Az Európai Szocialisták Pártja (PES) berlini kongresszusán októberben többen is deklarálták: a progresszív baloldal célja, hogy a következő európai parlamenti választáson a legerősebb politikai erővé váljon. A vállalást megfogalmazók között volt Stefan Löfven, Svédország korábbi miniszterelnöke, akit a PES elnökké választott, valamint Olaf Scholz német kancellár is.
A szocialisták és szociáldemokraták csoportja hosszabb ideje a második legerősebb tömb az Európai Parlamentben. Az élre törni akkor tud, ha visszaerősödik olyan országokban (pl. Franciaország, Csehország), ahol mély hullámvölgybe került, és ezzel egyidőben folytatódik a jobbközép formáció, tehát az Európai Néppárt mélyrepülése is. A döntő azonban az, hogy mi történik az egyes európai országokon belül.
Választási hullámvasút Nyugaton
Ha a 2022-es fejleményeket nézzük, akkor a helyzet nem ad okot túl sok optimizmusra. Ha az orosz-ukrán háború kitörése óta lezajlott fontosabb választásokat vesszük górcső alá, akkor a magyar, a francia, a svéd és az olasz helyzetet illetően egy közös elemet tudunk kiemelni, ez pedig a szélsőjobb előretörése. A képet valamennyire árnyalja, hogy Svédországban úgy váltották le a balközép kormányt, hogy közben a szociáldemokraták a korábbinál több mandátumhoz jutottak, és a november elsején lezajlott rendkívüli választásokon Mette Frederiksen dán kormányfő meg tudta őrizni pozícióját (hasonlóan máltai kollégájához, akit márciusban választottak újra).
Látni kell azonban, hogy ez a 2022-es negatív ciklus egy korábbi, emelkedő trendet szakított meg. A háborút megelőző egy évben kormányra kerültek a szociáldemokraták Norvégiában és Németországban (a korábban vártnál sokkal jobb eredménnyel), és megerősödve maradtak kormányzati pozícióban Portugáliában. Kisebbik koalíciós partnerként visszatértek a hatalomba Szlovéniában is, miután Janez Jansa Orbán-barát politikája megbukott.
Jó eséllyel lehet számítani arra is, hogy a következő két évben a szociáldemokraták újból kormányra kerülnek Ausztriában, Szlovákiában és az Egyesült Királyságban. Mindez arra enged következtetni, hogy önmagában a társadalmi rétegződés változásaiból nem lehet következtetni a szociáldemokrata pártok hosszú távú kilátásaira. Még azokban az esetekben is, ha saját szavazói bázisuk erodálódik, stabil progresszív koalíciók vezetőjeként (Finnország) vagy résztvevőjeként (Belgium, Luxemburg) megbízható kormányzati teljesítményre képesek.
Franciaország a kontinens többségéhez képest annyiban kíván másfajta elemzést, hogy ott az elnöki rendszernek köszönhetően a politika inkább személyközpontú, és az elnöki posztért folyó verseny hat vissza a pártrendszerre. Miután 2017-ben számos szocialista politikus és szavazó Emmanuel Macron tömbjéhez csatlakozott, mások pedig a radikális baloldali alternatíva támogatóivá váltak, hosszabb idő kell ahhoz, hogy az európai integrációt támogató szocialisták valamilyen formában újból vezető erővé tudjanak válni.
Habár az európai összkép sokszor ambivalens, a szociáldemokácia fejlődése szempontjából fontos látni a globális folyamatokat. A nagy pénzügyi válság és még inkább a Covid-19-es válság óta az Egyesült Államokon belül is erősödik az a progresszív irányzat, amely forrásának tekinti az európai szociáldemokráciát, és komoly sikereket ért el a 2022. novemberi választások során is. Latin-Amerikában egy a húsz évvel ezelőtti baloldali hullám érvényesült a legutóbbi választásokon, beleértve Braziliát, ahol Luiz Inácio Lula da Silva visszatér az elnöki hivatalba.
A baloldali politikáról tehát ma már nem pusztán európai keretek között, hanem globálisan kell gondolkodni, ezért is időszerű a balközép pártokat tömörítő Szocialista Internacionálé újraindítása,
amihez a spanyol kormányfő, Pedro Sánchez elnökké választása adja meg a kezdő lökést.
Az európai szociális modell szerepe
Bármely politikai erő esetében nemcsak az a kérdés, hogy kormányon van-e vagy ellenzékben, hanem hogy mit tud megvalósítani a meglevő társadalmi támogatottsága bázisán. Az európai szocialisták esetében a fő kérdés ma az, hogy át tudják-e ültetni az Európai Unió szintjére a legfontosabb szociális reformokat, hiszen ezek révén tudták korábban nemzetállami keretek között érvényesíteni azt a koncepciót, amelyet úgy lehet összefoglalni: „piacgazdaságot, de piaci társadalom nélkül”.
A baloldali alapvetés lényege, hogy az EU ne egyszerűen egy integrált piactér legyen, hanem egy szociális célokat követő közösség. Ezt a törekvést a 2017-ben elfogadott Szociális Jogok Európai Pillére megerősítette, azóta pedig számos új jogi és egyéb kezdeményezés született a szociális pillér által összefoglalt jogok garantálására. Ennek az új elkötelezettségnek köszönhetően az EU a korábbiaknál jóval nagyobb szolidaritást mutatott a Covid-19-es válság időszakában, és új kezdeményezésekkel állt elő a munkahelyek és a munkakörülmények védelmében, valamint a jóléti infrastruktúra megerősítésére.
A siker egyik legfontosabb összetevője a szociáldemokrata pártok és a szakszervezeti mozgalom közötti kölcsönös támogatás, amely tagállamokon belül és az EU szintjén is megvalósul. Ennek az együttműködésnek az egyik legfőbb eredménye a kiküldött munkavállalók helyzetének rendezése, amely több jogalkotási ciklusban történt meg, és ma már egy új Európai Munkaügyi Hatóságra is támaszkodhat. A közös európai minimálbér-szabályozás bevezetése nem kevésbé jelentős eredmény, amely egyúttal erősíteni fogja a kollektív bértárgyalások rendszerét is a felzárkózó országokban.
A szocialisták elkötelezettek a feminista törekvések felkarolása és általában a nemek közötti egyenlőség megvalósítása tekintetében. Ez messze túlmegy a szimbolikus intézkedéseken, hiszen kiterjed a fizetések átláthatóságát biztosító EU-irányelv elfogadtatására, de arra is, hogy például Spanyolország baloldali kormánya a Covid-19 utáni, EU által finanszírozott helyreállítási program egyik kiemelt céljának tekinti a nők helyzetén javító szociális beruházások megvalósítását.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a pandémiánál is súlyosabb válság állt elő az ukrajnai háború kitörésével. A februári orosz agresszió óta a szocialisták maximálisan és feltétel nélkül támogatják Ukrajna önvédelmi harcát, ennek katonai és humanitárius vonzataival együtt. Ugyanakkor azt is követelték, hogy az EU hozzon létre új eszközöket azért, hogy a háború és a hozzá kapcsolódó gazdasági hadviselés következtében kialakult szociális válság ne vezessen drámai életszínvonal-csökkenéshez. A rövid távú válságkezelésen túlmenően pedig folyik annak a kutatása is, hogy milyen új, multilaterális struktúra garantálhatná Európa biztonságát hosszú távon.
Ezek a sokkok és akut válságok még inkább sürgetik az EU gazdasági kormányzásának reformját, vagyis a szakítást az integráció neoliberális alapjaival. Felül kell vizsgálni a korábbi (maastrichti) makrogazdasági kereteket, amelyek korlátjai megmutatkoztak az elmúlt évtized során, úgy az eurózónán belüli válságkezelésben, mint ahogyan az eurózóna bővítésének szabályozása terén is. Az új szabályrendszernek, amelyet a progresszív szereplők szorgalmaznak, egyszerre kell lehetővé tenni a tartós gazdasági növekedést, a szociális kohéziót és a fenntarthatósági célok szolgálatát.
Közép-Európa kilátásai
Az EU-n belül a szociáldemokrata pártok nem egyformán erősek, viszont a kelet-közép-európai régióról egyértelműen elmondható, hogy az 1990-es évekhez, illetve a 2009-es nagy pénzügyi válságig terjedő időszakhoz képest jelentősen meggyengültek. Ebben a gyengülésben fontos szerepe volt annak, hogy a régió szocialistái 20-25 évvel ezelőtt túlzottan is a blairi harmadik út hatása alá kerültek, és a felzárkózó országok sajátosságainak nem megfelelő kormányzással kísérleteztek. Megkésett vagy nem egészen hiteles válaszokat adtak akkor, amikor a társadalom a nagy pénzügyi válságok idején védelmet keresett a gazdasági megrázkódtatásokkal szemben.
A probléma azonban ennél mélyebbre nyúlik. Hiszen egy évvel ezelőtt a cseh szociáldemokraták kikerültek a parlamentből, a megelőző ciklusban pedig a lengyel baloldal hiányzott a tagállami törvényhozásból. Számos esetben (a 2011-es magyarországi történések után Horvátországban és Szlovákiában is) pártszakadás nehezítette a politikai baloldal iránti társadalmi bizalom újjáépítését. Míg Nyugat-Európában a balközép és a zöld pártok viszonya többnyire harmonikus, keleten inkább ez számít kivételnek, ami nehezíti a jobboldali populisták elleni védekezést és a progresszív alternatíva megformálását is.
A taktikai szempontokon túl a kérdés az, hogy a szociáldemokrácia a kelet-közép-európai régióban tud-e olyan alternatívát megfogalmazni, amely a gazdasági felzárkózást a szociális rendszerek felzárkóztatásával és a klímavédelemmel összekapcsolja. A jobboldali irányzatok leginkább arra törekszenek, hogy a gazdasági növekedés hasznait szűk csoportok kezében összpontosítsák. Az alternatíva új alapokra helyezi a gazdaságpolitikát, elérve, hogy önmagában ne az alacsony bér és alacsony adókulcs adjon ösztönzést a beruházásoknak, valamint hogy az oktatás és az egészségügy ne maradékelven jusson forrásokhoz, hanem valódi kormányzati prioritássá váljon. Egy ilyen irány megformálásához tartalmi értelemben mindenképpen baloldali vezetésű ellenzékre van szükség Magyarországon is.
A kelet-közép-európai baloldal tehát nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy csak az autokrácia vagy csak a neoliberalizmus ellen harcoljon – a két stratégia csakis összekapcsolva, egymással összhangban lehet sikeres.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. november 18-án.
Andor László (Zalaegerszeg, 1966. június 3. –) magyar közgazdász, a közgazdaság-tudomány kandidátusa, egyetemi docens, az Eszmélet című társadalomkritikai folyóirat egykori főszerkesztője. 2005 és 2010 között a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatósági tagja. 2010–2014 között az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa.
