„Húsz évvel ezelőtt itt még török tartomány volt” – állapította meg Charles Diel francia bizantinológus, Boszniában utazgatva, közel száz esztendővel ezelőtt.
Azóta sem változott Dél-Kelet-Európával kapcsolatban a külföldi megfigyelő álláspontja, amelyet két tényező határoz meg – mindkettő helytálló egyébként –, éspedig az, hogy a térség hosszú időn keresztül élt önkényuralom alatt, más rendszert nem ismert, és hogy a Nyugathoz képest történelmi időhátrányba került. Innen a bizalmatlanság is, hogy a kommunizmus uralma alól szabadult népek képesek lesznek-e egyhamar visszatalálni rendezett körülmények közé, a demokratikus gyakorlathoz és beilleszkedni Európába, amely mint kultúrkör és eszményi politikai közösség 1948-ban visszahúzódott a török birodalom 16. századi határain túlra, sőt még nyugatabbra, hiszen egy olyan kimondottan nyugatias európai fővárost is feladott, mint Prága. Négy évtized múlva sietve kijelentették, hogy az európai egység újra helyreállt, hogy aztán a Nyugat nemsokára csalódásának adjon hangot, amiért a nemrég visszanyert térség polgárai túl sokat követelnek, de nekünk is csalódnunk kellett, mert az emlékeinkben élő régi Európa már sehol sincs, sem itt, sem ott.
A sokféle előítélet közül, amellyel a nyugatiak a volt demarkációs vonalat méregették – de csak üzletembereknek és meggondolatlan vendégtanároknak volt merszük át is lépni –, az volt a legerősebb, hogy errefelé csak nacionalizmus terem. Nemsokára bebizonyosodott, hogy így is van. A polgárháború réme, amelyet a Nyugatnak sikerült száműznie, olyannyira, hogy a spanyolországi szörnyű öldöklésekről már meg is feledkezett, most mintha Dél-Kelet-Európába fészkelte volna be magát, ahol a talaj mindig is kedvezett az etnikai torzsalkodásoknak. 1918-ban Jugoszlávia a népek önrendelkezési joga értelmében bújt elő a földből, és 1991-ben ugyan e jog nevében ítélték halálra. Ami ott történt, az jól példázza a veszélyt, amelyet mindenféle nacionalizmus jelent. De vajon tudja-e még valaki Nyugaton, mit is jelent valójában a nacionalizmus? Az egység felbomlása és az elszakadási törekvések csak egyik vonását jelentik a nacionalista veszélynek: önálló történelmet vindikálhat magának bármilyen kis terület, amelynek határain belül az emberek ugyanazt a nyelvet beszélik és ugyanahhoz a felekezethez tartoznak.
A másik veszély, amelyre Zsirinovszkij őrült kijelentései hívták fel a figyelmet: a nagy népek imperializmusa, egy merőben ellentétes értelmű nemzeti mitológia nevében. Oroszország egyetemes hegemóniatörekvései, amelyeket egy ideig elkendőzött az internacionalista program, bármikor újra a pánszláv törekvések szolgálatába állíthatóak.
Kétféle nacionalizmus van tehát, a törpéké és az óriásoké, s vagy valamiféle alacsonyabbrendűségi komplexusra keresi a gyógyírt, vagy pedig elégtételt akar venni egy valamikori megaláztatásért, egy valós vagy elképzelt történelmi múlt érzelmi kiélésében.
Manapság „újraszületnek” országok, amelyeknek nem volt folyamatos államiságuk, és kultúrák, amelyeket nemrég és mesterségesen hoztak létre bizonyos nemzeti modell szerint, illetve egy túlzottan és erőszakoltan megkülönböztetett nyelv alapján. Baljós előjelű precedensnek tekinthető Horvátország és Szlovákia esete, amelyek a második világháború idején afféle bábországok voltak, vagy az Ukrajnáé, amely 1917–18-ban ugyancsak a német imperializmus csatlósának szerepét játszotta. Térségünk jól ismert jelensége továbbá az a lélektani reakció, amely még a balkáni háborúk korában gyökerezik; az irredentizmus mögé bújtatott terjeszkedési törekvés. Nagy-Szerbia, Nagy-Bulgária, Nagy-Görögország tudatosan ápolt egy olyan romantikus hőskultuszt, amely a csetnikeket, komitácsikat Sztyevan Dusán, Simeon cár vagy Nagy Sándor katonáival azonosította, holott ezeknek semmiképpen sem lehet modern értelemben vett etnikai jelleget tulajdonítani. A független Macedónia legitimitása nem bizonyítható Sámuel 10. századi államával (amely egyébként a bolgár birodalom továbbélésének egyik formája volt), a logikának és a történelemnek éppúgy ellentmond, akárcsak Horvátország igénye, hogy feltámasszon egy 1100 előtt fennállt államot. Bosznia százötven éves állami léte szláv királyságként, a török hódoltságig semmivel sem jelent többet, mint a középkori Szavoja vagy Burgundia, amelyet senkinek sem jut eszébe feltámasztani. De a legnagyobb aberráció ebben a pillanatban a Prut és a Dnyeszter közötti térség helyzete. Ezt meg kell magyaráznom a kedves olvasónak, akit történetesen nem ért az a sok kényelmetlenséggel járó megtiszteltetés, hogy románnak szülessék.
Tehát: a Besszarábia tartománynév, amelyet hiába keresünk az 1812 után készült térképeken, Moldva keleti részére vonatkozott. A fejedelemséget már a törökök megcsonkították a 16. században, keleti határát orosz nyomásra állították vissza a Prut mentén a napóleoni támadást megelőzően. Besszarábia déli részét a krími háborút elvesztett Oroszország nem sokkal azelőtt adta vissza Moldvának, hogy a fejedelemség maga is az új román állam része lett. Az egyesült Romániának nagy árat kellett fizetnie függetlenségéért, a legfájdalmasabban éppen az Oroszországtól csak nemrég visszaszerzett Dél-Besszarábia elvesztése érintette. 1918-ban itt is érvényesült az önrendelkezés elve, úgyhogy Románia határa a világháborúk közötti két évtizedben a Dnyeszterig terjedt. Ami az egykori Besszarábiából megmaradt, az ma kénytelen megtűrni a területén a lakosság mintegy három százalékát jelentő gagaúzok autonóm területét, jóllehet ennek a szórványnépességnek a kulturális azonosságát nemrég még a nyelvészek sem vették tekintetbe; de a gagaúzok, társadalmi és gazdasági okokból, elutasítják az egyesülést Romániával, amelytől Sztálin 1940-ben rabló módon elcsatolta a területet. Litvinov szovjet diplomata, aki már mindent előkészített egy békés megegyezés érdekében, amely elismerte volna Románia jogát Besszarábiára, naplójában rámutat arra, hogy ezzel a változattal a Kreml csak időt akart nyerni a régóta előkészített csapáshoz. A mostani helyzet már csak azért is abszurd, mert a szóban forgó tartomány romantikus hőse és védnöke Nagy István fejedelem, aki egy egységes Moldova uralkodója volt a 15. században. A Moldva határáig terjedő nemzeti irodalomnak csak nagyon kevés képviselője élt a Pruttól keletre, nyelvét pedig a szovjet rendszer dogmája erőszakosan elkülönítette a romántól, holott ettől kevésbé különbözik, mint a québec-i francia az anyaországitól. A térségben az orosz nacionalizmus a legerősebb ellenfél, amely egy frissen betelepített népességre, valamint a közigazgatási és katonai elitre támaszkodhat.
Az összevetés a szerencsétlen Bosznia helyzetével fölöttébb tanulságos lehet. A múlt század végi statisztikák szerint a Szarajevó központú osztrák magyar tartomány lakosságának 21 százaléka katolikus volt, 35 százaléka mohamedán, 43 százaléka ortodox; Dielnek mégsem voltak kétségei afelől, hogy a sokféle felekezet ellenére a lakosság egységesen szláv nyelvű és etnikumú. Bécs és Budapest támogatta a mohamedánok vallási és etnikai elkülönülését, mert kijátszhatta a szerb és a horvát nacionalizmus ellen. Ez utóbbit a mohamedánok kevésbé tartották veszedelmesnek, mert nem akarta megtéríteni a „hitehagyottakat”. A három vallású Boszniát 1918 után kibékíthetetlen ellentétek osztották meg, de ezek nem vallási természetűek voltak, hanem osztályellentétek, ha tekintetbe vesszük, hogy a mezőgazdasági munkások háromnegyed része ortodox volt, az 1878 előtti török birodalmi hierarchiát tovább őrző földbirtokosság túlnyomó többsége pedig mohamedán. A második világháború alatt Horvátország bekebelezte Boszniát, és ez nem hagyott jó emlékeket a lakosságban. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a jugoszláv szövetségi rendszer mesterséges keretei között, ahogy azt Tito kigondolta, a kommunista rendszer létrehozott egy mohamedán nemzetiséget. Ezt a kompromisszumot utasítja el most a szerb és a horvát nacionalizmus, olyan képződményeket szorgalmazva, mint a „mohamedán-horvát állam”, vagy a „szerb köztársaság”, amelyeknek sem múltjuk, sem jövőjük, és amelyekbe beerőltetik az ortodox bosnyákokat. Fennmaradhatnak-e Európában ilyen Namíbia-szerű periferikus álnemzeti államalakulatok? Másrészt hiba lenne faji és törzsi ellentéteknek tulajdonítani mindazokat a nehézségeket, amelyekkel e hibrid képződményeknek meg kell küzdeniük. A vallási fanatizmus, bár mesterségesen szítják, és a nacionalizmust táplálja, kommunistaellenes reakcióként, szintén nem az igazi oka a Dél-Kelet-Európát, úgy látszik, sorsszerűen feldúló polgárháborúknak. A jugoszláv térségen végighúzódó sokat emlegetett választóvonalnak katolikus és ortodox hitvilág között a huszadik század végén semmi jelentősége sem volna, ha részben nem esne egybe az egykori török, illetve a Habsburg-birodalom határával, amely két merőben különböző kultúrkört és szokásrendet különített el egymástól a szovjet birodalom felbomlása, akárcsak jugoszláv másolatának szétesése után igen változatos a színkép, kezdve az igazi nacionalizmustól – akár elszakadásra törekszik, akár többnemzetiségű államalakulatot kíván megőrizni ennek opportunista válfajáig, amelyhez azért ragaszkodnak a regionális hatalmi központok, mert a volt nómenklatúra érdekeit védik vele. A Nyugatot elborzasztják az események, s mindezért az elmaradott népek nacionalizmusát okolja; de az is téved, aki azt hiszi, hogy a szövetségi központ és a föderációt alkotó részek között kirobbant klasszikus konfliktusokról van szó, mert mindez a kommunista rendszer bomlási tünete. A nacionalista ideológia, amely az etnikai értékeket részesíti előnyben a demokratikus egyensúly rovására, mindenütt összefonódott az egypárti struktúrákkal, és olyan érdekazonosságot tételez fel, amilyen a maffiaszervezetekben uralkodik, függetlenül attól, hogy az akció célja gazdasági vagy politikai.
Tragikus árat fizettek a tapasztalatlan választópolgárok, amikor populista és nacionalista demagógokra adták le szavazatuk többségét, de hát ezzel mérgezte őket a kommunista rendszer (mint Ceauşescu Romániájában is) vagy az azt megelőző fasiszta jellegű uralom. Ha nacionalista felfogással találkozunk, ez ritkán jelenti egyszersmind azt, hogy folyamatos propagandára támaszkodott. Rendszerint idejétmúlt szimbólumokat, avitt iskolás emlékeket ásnak elő az új kurzusok hosszú ideig betiltott tankönyvekből, s ez természetes visszahatás a szovjet uralom erőltetett kommunista ideológiájára.
De a nacionalizmus megnyilvánulásai még nem olyan gyakoriak, sem nem olyan agresszívak, mint általában gondolják. Mondják például, hogy Romániában antiszemitizmus van zsidók nélkül. Tagadni, hogy a hatóságok teszik, annyit jelent, mint semmibe venni a valóságot. Mégsem tömegjelenség, nem is szervült: arab antiszemitizmus ez, ami a bukaresti lapokban megjelenik, s ezeknek a jó kapcsolatai a harcos iszlám itteni követségeivel bizonyára nem érdek nélkül valók.
De miért is támadt fel ilyen erővel a nacionalizmus, amely egyesek szerint a jövő század uralkodó eszméje lesz; mások úgy látják, hogy ez az utolsó hulláma, és elkerülhetetlenül együtt jár Kelet-.és Dél-Kelet-Európa újrafelosztásával? Ha egy pillantást vetünk visszafelé, a modern nacionalizmusok kialakulására a térségben, azt látjuk, hogy a történelem ismétli magát, minthogy az akkori körülmények hasonlítanak a mostaniakra, amelyeket az olvasó jobban ismer.
A nacionalizmus megjelenése – nem a származástudaté, amely korábbi –, az egységes közösségi tapasztalatban hívő, azt megszemélyesítő és tovább vivő nacionalizmus megjelenése a Balkánon egybeesik a világgazdaságban való érdekeltség növekedésével, a nyugati eszmék szabadabb beáramlásával. Ez a 18. század vége felé történt, és együtt járt a dél-kelet-európai hagyományosan autarchikus társadalmak életrendjének felbomlásával. Az európai modell régi függőségi kapcsolatokat szakított meg, és nagy lelki traumákat okozott, ugyanakkor utánzása egy másféle szellemi értékrendszer kihívását jelentette. A rá jellemző individualizmus egy időben bizonytalanná és sebezhetővé tette a lelkeket. Tudomásul kellett venni a Nyugat technikai és szellemi fölényét, ami frusztrációt okozott, ez pedig kompenzálást kívánt, valamiféle revansot, saját kulturális, vallási, politikai hagyományaink túlzott felértékelését. Talán helyesebb volna azt mondani, hogy az „Európához való felzárkózás” nehézségei heves véleménykülönbségekhez vezettek, és ebben az egyik oldalon azok álltak, akik népüket a nagy nyugati nemzetek színvonalára kívánták emelni, a másikon pedig azok, akik országuk forradalmasításával egyidőben egész Európát forradalmasítani szerették volna, mint amely törekvéseikhez képest elmaradt; valamint azok is, akik a tervezett csatlakozást bizonyos foglalkozási technikák átvételére korlátozták volna, kicsikarva a „titkukat” a nyugatiaktól. Sok mindenben különböztek egymástól ezeknek a tendenciáknak a képviselői, amelyek az elmúlt két évszázad alatt mindegyik országban kimutathatók, de mindenütt közös volt a törekvés – és ma is az – hogy olyan eszményi rendet építsenek újra, amely megfelel egy feltételezett nemzeti jelleg szellemi és erkölcsi vonásainak.
A 19. század új istensége a haza amely szentségét a halott- illetve az őskultusztól örökölte. A Marseillaise utolsó szakaszában harsonás hangon szólal meg:
Nous entrerons dans la carriére
Quand nos aînés n’y seront plus
Nous y trouverons leur poussière
Et le souvenir de leurs vertus.
(A szerző eredetiben idézi.)
Amit Asachi egész egyszerűen így fordít le: „sírhantjukon a föld tanítson minket az ősi erényre”.
Koraisz, aki a francia forradalom előestéjén járt Párizsban, elragadtatással beszél az új Athénről, de mint görögnek, teszi hozzá, keserűséggel kell gondolnia őseire, akik már kétezer évvel korábban eljutottak a civilizáció ugyanolyan magas fokára, ha nem magasabbra (!). Száz évvel később a törökök, akiknek nacionalizmusa hirtelen ébredt fel a balkáni háborúk hatására, korszerű reformokkal igyekeztek bizonyítani a nyugati közösséghez való tartozásukat, de szüntelenül hangoztatták, hogy eredetük Krisztus születésénél tizenkétezer évvel korábbra tehető. Kemal Atatürk kormányzásának nacionalista túlkapásai olyan fokú személyi kultuszban tetőztek, amelyhez képes Ceauşescu dicsőítése példásan szerénynek mondható; a török vezér „a régészeti ásatások és a történelem – tudomány legfőbb parancsnokaként” maga irányította a kutatásokat, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a törökök eredetét az Anatóliában legrégibb őslakos hettitákig vezesse vissza. A tudósoktól csak azt várták, hogy megtalálják a bizonyítékokat, és megerősítsék az államfő által kinyilvánított történelmi igazságokat (ahogyan bennünket tanított még néhány éve a bukaresti egyetem történelmi tanszékének dékánja). E két véglet, a görög és a török között helyezhető el a térségben élő nemzetek kialakulása politikai szempontból, amelyet Etienne Foumol 1931-ben a „romantikus” jelzővel illet.
A romantika és a liberalizmus nevelte a nemzeteknek ezt a nemzedékét, amely a 19. században tűnik fel a történelemben. A romantika táplálta Jugoszlávia megteremtéséhez a messianisztikus eszméket, amelyek középpontjában a Rigómezőnél hozott áldozat volt, akárcsak a két birodalom között keresztre feszített Lengyelország függetlenségéhez. A romantika teremtette az „Európa védőpajzsa” mítoszt is, amely útját állta a török terjeszkedésnek északnyugat felé: a lengyelek, a románok, a magyarok egyaránt igényt tartanak a kereszténység védőpajzsa szerepére.
A liberalizmust ellenben, amely a francia forradalom öröksége, a nacionalizmus és az egyéni szabadság kettős követelménye jellemzi. Ennek jegyében alakul ki az emberi jogokról való gondoskodás, amely már korunkra jellemző. A nemzeti kisebbségek védelme, amelyet csak egy pártatlan nemzetközi intézmény vállalhat magára, közvetlenül és határozottan ellentmondani látszik a nacionalizmusnak. De mivel ebben a térségben a nemzeti eszme bizonyos késéssel jelentkezett, és mivel a Nyugat-Kelet közötti időeltolódás az új nacionalizmusoknak kedvez, egyidőben lehetünk tanúi a kisebbségvédelem érdekében tett lépéseknek és a különállási törekvéseknek. Következésképpen azok az enklávék, amelyek nem ismerik el az őket körülzáró nemzeti állam fennhatóságát, maguk is nacionalista gócokká válnak, a lehető legsemlegesebb nemzetközi felügyelet mellett is.
III. Napóleon vagy a versailles-i békekötések idején a liberalizmus és nacionalizmus összeszövődéséből egy olyan mag keletkezett, amely végül felrobbantotta Európát. 1989 után, ha a két irányzat ellentéte továbbra is fennmarad Európában, a józan belátás és a személyes szabadság esélyei valamivel jobbak.
Kacsir Mária fordítása
Megjelent a Lettre Internationale román kiadásának ez évi nyári számában.
Megjelent A Hét XXV. évfolyama 30-31. számában, 1994. július 29-én.