Andrei Brezianu: Új hang az angol prózában

A dühös fiatalokról annak idején joggal állapították meg, hogy azt a nemzedéket képviselik az angol irodalomban, amelyik az élet kezdetén állt 1940-ben, a háború kitörésekor, s reményeinek, elképzeléseinek meg nem valósulása láttán óhatatlanul és joggal „nézett vissza haraggal” tíz évvel később, az új évtized küszöbén. Forrongásuk azonban, amely megmaradt irodalmi síkon, és azóta kihűlt lávarétegekben rakódott le, nem is oldhatta meg azokat a társadalmi problémákat, amelyekből született, s ma már világosan látszik, hogy szenve­délyes – inkább vulkanikus erejű és ösztönös, semmint éleslátó – haragjuk csak felszínesen érinthet­te a beteg idegdúcokat.

A dühös fiatalok nemzedékének megtorpanása után a mai angol prózában kevés olyan új név­vel találkozunk, amely valóban friss hangot hozna, útkeresést ielezne.

Az elmúlt évek egyik legígéretesebb tehetségé­nek Piers Paul Readnek (a neves esztéta. Sir Her­bert Read fia) művei mintha éppen a dühös fiatalok utáni újfajta tájékozódást jeleznék a prózában. Readnek eddig három regénye jelent meg. A junkereket (The Junkers) a Geoffrey Faber Me­morial Prize, a Dawson atyát (Monk Dawson) Somerset Maugham Award díjjal jutalmazták.

Piers Paul Read nagyon fiatal író, 1941-ben született. Műveire erkölcsi tisztánlátás, lélektani elmélyültség, a közelmúlt történelmének – mint a jelen okának és magyarázatának – mélyreható és felelősségteljes feltárása jellemző. Nemrég, romániai látogatásakor a Tribunának adott interjújában el­mondta, hogy véleménye szerint az író szerepe az, hogy a társadalom rezonőrje legyen. „Sajnos – mondotta –, a mai angol írók között igen keve­sen vallják ezt; mindössze néhány drámaíró és költő, de a prózaírók többsége meglehetősen passzív. Szerintem az írónak nem kommentálnia kell, hanem hozzásegítenie a társadalmat ahhoz, hogy megértse önmagát.”

Read és a dühös fiatalok egykori regényei között a különbség nemcsak stiláris érvényű és nemcsak a cselekmény társadalmi hátterében mutatkozik meg, hanem a hangvétel, a látásmód és a szerkezet síkján is. A junkerek cselekménye például áttöri a kisszerű egyéni vágyálmok (Braine) vagy a szigetország külvárosainak határait (Sillitoe), és egy nagyobb földrajzi egységet, a kontinenst fogja át, mint ahogy a történés idejének íve – bár a cselekmény napjainkban játszódik le – is nagyobb egységet ölel fel: a múltra vonatkozó gyakori uta­lások esetenként – cseppet sem véletlenszerűen – egészen a reformáció koráig nyúlnak vissza, s át- meg átszelik a közelmúlt történelmének sorsdöntő éveit Hitler hatalomra jutásától a második világ­háború lefolyásáig, a koncentrációs táborok borzalmaitól a Harmadik Birodalom bukásáig. Élők és holtak Read junkerei, akik keresztezik, befolyásolják a hatvanas években Berlinben tar­tózkodó elbeszélő sorsát.
Az elbeszélőnek mint az Intelligence Service ügynökének szabad bejárása van a náci irattárakba, megismerkedik a von Rommelsberg grófok különös és ellentmondásos sorsú családjának utolsó leszármazottjával, a fiatal Susival, közeledik hozzá, majd elhagyja, hogy végül újra rátaláljon. Szerelmük története a regény egyik szála, a másik pedig, amely az elsőt szüntelenül megszakítja és állandó feszültséget teremt, azokból a meglepő felfedezésekből áll össze, amelyre a fiatal angol tiszt a titkos iratok tanulmányozása során jut. Nyomozás és történelem, s az érzelmek mindkettőt átszövő történetének összefonódása könnyűszerrel laza szerkezethez, tarkasághoz vezethetett volna. Stílusának érettsége, a lélekelemzés tömörsége és könnyedsége, a történelmi szálak mértéktartó és objektív kezelése révén (az író minden kommentár nélkül egyszerűen beiktatja a cse­lekménybe az átvizsgált dossziék kivonatait) Readnek sikerült elkerülnie ezt a veszélyt. A regény jól kidolgozott ellenpontozó technikára épül. Stílusa egyszerű, sallangtalan, a cselekmény, a szereplők megjelenítésében, a bűnök vagy az erények, az elvakult szenvedélyek vagy a tiszta idealizmus rajzában alig használ jelzőt.

A szerkezet kettős jellegének – amelyben hol Európa közelmúlt történelme, hol az elbeszélőnek szemünk előtt alakuló története kerül előtérbe – a regény tárgyát láttató kettős megvilágítás felel meg, amely érzésünk szerint egyben az írói szemléletmódot is körvonalazza. A történelem dagályosság és nagy szavak nélkül hatalmas háttérként ve­tül elénk, s az elbeszélő felismeri benne egyrészt az erőt, amely objektíve meghatározza az egyéni sorsokat, és amelyet másfelől a hatásaikban egybe­fonódó vagy szétváló emberi cselekedetek alakítanak, visznek előre. Ebből fakad Read regényében az emberi felelősségtudat érzése, amely a szónokiasság kerülésével erőteljesen csendül ki. Az elbe­szélő higgadt tartózkodással s az összefüggések rendszerében szemléli a régi és új junkereket: az egyéni és közösségi sorsok kölcsönhatását kitűnően érzékelteti a szövegbe szervesen beillesztett doku­mentumanyag és a lélektani megfigyelések, az elő­rehaladó majd megszakadó cselekmény, s mindeb­ből az olvasó átfogó képet kap a század nagy tör­ténelmi eseményeinek és az egyénnek a viszonyá­ról.

A junkerek hatásosan, de cseppet sem kihívóan néz szembe az ellentmondásoknak és szörnyűségeknek azzal a – időben immár távoli – gócával,amely jórészt meghatározta azokat a változásokat és visszahatásokat, amelyek a háború utáni euró­pai embert alakították, és amelyek – többek kö­zött – a dühös fiatalok szemléletét is befolyásol­ták.

A történeti szempont érvényesítése – amelyet Read közvetlen elődei vagy teljesen mellőztek, vagy igen felületesen kezeltek – a látszólag hűvös pár­tatlanság ellenére olyan mélységet ad az ábrázolásnak, amelyben sokkal erőteljesebben rajzolódik ki a hős eljövendő sorsa s hús-vér valóságában a hős maga.

Nem sokkal A junkerek után Piers Paul Read újabb regényt jelentetett meg. A Dawson atya egy kiugrott szerzetes tekervényes életútjával világít be a mai angol társadalom egy rétegébe. A finom művű parabola arról az erkölcsi zsákutcáról szól, amelybe a nyugati fogyasztói társadalom süllyed az igazságtalanságban és erkölcstelenségben gyökerező, túlhajtott liberalizmus természetes következményeként. Read hőse szenvedélyesen keresi az eszményeket, majd sorra kiábrándul belőlük, számtalan kaland után Dawsont az örökös némaság szerzetesei között látjuk viszont.

Jogos érdeklődés előzi meg Read következő regényét, amely a hírek szerint ősszel jelenik meg és Amerikáról szól. A junkerek és a Dawson atya után remélhetőleg jelentős állomása lesz majd az író pályájának, aki elkötelezett hivatástudata, hangjának frissesége és tartózkodó biztonsága révén máris kivételes rangot szerzett magának a mai angol prózairodalomban.

Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.

A szerkesztő megjegyzése

A neves kritikus, a Secolul XX illusztris szerzőjének írását minden valószínűség szerint Horváth Andor ültette át magyar nyelvre.