Alig valamivel több, mint egy hónapja Herta Müller az Athenaeumban szóvá tette a román értelmiség gyenge ellenállását Ceausescu rezsimjével szemben; azt, hogy csaknem hiányoztak a valódi ellenállók. Kemény szavait nagy beleérzéssel tapsolta meg a hallgatóság, ám utólag többen úgy vélték, az írónõ túlságosan szigorú volt. Néhány, amúgy fontos részletet illetően talán igen; de nem akkor, ha általános ítéletet próbálunk megfogalmazni a tegnap vagy akár a ma társadalmáról. Mert íme, múlt vasárnap, ugyancsak az Athenaeumban ravatalozták fel Adrian Păunescut, akit – ha nem is hivatalosan – nemzeti gyásszal tiszteltek meg. Vajon nem ocsmányság egymás mellé állítani Herta Müllert és Adrian Păunescut, azzal együtt, amit képviselnek?
Mi, értelmiségiek sokszor vitatkoztunk a „kulturális ellenállás” fokozatairól, vagy, miként Herta Müller tette, beszéltünk a „hallgatólagos együttműködésről”. Ó jaj, micsoda taktikai hiba volt! Most látjuk, mennyire rossz célpontra tüzeltünk, mennyire puritán-utópikusan rostáltunk. Górcső alá vettük és keményen elítéltük Mircea Cărtărescut, Liiceanut, Noicát vagy önmagunkat, miközben megfeledkeztünk Adrian Păunescuról és Eugen Barburól! Még mindig nem tértünk magunkhoz, képtelenek vagyunk határozott nemet mondani a nemzeti végtisztességgel való komédiázásra, amelynek tárgya a Vezér kultuszának főpapja.
Dehogy volt Adrian Păunescu „kollaboráns”: a Ceausescu-kultusz társszerzõje volt, talán egyike a legfontosabbaknak. De másoktól, például Sergiu Nicolaescutól vagy Eugen Barbutól eltérõen Păunescu misztikus dicsfénnyel aranyozta be az amúgy élet- és lélektelen kultuszt, vallásos áhítatot lehelt belé, amiben sokan nem pusztán nemzeti-kommunizmust, hanem az ortodoxia tüzétől megtisztított újvasgárdista dimenziót véltek felfedezni. A hetente a tévében is közvetített Cenaclul Flacăra előadások nem egyszerűen szelepet jelentettek a szórakozáskrízisben lévő fiatalságnak, hanem a mitikus dorbézolás lehetőségét is a magát istentelennek és tudományosnak kikiáltó rezsim oltáránál.
Păunescu érzelgős, aprócska költő volt, ezért Eminescuval vagy más, nagy költőkkel egy lapon emlegetni istenkáromlás. Viszont megvolt benne az érzelgős komédiás és a népvezér géniusza. Túláradó lelkesedését át tudta terjeszteni a fiatal tömegekre, képes volt átalakítani a serdülõ energiákat Vezéristen-, Párt-, Nemzet- és Ősimádattá. Nem utolsósorban pedig önimádattá. Egy hamis istenekkel teli országban, Păunescu, a bálványimádó kultusz prófétája kialakított egy hamis misztikát, amelynek ördögi sikerét a mai napig le lehet olvasni a koporsójánál állók némelyikének könnyáztatta arcáról. Ha legalább cseppnyi pozitív, felszabadító hatása lett volna ennek az újmisztikának, Păunescu minden dicséretet megérdemelne.
Azonban a cél a fiatal agyak behódolása volt, a nacionalista és sovén dogmatizmus és önelégültség elhintése. Elhangzott, hogy Păunescu nagy román hazafi volt. Tévedés. Nem hazafi az, aki készakarva rosszat tesz hazájának, márpedig Păunescu minden bizonnyal tudott Románia romba döntésérõl a Ceausescu-rezsim idején, tudott a Szekuritátéról, a kultúra és a tudomány lealacsonyításáról, a templomok és a falvak ledózerolásáról, az erõszakos nőgyógyászati vizsgálatokról. Ceausescu dicstelen imádása és a fiatalok agymosása: folkzenéje, versei és bõgése a Cenaclul Flacăra-ceremóniákon – ez volt a válasza a titkok hataloméhes tudójának a szörnyűségekre, amelyeknél borzalmasabbakat nem hazájának, de egy idegen, gyűlölt országnak sem kívánhatott volna. Elképzelni is rossz, hogy ezek után egyesek képesek ellenállót látni benne!
Úgyszintén nem hazafi az, aki 1989 után folytatja a rendszer dicséretét, amely saját polgárai ellen fegyvert ragadott. Bebizonyította, hogy – miután a nemzetikommunista pártban Ceausescu egyik exkormányfőjéért harcolt – nem tanult semmit. Ugyanez mondható el rólunk (egyesekről). Tétlenül, dermedten, csömörrel nézzük, elnémulva hallgatjuk Păunescu harcostársainak szemtelen dicshimnuszait, a felmérésekre kacsingató politikusokét, az egykori agymosottakét, a költészetet a verseléssel összetévesztõ naivokét. Adósok maradunk az ellenállással – szavunkkal és emlékezetünkkel. Micsoda általános gyávaság akadályoz meg abban, hogy öt évvel a Tismăneanu-jelentés parlamenti elõterjesztése után – amely Păunescu mint a „gyilkos és illegitim” rendszer támogatóját nevezte meg – nem kiáltjuk világgá felháborodásunkat afölött, hogy koporsóját felravatalozzák az Athenaeumban, még ha néhány órára is? Miért nem tiltakozunk az ellen, hogy a legfelsőbb manipulátort Eminescu és Nichita Stănescu közé temetik?
Igen, újfent a Rossz néma cinkosai vagyunk, amilyennek Herta Müller lát minket. Igenis „vegetáló nép” maradtunk, amilyennek Ana Blandiana leírt. Csakhogy, szégyenszemre, ezúttal a megtorlástól való félelemmel sem takarózhatunk… (Fordította Sz. L.)
Megjelent a 22 – A Társadalmi Párbeszéd Csoport hetilapja – 2010. november 8-i számában. A szerző neves filozófus, klasszika-filológus, a román kultúra kimagasló alakja.