se száradt a nyomdafesték legfrissebb írásain, a Kemény Jánostól búcsúzó s a tíz éve halott Szántó Györgyöt ébresztő személyes emlékezéssel átszőtt sorokon – és máris Tőle kell fájó, megrendült búcsút vennünk.
Esztendők óta tudunk betegségéről, aggodalommal figyeljük elnehezülő járását, kémleljük bizonytalan csosszanó lépéseit, látjuk keserves küzdelmét a lépcsőfokokkal – s most mégsem akarjuk tudomásul venni, hogy végleg elmegy közülünk. Ezt a lehetőséget próbáltuk elhessenteni, s nyugtattuk magunkat a lázas munkakedvvel, amely nyugalomba vonulása óta is fogva tartotta. Mert Jancsó Elemér utolsó hónapjaiban is dolgozott, mindvégig részt kért gondjainkból, örökösen terveket kovácsolt, magának, kollegáinak, doktorandusainak, s megtört arcáról akkor tűnt el a fájdalmas ború, ha valamelyik újabb írását befejezhette. Így ezek az utolsó publikációk – az életmű egészében messze túl az ezrediken – számunkra a helytállás, a halálig tartó hűség szimbólumai maradnak.
Mihez volt hűséges Jancsó Elemér? Tanári, tudósi és közírói hivatásához, ahhoz az elkötelezettséghez, amit már ötödikes gimnázistaként megsejtett, amikor a hajdani református kollégium önképzőkörében, diáktársai előtt Ady költészetéről értekezett, s amit jó évtizeddel később, a külföldi tanulmányairól visszatért fiatal tanár, most már életre szóló programként maga elé tűzött. Azok közé tartozott, akik számára szent dolog volt az értelmiségi hivatás, s akik elejétől fogva nemzetiségi kultúránk szolgálatát vállalták magukra.
Mint középiskolai tanár, majd negyedszázadon át mint egyetemi professzor, fiatalok tízezreinek szemét nyitja fel az irodalom szépségeire, s a fogékonyabb javai a tudományos felfedezés örömét is megízlelteti. Ha kell, alkalmi cikket vagy szaktanulmányt ír haladó hagyományról, jelenkori irodalomról, szociális és művelődési kérdésekről, hazai és világpolitikai eseményekről. Nem akad rá méltó vállalkozó, s ő nevelésügyünk életét tekinti át ma is frissen ható, remek szociológiai tanulmányban. Tágítani kellene a hazai magyar olvasó látókörét, s ő nyomban izgalmas útleírást közöl az észak-afrikai arabok függetlenségi harcáról, vagy elvezeti közönségét északi rokonaink közé.
Régi kéziratokat, irodalom- és művelődéstörténeti forrásokat fenyeget az elkallódás veszélye, Jancsó Elemér nyomban fontos sorozatot indít, s igen súlyos anyagi ráfizetéssel, de napjainkig példaként ható erkölcsi és tudományos sikerrel nem kevesebb mint 18 forráskötetet jelentet meg.
Ha az elhunyt Jancsó Elemér munkásságát valaki majd gondosan számba veszi, abban meggyőződésem szerint nem is annyira az egyes kiemelkedő alkotások, mint inkább az életmű összetettsége, a sokirányú feladatvállalásból következő sokfélesége fogja lenyűgözni a kutatót, ő maga legnagyobb becsvággyal irodalom- és művelődéstörténeti kutatásairól beszélt, s valóban, ilyen irányú munkásságának kontúrjai már kezdettől fogva világosan kirajzolódtak. A Párizst járó fiatal tanárt lenyűgözik és egész életre fogva tartják a világosság századának szellemi küzdelmei, közelebbről azok a történelmi évtizedek, melyekben „a józan világosság” bajnokai új társadalom, új intézmények és kultúra magvait hintik el. Évtizedekre szóló tudományos programjának minden elgondolását nem valósíthatta meg, de roppant mennyiségű forrásközléseivel és feldolgozó tanulmányaival minden időkre ott hagyta kézjegyét a korszak irodalomtörténeti képén. Sokszor beszélt a régi kéziratokkal végzett munka örömeiről, de egyben azzal is tisztában volt – és születésnapi vallomásában meg is fogalmazta –, hogy az igazi történészi búvárkodások „végső fokon a mában való igazi helytállást segítik kibontakozni. Aki forrón szereti az embereket, az a könyvtárak és levéltárak világát nem régi korok teremtőjének tekinti, nem menekülést keres az elfakult kéziratok tanulmányozásakor, hanem megrendítő és felemelő tanulságokat tudósi és nevelői munkája számára.”
Végeláthatatlan a régi és új tanítványok hatalmas tábora, amely most gondolatban körülállja Jancsó Elemér sírját. A tanártól, a kiváló kutatótól, a felejthetetlen embertől búcsúznak, aki fél évszázaddal ennek előtte fiatalos lendülettel, az Ady-nemzedék törte csapáson indult el, s aki tudósi krédójának szellemében mindig fiatal tudott maradni: a fejlődő időhöz irányította lépteit, s ha tanítványai némely kérdésben másként is vélekedtek, a változás dialektikáját értő bölcsességgel és nevelői tapintattal vette azt tudomásul. Irodalmunk és művelődésünk távoli és közelebbi múltjának fáradhatatlan kutatójától búcsúzunk, ki valódi szellemi Athenast teremtett maga körül, létrehozva évtizedek fáradságos munkájával roppant gazdagságú és kivételes értékű kézirat- és publikációs gyűjteményét.
Ebben a Rákóczi úti kis magyar Athenasban csak az igazi kultúra kincsei kapnak helyet, magyar írók kéziratai és levelezése mellett a román, szász és más irodalmak felé mutató dokumentumok, az irodalmi kapcsolatok, a sokszázados együttműködés kutatásának gazdag forrásanyaga. Mindig szívesen kerestük fel ezt a csendes, erőt adó munkára inspiráló helyet, s fájdalom: létrehozójának szelíd alakját már hiába keressük ott.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.
