a többféle kapitalizmusról, a berlini fal köveiről és az igazi Jockey-ról
Indonéziában is leszólítják az utcán Patrick Duffyt, akihez a magyar Jocky Tv híre is eljutott már. A színészt a Dallasból ismerhette meg mindenki, szeptember 26-ától pedig egy magyar filmben, a Lepattanóban alakít milliárdos mecénást. Budapesten beszélgettünk.
– Mit gondol, mennyire nézhették másképp a Dallast az amerikai vagy nyugati nézők, mint a vasfüggönytől keletebbre élők? Mennyire láthattak mást és mást bele?
– A Dallas itt a kilencvenes években, sajátos történelmi pillanatban jelent meg. Tehát nyilvánvalóan más hatással bírt, mint az Egyesült Államokban. Nálunk semmi szokatlan nem volt benne.
Vegyünk gazdag texasi olajembereket, illetve egy diszfunkcionális családot, aztán hadd szóljon! Kelet-Európában viszont olyasmit láthattak bele, amit szívesen elértek volna a saját életükben, a saját hazájukban is. Nem a működésképtelen családi életre gondolok, nyilván. Sokkal inkább a nyugati életmódban rejlő lehetőségekre.
– Rengeteg kelet-európai kezdett is fantáziálni a kapitalizmus nyújtotta lehetőségekről. Csak hát a valóság nem feltétlenül ezt hozta.
– Persze. A sorozat is inkább egyszerre mutatta a kapitalizmus jó és rossz oldalát. Láthattuk, hogy a szabályozatlan vadkapitalizmus miféle ámokfutáshoz vezethet. Nem feltétlenül csak jót hozhat, viszont a vállalkozás szabadsága mindenképp annak mondható. A kelet-európai országoknak is reagálniuk kellett ezekre a kihívásokra, és ha jó alapokra kezdtek építkezni, képesek is voltak szembenézni vele. Az hasznos szerintem, ha beszéltünk ezekről a problémákról.
– Mennyire tapasztalta meg a felfokozott rajongást a sorozat, illetve karaktere, Bobby Ewing iránt? Voltak ezzel kapcsolatban meglepő élményei?
– Akadtak bőven. Az Egyesült Államokban megint csak nagyon más volt az egész, ott az emberek inkább hozzászoktak a hasonló sorozatokhoz és szupersztárokhoz. Országonként eltérő reakciókkal találkoztunk. De már az is csodálatos és hihetetlen volt, hogy ennyi helyre eljutottunk. És hogy a csehek, a románok és a magyarok ugyanúgy néztek minket, mint az olaszok, a németek vagy a franciák. De még Indonéziában is megszólítottak az utcán. Azt hiszem, a siker tovább tartott errefelé, mert később is kezdődött, és egy nagyobb ugrást jelentett. Kicsit olyan volt, mint az első csók vagy első randevú. Nem felejti az ember azokat a pillanatokat.
– Említette már, hogy ezelőtt nemcsak Magyarországon, de Európának ezen a tájékán sem járt még. Voltak olyan előítéletei, prekoncepciói, amelyek aztán megdőltek?
– Prekoncepciók igen, előítélet nem. Az utóbbiakkal szemben folyamatosan készenlétben kell állnunk. Hiszen még az egyszerű vélemény is könnyen előítéletté változhat. Ami az egykori vasfüggöny mögötti, megnyíló országokat illeti, izgatottan követtem az eseményeket. Szerencsés korban születtem, amikor olyan képek válhattak ikonikussá, mint a berlini falat kalapáccsal megrohanó embereké. Mindenki vitt haza magának egy kis emléket belőle. Minden a reményről szólt akkoriban. Rövid időszak volt ez, de mindenképp hálás vagyok, hogy a felnőttkoromra esett. Ugyanez igaz Dél-Afrikára. Röviddel az után jártam ott, hogy Nelson Mandela lett az elnök, és újra utaztam, amikor visszavonult. Kíváncsiságot éreztem leginkább, és arra jutottam, hogy az esernyő alatt, legyen az szakadozott vagy megfelelő védelmet nyújtó, az emberek mégiscsak egészen ugyanolyanok. A körülmények különböznek, de az emberi lelkek kevésbé. A család mindenhol család, a fiatalok ugyanúgy lesznek életükben először szerelmesek.
– A színészsztrájk miatt külön egyeztetnie kellett, elvállalhatja-e egy magyar film, a Juno11-nél forgalmazott Lepattanó szerepét, de megkapta rá az engedélyt. Érkeztek felkérések más európai országokból is? Gyakran kap ilyeneket?
– Csináltam egy filmet Amszterdamban is, ahol a holland nyelvbe kóstolhattam bele. A helyzet pedig az, hogy az amerikaiak lusták ilyen szempontból. Hálát adnak, hogy az egész világon beszélnek angolul, emiatt pedig kevés amerikai tud megszólalni más nyelveken. Az iskolák sem akkor tanítják az idegen nyelveket, amikor kellene. Nagyon korán lenne érdemes, amikor az agy még fogékonyabb ezek befogadására. Mire az ember gimnazista lesz, hiába kínálják fel a spanyol vagy francia nyelvet, kevesen fogják ezeket később használni. Mégis bárhová megyek, tudok kommunikálni az emberekkel. Közben kétségbeesetten igyekszem hetvenöt évesen is, hogy legalább spanyolul folyékonyan beszéljek. Nem egyszerű már az én koromban.
– Miben tért el a Lepattanó forgatásának tapasztalata a korábbi élményeitől? Volt, amit szokatlannak érzett?
– A stábok mérete eltérő, de ha egyszer elindul a forgatás, az már egészen hasonlóként működik. A nagyobb filmeknél rengeteg ember ad bele mindent, de ha kevesebben vannak egy forgatáson, a minőség szempontjából nem az lesz meghatározó. Szükség van egy emberre, aki kezeli a kamerát, meg színészekre, akik eljátsszák a szerepüket. És néha az operatőr ugyanaz a személy, aki a világításért is felel. Nem számít. Persze más idegen nyelvű közegben forgatni, de hát, mint már mondtam, itt mindenki kétnyelvű volt. Próbálhattam angolul, a többiek pedig magyarul, így is meg tudtuk oldani, hogy a megfelelő pillanatokban lépjek be. És tudtam, hogy úgyis az fog majd szinkronizálni, aki általában a hangomat szokta adni. Szóval jó élményként emlékszem a forgatásra.
– Nem bánta, hogy így a nézők nem is hallhatják a hangját a film során?
– Nem bántam. Tudtam, hogy az arcom lesz az, amit megismernek, másodsorban pedig a magyar hangom. Hiszen ezen a hangon szólaltam meg annyi éven keresztül a Dallas magyar nézői számára. Ráadásul a szinkronszínész kiemelkedően jó is a szerepben.
– Csankó Zoltán egyébként a hangja a szappanoperákra szakosodott magyar Jocky Tv-nek is. Eljutott önhöz a csatorna híre?
– Igen, felkaptam rá a fejem, hogy van már ilyen is.
– Mit gondol arról, hogy nálunk mindenki Jockey-ként ismeri a Dallas főszereplőjét, miután a szinkron készítői úgy gondolták, a J. R. túl nehezen kiejthető?
– Nos, tényleg nehezen. A spanyol szinkronban például úgy ejtik, hogy Hota Arre. Az is jóval kevésbé hat robbanékonyan, mint az angol J. R. Hallottam azt is, hogy Sue Ellen a magyar változatban Samantha lett. Ezek a dolgok engem nem zavarnak. Felőlem akár Bobbyt is átkeresztelhették volna. Csak akkor meg kellett volna jegyeznem azt is, hogy ha az utcán utánam kiabálják, tudjam, hogy rólam van szó.
– Hogy emlékszik egyébként a Jockey-t játszó Larry Hagmanre?
– Larry az egyik legkedvesebb barátom volt attól a naptól fogva, amikor 1978-ban először kezet ráztunk. Négy évtizeden át tartó barátság kezdete volt az a pillanat. A halálos ágya mellett ültem az utolsó napján is. Mindig egy mosollyal az arcán jelenik meg előttem. A legszórakoztatóbb ember volt, akit csak ismertem. A családommal is közeli viszonyt ápolt, a gyerekeimnek csak Larry bácsi volt. A mai napig az életem részét jelenti.
– Valóban ő is volt az oka, hogy egy évad kimaradás után vállalta, hogy visszatérjen a halálból Bobbyként?
– Azzal a reménnyel távoztam, hogy a Dallas sikere révén a tévézés új útjai nyílhatnak meg előttem. Aztán mégsem úgy alakult, ahogy előre elterveztem. És amikor dolgoztam, az sem volt ugyanaz, mint korábban a barátaimmal tenni. Így nem volt kérdés, hogy amikor felkértek a visszatérésre, gondolkodás nélkül igent mondtam. Haza akartam térni, a barátaimmal lenni.
– Bobby Ewing szinkronját elvállalta még a Family Guy című szatirikus animációs sorozatban is. Az hogy jött?
– Amikor hasonló ajánlatokkal megkeresnek, mindig a gyerekeimhez fordulok. Oké, a fiam most már hamarosan ötven lesz, és a másik is negyvenhat. Mindenesetre amikor a Family Guyban, amit korábban sosem néztem, felajánlottak egy epizódnyi szinkronlehetőséget, a fiaimhoz fordultam. Ők pedig azt mondták, hogy meg kell csinálnom, mert fantasztikus a sorozat. Szóval nem mondtam nemet. Egyébként feltűntem még a South Parkban is, ráadásul rögtön a harmadik részben. Egy mutáns lény szerepelt benne, egyik keze helyén zellerrel, a másik lába helyén pedig… velem. [A magyar szinkronban Tom Cruise-ra cserélték – szerk.] Mondtam, hát jó, rendben. Számomra egyébként mindez azt jelenti, hogy a karakter hatással van különböző országokra és nemzedékekre, a kérdés pedig, hogy tudok-e magamból is viccet csinálni. Bevállalom, hogy tudok.
– Tudja, melyik munkája volt a második legnépszerűbb Magyarországon a Dallas után? Ahogy talán máshol is.
– Azt hiszem, az Egyről a kettőre. Számos emberrel találkoztam, akik azt mondták, hogy igen, ismernek Bobbyként is, de elsősorban Frank Lambertet jelentem számukra. Ami egyáltalán nem baj, mert legalább sokan láthattak egy komolyabb, illetve egy humorosabb sorozatban is.
– Valóban erre gondoltam. Miért szerethették ennyien a sorozatot?
– Talán ugyanazért, mint a Dallast is. Mindkét sorozat a családokról szólt, csak a Ewing-történet egy működésképtelenről, számos fájdalmas pillanattal. Az Egyről a kettőre két családot egyesített, és közben mindig vicces volt, remek történetmesélési lehetőségekkel szolgált. Végül pedig a problémákat mindig sikerült megoldani a félórás epizódok végére. A sorozat a boldog családi élet lehetőségét vetette fel. Ráadásul úgy, hogy két különböző család olvad össze benne, Frank az előző házasságából származó három gyerekét viszi az újba, ahol szintén vannak hárman. Sokan tartanak tőle, hogy az ilyesmi mennyire működőképes, de az Egyről a kettőre bebizonyította, hogy igenis az lehet.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 39. számának (2024. szeptember 27. – október 3.) nyomtatott változata.
