Amikor 1988-ban a Szabad Európa Rádióban beolvasták a „hatok” híres levelét, a levél szerzőiről nem tudtam többet, mint amit mindenki tudott. Magától értetődően úgy fogtam fel, mint a bátorság megnyilvánulását a sötét belenyugvás, a néma kétségbeesés tengerében. Valami megmozdult a lázongással teli, de az átfogó és koherens támadásra (akkor még) képtelen világunkban. Annál inkább meglepett és egy ideje egyre jobban elszomorít, hogy milyen gyorsan mozgásba lendült a közvélemény csökkenteni, értéktelennek nyilvánítani, kompromittálni mindazt, amin pedig lelkesednie kellett volna.
Kik voltak tulajdonképpen a „hatok”? Kommunisták voltak, az „övéik” voltak – ébredtek rá a kései hősök, akik korábban éveken át a rendszer engedelmes kiszolgálóinak bizonyultak. Arról nem is beszélve, hogy a „hatok”, ugye, mind öregek, akiknek már nincs veszítenivalójuk. S különben sem lettek volna ők ennyire bátrak, ha nincs a hátuk mögött egy kis CIA, némi KGB, bizonyos nemzetközi maffiák (avagy nem voltak ők véletlenül zsidók, netán a feleségeik?). És nem volt néhányuk legalább enyhén agyalágyult? Vagy, ellenkezőleg, fiatalosan törtető, hatalomvágyó?
Akárhogy is, merész tettükből néhány nap alatt semmi sem maradt. Jellemző módon – akaratlanul is – elsajátítottuk a szekuritátétól művelt mentalitást: minden tiltakozást azonnal hatástalanítani kell jól kiagyalt rágalmakkal: árulás, kémkedés, ügynökségek stb. A nem nagy számú többi disszidensünk sem részesült jobb bánásmódban. Mindig akadtak őszinte hangok, amelyek őrültnek, elvakultnak, önteltnek, haszonlesőnek, manipuláció áldozatának nyilvánították őket. Valóban, melyik épeszű ember száll szembe csak úgy egy sebezhetetlen, kikezdhetetlenségében veszélyes rendszerrel?
A forradalom után ez a fajta cinikus kishitűség förtelmes arányokat öltött. Gyakorolta a hatalom, hogy megrontsa az ellenzék vezetőinek, általában az ellenzéknek a képét, gyakorolta a mindenféle színezetű sajtó, hogy kikezdje a vitatott személyiségek tekintélyét, gyakorolta az ellenzék, hogy aláássa a hatalom népszerűségét és kivédje annak övön aluli ütéseit. A disszidensek rövidesen „úgynevezett disszidensekké” váltak. A kevés írók egyike, akik 1989-ben szolidaritást vállaltak Mircea Dinescuval, néhány hónappal ezelőtt bevallotta nekem, hogy visszatekintve kezd hinni a költő orosz-magyar befolyásoltságában. Vagyis abban, amit öt éve a Románia Mare „politikusai” hangoztatnak.
Minden véleményben, nyilatkozatban vagy közéleti megnyilvánulásban aljas indítékot keresnek. Kotorásznak a jellemedben, rejtett célzatosságot és mocskos szövetkezéseket tételeznek fel rólad. Mindegyre megtiltják, hogy te magad légy. A magyarok embere vagy, a KGB embere vagy, a Cotroceni embere vagy, a monarchisták embere vagy. Szekus, áruló, antiromán. „Hátsó gondolataid” vannak, csalsz, alakoskodsz, port hintesz az emberek szemébe, judeo-szabadkőműves hálózatok pénzelnek, vagy ellenkezőleg, okkult legionárius fészkek.
A környezetünkben élőknek ez a neurotikus, gonoszkodó élveboncolása a józanság és az értelem próbájává vált. A legkülönbözőbb intelligenciájú, erkölcsi tartású és politikai elkötelezettségű emberek közösek a világ és embertársaik beteges pszichoanalitikus leépítésében. S valamennyien egy általánosított tisztátalansági vélelemre építik ideológiájukat és tetteiket.
A „Patapievici-ügy” kirobbanása után ez, a kezdetleges, de robusztus gépezet hirtelen mozgásba jött. Kényes értelmiségiek, tucatemberek és „előítéletmentes” újságírók egymással versengve lenyűgöző mennyiségű sarat állítanak elő. A tíz személy, aki a tiltakozó levelet aláírta, csakhamar nagyító alá került: tulajdonképpen csak fontoskodni akartak, felhívni magukra a figyelmet, növelni hírnevüket. Vagy hogy reklámozzák Patapievici-et (aki, nyilván nem véletlenül, azonmód közölt egy esszékötetet). Mindenképpen az egész megrendezett ügy, halászat a zavarosban, diverzió. Célja rontani az ország nemzetközi megítélését, destabilizálni a titkosszolgálatokat, megfélemlíteni a lakosságot. Ha nem éppenséggel a szekuritáté irányítja a „tízeket” fondorlatosan, bizonyos belső konfliktusok megoldása céljából.
Első számának megjelenésétől a Dilemát is a gyanakvás, a leleplezések és vádak tarka serege kísérte kitartóan. A hatalom hozta létre, hogy kicsinálja a „konkurenciát” (jelesen a 22 hetilapot), vagy hogy diszkréten a kormányhoz édesgesse az embereket. Mikor „baloldali”, mikor „jobboldali” felforgatóként, hol arra használva a kormány pénzét, hogy ügyesen palástolt propagandát fejtsen ki az érdekében, hol eltérítve a kormány pénzét az ellenzék hasznára – a Dilema szünet nélkül ingerli és zavarba hozza az éber kortársak elemző szenvedélyét.
Megállapítottam, hogy általában azok, akik induláskor rossznak minősítették hetilapunkat, inkább nem olvassák, semhogy véleményüket megváltoztatnák. S ha mégis olvassák, csak azt jegyzik meg belőle, ami őket alátámasztani látszik. Még állandó munkatársain is átfut néha az erkölcsi kockázat és a politikai bűntudat borzongása: hátha igaz, amit a lapról mondanak? Ami engem illet, belefáradtam a védekezésbe. Persze megkérdezhetném én is azokat, akik oly buzgón ápolják „ki nem kezdett” becsületüket: háthogyha mindaz, amit a Dilemára mondanak, csak az önök képzeletében, a forgatókönyv szenvedélyétől és a járványos gyanakvás vírusától megfertőzött agyában létezik?
És hátha kétségeikkel, óvatosságukkal, rögeszméikkel bemocskolnak egy eredeti és nemeslelkű kísérletet? És végül: hátha a becsapatástól való félelmükben elszalasztják egy igazi intellektuális kaland örömét, amilyen nem sok van fogcsikorgatós világunkban?
Bevallom, hogy a Dilema fejléce alatt kinyomtatott százhúsz lapszám mérlege lelkileg jobbára lehangoló. Nehéz serkentőnek tekinteni egy olyan környezetet, amelynek törvénye a tisztátalansági vélelem. Amelyben mindenki megszüntet mindenki mást a saját tisztasága nevében. Ha nem volna a múlhatatlan öröm, hogy együttműködhetek egy olyan csapattal, amely – noha a véletlen hozta össze – hatékony és kellemes élő szervezetté vált, és ha nem érkeznének jó visszhangok néhány olvasótól, aki megőrizte belső szabadságát arra, hogy elismerje, meghitelezze a világot, mielőtt megvetné, hajlanék rá, hogy abbahagyjam ezt a díjtalan versenyt, és átadjam a helyemet sértett tisztségviselőknek és szűz ellenzékieknek.
Mind gyakrabban jut eszembe Alexandru Paleologu egy régebbi szövegének egyik részlete. Nem lényeges, kinek szólt megírása pillanatában, még csak azt sem tudom, hogy az illető megérdemelte-e akkor az ő mégis oly meleg hangú ítéletét. De ez az ítélet ma mindannyiunkra vonatkozik (talán magára Paleologu úrra is), íme, a szöveg: „… hajlamos vagy alacsony érdekeket, kevéssé tiszteletreméltó indítékokat tulajdonítani mások talán hibás, talán igazságtalan, talán túlzó, de nem feltétlenül aljas gesztusainak. Azt hiszem, ez nálad egyfajta fordított naivitás, ami az embertársaink iránti túl kevés, nem pedig túl sok bizalomból ered. Lehet, hogy szomorú tapasztalatok hagytak nyomot benned, ezért ez az indulat; lehet, hogy túlságosan gyanakvó a természeted. Kár. Kár miattad, mert nem lehet, hogy ne árnyékolja be az életről alkotott képedet. Kár, szintén a te számodra, mert a szív sok és talán nagy esélyét fogod emiatt elszalasztani. És végül szintén neked kár, mert egy ilyen szemlélet előbb-utóbb megrontja a szellemet.”
Fordította: Ágoston Hugó
Ajánlás
Vershez elég gyakran, novellához ritkábban, értekező prózához csak elvétve szoktak ajánlást írni. Fordításhoz szinte soha. Most mégis ezt tesszük. Elsősorban azért, mert a lelki szolidaritásnak, a józan bizalomnak és az ésszerű toleranciának az a hiánya, a sanda gyanakvásnak, a rögeszmés vádaskodásnak és az önző mércétlenségnek az a túltengése, amelyet Andrei Pleşu észlelete tetten ér, köreinkben is megnyilvánul. Akiknél igen, azoknak ajánljuk ezt a fordítást. Néhány ellenzőnknek, aki nem olvassa lapunkat, de „megvan róla a véleménye”. Például egyik népszerű hetilapunk szerkesztőinek, amelyben A Hét is, Andrei Pleşu is „megkapta a magáét”. Az ’ártatlansági vélelem’ jogi kifejezés azt jelenti, hogy valamely személyt mindaddig ártatlannak kell tekinteni, amíg bűnössége, vétkessége stb. be nem bizonyosodik. Andrei Pleşu írásának címe – Prezumpţia de impuritate – ennek parafrazálása. (A cikk a Dilema 120., ez évi április 28-i – május 4-i számában jelent meg.)
A fordító
Megjelent A Hét XXVI. évfolyama 22. számában, 1995. június 2-án.
