Egy száz év előtti varázslat ismétlődik meg velünk ezekben a hetekben. Akkor Kriza „vadrózsái” s köztük a székely népballadák ódon szépségű darabjai ragadták ámulatba a magyar vers legjobb értőit. Most az „élő hazai magyar népballadák” könyve, a leggazdagabb ilyen tárgyú kiadvány, amit valaha láttunk, teszi azt, hogy mi újra átéljük a száz év előtti felfedezés izgalmait, s érezzük annak szíveket és agyakat átjáró kábulatát.
A ritka felfedezést Kallós Zoltánnak köszönhetjük, ennek a furcsa, nyugtalan, „megszállott” embernek, ki évtizedek óta járja az országot, s azt tartja élete értelmének, hogy a népi tudás minden fellelhető értékét megmentse számunkra. Kitartó munkával több mint kétezer darabra menő népköltési anyagot halmozott fel, s most ebből a gazdag gyűjteményből, szerényen és zajtalanul, harmadfél-száz balladát asztalunkra helyez (köztük százhatvankettőt dallammal együtt).
Valamennyi hiteles, megbízható helyszíni gyűjtés: ötven helység mintegy százhúsz népi énekesétől vette magnószalagra vagy jegyezte füzetébe.
Imponálóak ezek a számadatok, ám önmagukban még keveset mondanak, legfeljebb a gyűjtő hallatlan szorgalmát, szívósságát és valódi elkötelezettségét dicsérik. Szükséges tehát őket kissé tágabb összefüggésbe helyezni. Mint ismeretes, a Vadrózsák (1863) nyomán a múlt században az a felfogás lett honossá, hogy régi népballadáink java termését eredeti szépségében a székelység őrizte meg. Ezt igazolták a későbbi kutatások is, hiszen a gyűjtők jó ideig szinte kizárólag a székelység körében keresték és találták meg klasszikus balladáink legszebb változatait. Más vidéken csak elvétve próbálkoztak gyűjtéssel, így hát az eredmény is meglehetősen szegényes volt, szórványosan és nagyobbára töredékesen sikerült egy-két régi balladát felgyűjteniük. Aztán lassan a székelyföldi forrás is kezdett elapadni, úgyannyira, hogy manapság arrafelé is pirosbetűs ünnepe van a gyűjtőnek, ha sikerül egy-egy teljesebb szövegű klasszikus balladára rábukkannia.
Ezt a már-már általánossá lett és a köztudatba belegyökerezett meggyőződést, miszerint a régi klasszikus balladák mifelénk már kihaltak vagy legfeljebb csak halványan viláncsolnak népünk emlékezetében, az utóbbi évtizedekben a moldvai gyűjtések cáfolták meg. Domokos Pál Péter könyvei és a Faragó-Jagamas-féle gyűjtemény óta (melynek Kallós is munkatársa volt) jól tudjuk, hogy nemcsak régi balladáinknak, hanem egész népköltészeti örökségünknek legfrissebb, leggazdagabb forrását manapság ezen a vidéken kereshetjük. Közben a kitartó és tervszerű gyűjtőmunka más területeken is mind több és értékesebb balladaváltozatot hozott felszínre.
Mindezek azonban csak szegény ígéretnek tekinthetők ahhoz a roppant gazdagságú anyaghoz képest, amit a Balladák könyve most élénkbe tár. A moldvai csángóság verses epikájának felfedezése, a kötet 119, zömében régi klasszikus balladájával, csak most válik igazán teljessé. A gyűjtő emezek mellé felsorakoztatja a gyimes-völgyi falvakban lejegyzett negyvenegy balladáját, s ezzel egy olyan vidékre terjeszti ki a kutatást, amelynek népköltészetéről eleddig úgyszólván semmit sem tudtunk, és végül a korábbi gyűjtésekhez képest gazdag szerzeménynek, nem remélt hozománynak tekinthetjük a kalotaszegi és a mezőségi anyagot is. Ilyenformán Kallós reprezentatív gyűjteményének balladaanyaga négy olyan vidékről való, amelyek kívül esnek a régi balladák klasszikus földjén, ahonnan Kriza szövegei s a nyomában járó gyűjtők anyaga előkerült.
Száz évvel a székely balladák felfedezése után s túl a régi klasszikus ballada elsiratásán, most az élő folklórból lép elénk ez a gyűjtemény, amely teljes pompájában, a változatok eddig nem ismert sokaságában vonultatja fel a hazai magyar népballadakincs régi és újabb rétegeit.
Azért merészeltem bevezetőmben a száz év előtti varázslatra hivatkozni, mert érzésem szerint ezzel a kötettel olyan felfedezésre került sor, amely kereken száz esztendeje várat magára. Kallós gyűjteménye kivételes értékű teljesítmény, hogy ez szakemberek és egyszerű olvasók számára egyaránt érzékelhetővé válik, abban igen nagy része van Szabó T. Attila professzornak, akinél avatottabb gondozója aligha lehetett volna ennek a könyvnek. Nagysikerű virágénekgyűjteménye óta már szélesebb olvasóközönségünk előtt sem titok, de életművének ismeretében talán nem árt itt újólag elmondani, hogy az irodalom és a népi műveltség vizsgálata kiváló nyelvtudósunknak mindig is otthonos területe volt. Így hát nem kellett megtagadnia eddigi önmagát, amikor magára vállalta és legszemélyesebb ügyévé tette e régen esedékes gyűjtemény gondozását.
Csak dicsérni lehet a szerkesztő eljárását az eddigi gyűjtemények tapasztalatait hasznosító szakszerűségét, amellyel a balladák csoportosítását és tipológiai beosztását elvégezte. Jó megoldásnak találom, hogy a műfaji tisztaság érvényesítése céljából külön csoportba és a gyűjtemény végére helyezte a balladás és románcos elemeket tartalmazó régi és új dalokat. Hasonlóképpen igen sikerült, a népszerűsítés és a tudományos eligazítás igényeit egyaránt kielégítő, minden fontos mozzanatra érzékenyen utaló jegyzetekkel látta el az egész kötetet és az egyes balladákat külön-külön. Kitűnően dokumentált bevezető tanulmánya, melyben a hazai magyar népballadagyűjtés történetét tekinti át, imponáló gazdagságával, minden szóba jöhető vállalkozást számon tartó gondosságával, s az eredményeket érzékenyen lemérő tárgyilagosságával nyűgözi le az olvasót. E mérlegelés során tekintetbe veszi az adott történelmi körülményeket és lehetőségeket, ennek következménye, hogy a jelen felé közeledve egyre szigorúbb és korszerűbb tudományos követelményeket támaszt a gyűjtőkkel és publikálókkal szemben.
Meggyőződésem szerint a bevezető tanulmányban hangoztatott elvek közül egyre, kivételes jelentőségénél fogva, külön is ki kell térnünk itt. Amikor Szabó T. Attila, az utóbbi háromnegyed század balladaközléseit mérlegelve, újra és újra hangsúlyozza szöveg és dallam együttes lejegyzésének és publikálásának fontosságát, ami szerintem ma már nemcsak a korszerű tudományos balladakutatásnak, hanem a hatékony népszerűsítésnek is elengedhetetlen követelménye, valójában azt a múltbeli kiadói gyakorlatot is bírálja (s épp e kiadvány a bizonyság rá, hogy ez a gyakorlat tényleg a múlté), mely hosszú időn át idegenkedett a hangjegyes kiadványoktól. Példaként hadd említsem meg Kallós mesterének és az itt közölt dallamanyag ellenőrzőjének, Jagamas Jánosnak (Faragó József társaságában) összeállított 350 romániai magyar népdal című kéziratát, amely jó másfél évtizede elkészült és megfelelő jellegű kiadó hiányában mindmáig nem látott nyomdafestéket.
Végül a bevezető tanulmány mindent számon tartó szerzője arra is figyelmeztet, hogy a kolozsvári Folklór Intézet archívumában mintegy 1700-ra tehető hazai magyar népballada-lejegyzést őriznek, amiből mindeddig igen kevés jelenhetett meg nyomtatásban. Persze, ezen a ponton nemcsak a kiadói feladatokról, hanem a hazai magyar népballadakutatás távlatairól s a kettő szoros összefüggéseiről is beszélnünk kell. Manapság minálunk sokan tekintik hivatásuknak a népköltészeti gyűjtést. Úgy gondolom, ezeket az erőket jobban meg lehetne szervezni. Ebben az esetben tervszerű, jól átgondolt munkaprogrammal néhány év leforgása alatt át lehetne cserkészni valamennyi területet, ami a balladagyűjtés szempontjából ma még fehér foltnak számít, és ha ez megtörténik, hozzá lehetne kezdeni a hazai magyar népballadakincs átfogó, több kötetes korpuszának kiadásához. Ebben a vállalkozásban az olyan tapasztalt, szenvedélytől fűtött, a mélyben rejlő értékekre hallatlan biztonsággal ráérző gyűjtőnek, amilyennek Kallós Zoltánt ismerjük, méltó helyet és feladatot kellene kapnia.
Azért mondom ezeket, mert Kallóssal vannak elintézni való dolgaink. Noha első lejegyzése 1942-ből való, s azóta szakadatlanul dolgozik, gyűjtései révén mindenfelé számon tartják, hazai és külföldi gyűjtemények, folyóiratok munkatársa, mindezek ellenére Kallós még mindig a népköltészeti kutatás amolyan szegénylegényének számít, aki nem mindig tudja felmutatni az „utazó levelét”. Vagy próbálkozzunk más hasonlattal? Kőműves Kelemen ő, mesterlevél nélkül, ki harminc esztendeje készítgeti ezt a könyvet, harminc esztendeje építgeti nem lanyhuló hűséggel és elszántsággal „magos Gyiva várát”. Sokszor leomlott a vár, magam is szemtanúja voltam néhány kudarcának — , de most végre állnak a falak, kész a remekmű. Istenuccse: megérdemli hozzá a mesterlevelet. Sőt, én egyébre is mernék gondolni. Csak egyéni költő kaphatja meg az esztendő költészeti díját – a nyelvéhez, ősi kultúrájához hűséggel ragaszkodó, azt folyton megújító nép nem kaphatja meg? S ki ír ma nálunk ilyen magasrendű, a leghagyományosabban hagyományos – s egyben a legmerészebben modern költészetet?
És végül egy pillantás a könyv impresszumára. A balladákat Kallós Zoltán gyűjtötte, dallamait Jagamas János ellenőrizte, az egész gyűjteményt Szabó T. Attila gondozta. A kiadó részéről Dávid Gyula, Deák Ferenc és Bálint Lajos vette féltő gondjába. A kötéstáblára magyarkapusi asszonyok varrtak írásos mintát, mind a 3000 példányra, s nevük illő módon ott is olvasható a címlap verzóján.
Vajha „közös dolgok tevői”, kicsi és nagy ügyekben, mindig így tudnák kötelességüket, s mindig ilyen harmonikusan, egymást segítően tudnának összeműködni, mint ahogy e nagyszerű könyv alkotói tették!
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 1971. január 8-án.
