„Karácsony közelít. Hegyek hátait, fenyőfák sátrait ünnepre meszelik” – írja Babits Mihály, akiről talán kevesen tudják, hogy kiemelkedő költői, írói, műfordítói és meghatározó irodalomszervezői tevékenysége mellett élete utolsó két évében a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt. Ahogy azok voltak megbecsült íróink, költőink közül sokan mások is. Karácsony közelít. Cikkünkben akadémikus költők, írók szavaival köszöntjük az ünnepet.
„A betlehemi majorban hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is” – írja Tamási Áron Karácsonyi pásztorocskák című elbeszélésében.
Igaza van a leginkább az Ábel-trilógiájáról ismert, ránk gazdag prózai és drámai életművet örökül hagyó, ízes nyelvű székely írónak, aki az MTA levelező tagja volt.
Betlehem fénye mindnyájunk szívében átvilágít az időn, és a kétezer évvel ezelőtti betlehemi éjszaka ünneplése gyermekkorunkra is „emlékezni serkent”. Visszamelegíti szívünket abba a tisztaságba és bizalomba, amely a gyermeké.
Karácsony este valamiképp mindnyájan érezzük ezt a gyermekké válást. Ahogy költőink, íróink karácsonyi műveiben is rendre előtűnik a gyermekkor motívuma.
„Majd a karácsony hozza végűl az apró szívek örömét” – olvashatjuk Almanach 1878-ra című versében Arany János szavait, akit irodalmi nagyjaink közül talán leginkább kapcsol emlékezetünk az Akadémiához, hiszen közel negyedszázadon át volt annak rendes tagja, ezen belül évekig főtitkára.
A gyermeki szív öröme – és a bennünk élő gyermek öröme – azonban nemcsak a karácsony estéé, hanem az azt megelőző hosszú – a gyermekkor időtlenségében különösen is hosszú – adventi várakozásé is.
Egy kisfiú karácsonya (1908) Fotó: Fortepan / Schmidt Albin
Márai Sándor, aki szintén az Akadémia rendes tagja volt, Négy évszak – December című írásában így vall erről:
„Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. (…) Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. (…) Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja.
Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság.
A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.”
Családi karácsony (1937) Fotó: Fortepan / Storymap.hu
Ahogy Márai szavai mögött is érzékelhetjük, úgy nagyon sok karácsonyi versben, prózában megjelenik valamiképp emberi „koldusságunk”. A szív „koldustisztasága”, amire a jászolban fekvő Isten tanít bennünket. A belső békét hozó felismerés, hogy Nélküle szegények vagyunk. És Vele együtt – közénk hozott, nekünk adott ajándékával: a szeretettel – szegényen is, koldusan is gazdagok. Reményben élők.
Áprily Lajos, a szintén akadémikus erdélyi költő, műfordító Karácsony-est című versében így találkozhatunk ezzel az isteni paradoxonnal:
Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
(Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?)
Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
Babits Mihály Karácsonyi énekében pedig így imádkozik a jászolban fekvő Istenhez az ember:
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Régi magyar karácsonyi képeslap Fotó: Múzeum ma
Mert a karácsonyban nem csupán örömeinknek van helye. Helye van szegénységünknek, fájdalmainknak, sebeinknek, félelmeinknek. Mindennek, ami bennünk reményre, gyógyulásra vár. Ezeket is odavihetjük a jászol elé.
A magyar költészet, a magyar irodalom mindig érzékenyen reagált az adott kor történelmi valóságára. Beemelte és beemeli a jelen fájdalmát, fohászait a karácsonyi versekbe is. Arany János kortársa, Tompa Mihály, aki az MTA levelező tagja volt, Karácsonykor című versében nemcsak saját, hanem szabadságában sebzett népe hangján is szólt 1845 karácsonyán:
„A megváltó ma született…!
Betölt az évek teljessége…
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!
De szívem rögtön elszorul
Miatta sajgó fájdalomnak,
Midőn tovább zendűl az ének:
Legyen szabadság a raboknak!
Az árva népre gondolok…
S jövén az úrnak templomából:
Lelkembe kinnal ez nyomul be
A hallott igének szavából.”
Márai Sándor pedig egyik legismertebb karácsonyi énekünk, a Mennyből az angyal… parafrázisát írta meg 1956 karácsonyán:
„Mennyből az angyal, menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.”
Tél Budapesten (1956 decembere) Fotó: Erich Lessing / maimanoarchiv.hu
Talán nem lehet ma ezeket a sorokat úgy hallani, hogy ne gondolnánk a kárpátaljai magyarokra és minden emberre, akit közvetlenül érint az ukrajnai háború. Hogy ne kérnénk, hogy az angyal hírt vigyen nekik is – sőt, most talán nekik leginkább – a karácsony csodájáról. Hogy a hideg téli éjszakában, legalább egy-egy pillanatra megérezhessék, hogy
„a csillag mind betlehemi”
– ahogy ezt Illyés Gyula, az Akadémia levelező tagja Emberi éj című versében megfogalmazta. Ezen a karácsonyon az ukrajnai háborút átélők pontosan tudják, mit jelent, amit a szintén levelező tag akadémikus, költő, műfordító és irodalomtörténész piarista szerzetes, Sík Sándor Karácsonyi álom című versében ezekkel a szavakkal fejezett ki:
„a békesség – te jól tudod – meleg cipő”.
Együttérzés. Békesség. Meleg. Mindez karácsonyi, s leginkább anyai minőség. Hiszen a karácsonyi ünnepkör sem létezhetne Mária nélkül. Az adventi és karácsonyi énekek, képzőművészeti és népművészeti alkotások, irodalmi művek gyermek Jézussal összeforrt alakja az anya, Mária.
Babits Mihály így ábrázolja őt Karácsonyi Madonna című elbeszélésében:
„Mária, Istennek anyja, karján tartja fiát. Fiát viszi, és fiára néz a fájdalmas anya. Szívében hét tőr. De az isteni gyermek fényes arca mosolyog.”
Anya gyermekével (1943 karácsonya) Fotó: Fortepan / Konok Tamás id
Karácsony este talán mindnyájan erre a mosolyra vágyunk. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha karácsony számunkra nem Isten megtestesülését jelenti, hanem a szeretet ünnepét, a szeretteinkkel együtt töltött olyan napot, amelynek békésebb és melegebb fényű a hangja a többinél. És amit gyermeki szívvel mindnyájan várunk.
„Vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag. S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.
Karácsony este lett.
Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava (…), s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása”
– írja Tamási Áron a már idézett, Karácsonyi pásztorocskák című elbeszélésének folytatásában.
Karácsony ünnepének elmaradhatatlan része az ének. Otthonunkban, a karácsonyfa körül talán mindnyájan énekelünk.
Karácsonyi képeslap (1899) Fotó: Postamúzeum
Sokan azt az éneket is, amelyik így kezdődik: Fel nagy örömre… És amiről valószínűleg csak kevesen tudják, hogy az Akadémia tiszteleti tagja, fiatalkori olvasmányaink egyik legkitüntetettebb szerzője, Gárdonyi Géza írta. 140 évvel ezelőtt, 1882 karácsonyán, tizenkilencévesen, devecseri tanítóskodása idején. S hogy nem csupán szövegének, hanem dallamának is ő a szerzője, hiszen Gárdonyi kiválóan hegedült, és magas szintű zeneelméleti képzettsége is volt. Énekében megjelennek mindazok a motívumok, amelyek karácsonyi témájú irodalmunk és személyes karácsonyunk örök társai, örömünk forrásai.
Fel nagy örömre! Ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd a te édes Istenedet.
Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.
Ének a A karácsonyfa körül Fotó: cultura.hu
Forrás: a Magyar Tudományos Akadémia honlapja
A szerkesztő megjegyzése
