Heinrich Böll új regényéről
A félhomályba merülő színpadon a szereplők körbeállják a központi alakot. A reflektorfények váltakozva világítják meg a körbenállók egyikét vagy másikát. A színpad kezd megvilágosodni, ám a szélső alakok végül élesebben körvonalazódnak, mint a középpontban álló hölgy, akit valójában minden oldalról meg kellene világítani, akinek a titkára fény kellene derüljön. Durva egyszerűsítéssel ez lenne a vázlata Heinrich Böll Csoportkép hölggyel című regényének. (Heinrich Böll: Gruppenbild mit Dame, Verlag Kiepenheuerund Witsch, Köln, 1971.)
A nemzetközi Pen-Klub újdonsült elnökének, Heinrich Böllnek a könyve – amelyet Helmut Heissenbüttel a Merkur idei 9. számában a kor valószerű, példás társadalmi-politikai regényének nevez – ötéves hallgatás után látott napvilágot. (Böll eddigi utolsó regénye, az Ende einer Diensfahrt-Egy szolgálati út vége – 1966-ban jelent meg.)
Minden történelmi tapasztalatokat közölni akaró irodalomban elkelne egy hasonló könyv. Heves viták zajlanak máris körülötte (Marcel Reich Ranicki: „gyenge könyv”, Joachim Kaiser:„misztikum”, Reinhard Baumgart: „a korábbi Böll-írások összegezése”), az olvasók elkapkodják, olvassák, és nyár óta, megjelenése pillanatától a bestsellerlisták élén áll. Annak ellenére, hogy az utolsó félévszázad (1922-70) német történelmének majd összes kérdését felvető őszinte és realista könyv az azonosítások elől menekülni nem tudó német olvasóban a jótékony kényelmetlenség érzetét kelti, és semmiképp sem nevezhető gyorsan emészthető, elalvás előtti könnyed olvasmánynak.
„Remekműnek”, az „életmű betetőzésének”, „legteljesebb regényének” is emlegetik, némi joggal. S valóban, Böll eddigi könyvei most e regény előtanulmányainak tűnnek – fellelhetők benne a korábbi Böll-írások összes témái és motívumai, sőt, sok szereplője és helyzete is. Maga Böll „továbbírásról” beszél. „Én minden könyvet az eszközök, a kifejezési módok, a szerkezet, sőt egy bizonyos tapasztalat kibővítésének érzek, és ebben az értelemben ez a könyv – és minden egyéb, amit csak írtam, beleértve a kisebb dolgokat, a cikkeket, a kritikákat stb. – »továbbírás«. Az írás folyamata állandó továbbírás”. (Dieter Wellershoff interjúja az Akzente ez év augusztusi számából.) Ami a könyvben meglepően újszerű Böll részéről újszerű, az a megírás módja, a szerkezet, a felépítés. Nagy általánosságban találó René Wintzen megjegyzése: „Henrich Böll egyike a kevés háború utáni német íróknak, akiket az irányzatok és divatok a díjak és tapasztalatok ellenére sem befolyásoltak” (LeMonde, 1971. X. 1.), ám ez a regénye mégis óhatatlanul a nyugatnémet dokumentumirodalom fellendülését juttatja eszünkbe.
Mindenesetre jól meghatározott szándékkal és nem öncélúan választotta Böll ezt a „stílust”, a fikciónak épp a tökéletes hitelességre, a teljes hihetőségre való törekvésben kell magának utat törnie. A szerző arra törekszik, hogy a bemutatott tényeket valódi dimenzióikban, objektíve felfogható viszonyulásaikban különböző látószögekből rekonstruálja. Ő maga diszkréten a háttérbe húzódik, nem avatkozik bele a történés irányításába (ami nem jelenti azt, hogy az őszintén fiktív létezését ne érintené a történés), és csak elővigyázatosan tapogatózva kommentál.
De épp a nyomozásnak gyakran kicsinyességre váltó aprólékossága fordítja visszájára a dokumentum fikció-szerepét, önmaga szatirikus és ironikus paródiájává válik, és ily módon megsemmisíti a szándékolt objektivitást, a megjátszott tárgyilagosságot. A szerző nyilvánvalóan nem akármilyen eseményeket ábrázol, meghatározott mondanivalója van, többek közt az, hogy őt, bármennyire nem akarja bevallani, még érzelmileg is érinti ennek a „hölgynek” a sorsa; egyetlen alkalommal expresis verbis is bevallja ezt: „… és ha a szerző nem lenne szerelmes Lenibe…” Tehát Leniről van szó…
Leni Pfeiffer, született Gruyten, „az első rész cselekményének nőalakja, 48 éves asszony, német nemzetiségű, magassága 171 cm, testsúlya 68,8 kg (háziruhában), feketében játszó sötétkék szeme van, enyhén őszülő, igen sűrű haja… huszonkét évig vetette alá magát, persze megszakítással, annak a furcsa állapotnak, amit munkaviszonynak nevezünk” stb., stb. Leni 1970 tavaszán válságos helyzetben van. Éppen elegendő indok arra, hogy az író felgöngyölítse eddigi életét. Főleg hozzá közel álló személyek tanúvallomásai és dokumentumok alapján, újságidézetekkel, szakvéleményekkel, levelekkel, beszámolókkal, jegyzőkönyvekkel kísérli meg bemutatni ennek a furcsa nőnek „testi, lelki és szerelmi életét”. Ugyanakkor megpróbálja ábrázolni az utolsó negyvennyolcév tragikusan eseménydús német történelmét is, a beszámoló-krónika, a számtalan tárgyilagosan bemutatott egyéni sors segítségével.
„Számomra fejlődésregény is – természetesen nem a klasszikus, idealista értelemben, de mégis egy asszony fejlődésének regénye, fejlődés kettős értelemében, fejlődés annak értelmében, amit megtanulunk és amit fejlődésnek szoktunk nevezni, és abban az értelemben is, ahogy valaki – mint személy és mint szereplő – kialakul”, mondja Böll.
Mint már említettük, Lenit nagyszámú szereplő veszi körül, akik sokkal inkább „tanúi” életének, mint maga Leni. Valamilyen titok vagy rejtély, nem maradéktalanul érthető cselekvési impulzusok, racionálisan nem mindig felfogható lelki rezdülések vonnak teret eköré az asszony köré; ez a tér csak azt engedi közel, ami hozzá illő, és segíti abban, hogy „már-már önző sérthetetlenségben” őrizze meg integritását, ösztönszerűleg képes rá, hogy csak azt vállalja, ami lényének megfelel. Leni az egyetlen igazán szabad ember a regényben, az egyetlen, aki szabad akaratából cselekszi a szükségszerűt, a nem szükségszerűben, az értelemmel ellenkezőben pedig megtalálja a kiteljesülés lehetőségét; ő a nem alkalmazkodó és (az ideiglenesen sikeres kísérletek ellenére) nem manipulálható ember, akinek viselkedési formáit nem társadalmilag megszabott normák és szabályok határozzák meg, hanem az előítéletektől mentes igazi emberi cselekvés értékének sokkal mélyebben fekvő, a napi érdekektől függetlenült, már-már az irracionálissal határos tudata.
„A teljesítmény megtagadása” – a szerző ezt a kifejezést Levvel, Leni fiával kapcsolatban használja, de akár Leni egzisztenciájának vezérszava is lehetne. A teljesítmény megtagadása mint szembefordulás a szokásos magatartási mechanizmusokkal, az ebből adódó következményekkel együtt: Leni házasságuk harmadik napján visszautasítja, hogy férjét, Alois Pleillert a házastársi kötelességeknek megfelelően szeresse. Leni özvegyként gyászolja nagybátyját, Erhard Schweigert, akit anélkül szeretett, hogy a felesége lett volna. Borisznak, a szovjet hadifogolynak a szeretője lesz (1943-ban!), és gyerekét a központi temető katakombáiban hozza a világra, bombatámadaskor. (Borisz 1945-ben baleset folytán meghal.) és Leni végül a nála albérletben lakó török vendégmunkásba szeret bele (1970-ben!), akitől szinten gyereket vár.
Leni, a kívülálló, Leni a csöndes, szerény, tartózkodó, hallgatag, a legtöbbektől félreismert asszony, aki Keatset, Brechtet, Irakit és Kafkát olvas, aki szeret ropogós kenyeret reggelizni, és egyedül táncol a tükör előtt, Leni, aki zsidó apácán segít (a zsidó üldözések idején!), Leni, aki nem engedi iskolába a fiát és Kafkán tanítja olvasni, Leni, aki vágyálmait barnacsomagoló papírra vetíti ki: egy életen át az emberi szem recehártyájának keresztmetszetét rajzolja, Leni, aki végül 48 éves korában megszakítja munkaviszonyát, hogy szűkös anyagi körülmények közt éljen Mehmettel – Leni a regény magva. És körötte a részben ellenpontszerűen felbukkanó asszonyok, férfiak és gyerekek, rokonok, barátok és ellenségek, háborús nyerészkedők, karrieristák, „magas személyiségek”, jó és rossz szándékúak, zátonyra futott és sikeres életek, művészek és átlagemberek, a típusoknak már-már végtelen menete, akik érintkezésbe kerülnek ezzel a legkevésbé tipikus alakkal, és kölcsönösen hatnak egymásra.
Remekmű, az életmű betetőzése? Nehéz eldönteni. De bizton állíthatjuk, hogy nagyon igaz és őszinte, a legjobb értelemben vett realista könyv a Csoportkép hölggyel.
Megjelent A Hét II. évfolyama 43. számában, 1971. október 22-én.
