Miközben alig várjuk, hogy iktassák be tisztségébe Európa vezető államának új miniszterelnökét, a szociáldemokrata Olaf Scholzot, az ügyvezető kancellár, Angela Merkel tizenhat év kormányzás után érdekesen, az utolsó pillanatban új arcát mutatva búcsúzik.
Katonai búcsúztató ünnepségének zenéje három dalból állt, ebből az első kettő mondhatni szokványos volt; a Guardian azt írja: Míg a Großer Gott, wir loben Dich (Mindenható Isten, dicsőítjük a te nevedet) című népszerű keresztény himnuszban semmi meglepő nincs, hiszen egy protestáns lelkész lányaként való neveltetésére és pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) vallási identitására utal, addig második választása, Hildegard Knef Für mich soll’s rote Rosen regnen (Záporozni kéne rám a vörös rózsáknak) című, a tinédzserek ambícióiról és a fiatalkori arroganciáról szóló búskomor dala azonban már ironikus kacsintást sejtet.
Mutti azonban a harmadik választásával mondhatni kiverte a biztosítékot: Nina Hagen Du hast den Farbfilm vergessen (Elfelejtetted a színes filmet) című dala (szövegét szerezte Kurt Dewmmler), melyet először 1974-ben vettek fel hagyományos stílusban, sláger lett a keletnémet poplistákon, mielőtt Hagen kivándorolt a vasfüggöny túloldalára, ahol elmerült a londoni punk szubkultúrában, hogy aztán a nyolcvanas évek nyugatnémet punkszínterének kiemelkedő alakja legyen.
Ismét a Guardian: Keletnémet identitásának vállalása eddig még nem volt jellemző Merkelre. A dal a csodálatos Nina Hagen előadásában egy dühös panasz, amellyel barátját, Michaelt dorgálja, amiért a keletnémetek kedvelt üdülő helyszínén, a Hiddensee-szigeten töltött nyaralásukon csak egy fekete-fehér filmet vittek magukkal. Ennek következtében „senki sem fogja elhinni, milyen szép volt itt”. Lehet, hogy Angelában a román tengerparton eltöltött édes kalandok iránti nosztalgia ébredt fel? Vagy a leköszönő kancellár talán modernebb értelmet látott Hagen dalában: a munkájukat rendesen elhanyagoló férfiakkal szembeni csalódottság férfi kollégáival szemben? Akikhez képest ő volt az ész és az erő?
És a továbbiakban ne is róla, Merkelről legyen szó, hanem – a szintén kelet-német sorsú – Nina Hagenről, akiről a dalait hallgatva mindig Brecht és a dühöngő fiatalok jutnak eszünkbe, kevésbé, mint a a Ramones, a Sex Pistols, a The Damned és a The Clash. A Wikiben erről az underground zenei irányzatról ugyan azt olvassuk: „A fogalom használható azokra a zenei színterekre is, amelyek ugyan később jelentek meg, de hasonló alapvető jellemzőkkel rendelkeznek, mint az első generációs „punk”, azonban gyakran tévesen utalnak vele egyéb együttesekre is, a „viselkedés”, ill. a „fiatalkori agresszió” fogalmán keresztül. A fogalmat gyakran használják a zenei mozgalomhoz kapcsolódó divatirányzattal, ideológiával és szubkultúrával, vagy akár a Csináld magad hozzáállással kapcsolatban is.”
Nos, mindezeknek a zseniális Nina Hagen fölötte áll, egyedien és feltartóztathatatlanul.
Nina Hagen (Berlin, 1955. március 11. –) német énekesnő, színésznő. Művészneve: „The queen of punk” (a punk királynője). Pályafutása Kelet-Németországban kezdődött, 1976-ban Hamburgba emigrált, majd kiadója tanácsára Londonba utazott, ahol a punk rock mozgalom éppen fénykorát élte. 1977-ben Nyugat-Berlinbe visszatérve megalapította saját zenekarát. Nina Hagen parodizáló hajlama ironikus fricska mind a punk-zenének, mind az általa előadott más műfajú daloknak. (Wikipédia)
Bevezetésként egy kis természeti tréning, jelzi, hogy Nina operát is énekelhetett (volna?)
Levezetésként egy eredeti parafrázis (?) vagy micsoda: New York New York
Egy egzotikus ország – Nina Hagen Finnországban
Nina live – leírhatatlanul nőies
És a csúcs: Az Apokalyptica
A búcsú pillanata – zene nélkül
