Bevallom, eléggé bögyömben van az a siránkozás, amely a vásárhelyi vegyipari kombinát esetleges bezárását illetően a munkahelyüket elvesztő emberek gondját hangoztatja.
Nem szeretnék gúnyolódni a kétségtelenül sok ember számára kritikussá váló élethelyzettel, csak jut eszembe: „az én időmben”, a kilencvenes évek elején, a megyeszékhelyen még működött a Cukorgyár, az Elektro-Maros, a Konzervgyár, a két – főleg a konfekciógyárak részére gépeket, alkatrészeket gyártó – vállalat (a Metalotechnika és az IMATEX) – jómagam pedig 1990. március 20-án (nevezetes dátum, ugye?) mint a Maros megyei Kisipari Szövetkezetek Szövetségének aznap elnökévé választott vezetője több, mint 15 ezer kisiparos sorsáért feleltem.
Hol van ehhez a még kétezret sem elérő mostani, kombinátbeli alkalmazott létszáma?! Holott a fent elsorolt valamennyi vállalat megszűnt (mások mellett), a szövetkezetek privatizációja pedig olyan helyzeteket is teremtett, amikor saját, jól felkészült szakembereink egy részének kellett felmondanunk, mert tevékenységükre egyszerűen nem volt igény, szükség. Ezeket az élethelyzeteket meg kellett élnem (1990-1992 között), gyakran akár legközelebbi munkatársaimmal egyenként el kellett beszélgetnem, mielőtt „kiadtam volna az útjukat” (1968-1992 között, egy év – 1973 – kihagyással, a Maros megyei kisiparban dolgoztam): a megváltozott, „kapitalista” verseny, nem tette lehetővé az úgynevezett „kapun belüli munkanélküliséget”.
Nem mellékesen, a kilencvenes években, miután a Megyei Tanács alelnöke (1992 – 2000), majd elnöke (2000 – 2004) lettem, késhegyre menő vitáim voltak Dorin Floreával (tanú a Népújság és általában a helyi magyar és román nyelvű sajtó) a Kombinát bezárását illetően is.
Nem titok, hogy ebben a vitában évekig úgyszólván senki nem állt mellém, még az RMDSZ legerősebb szervezetének vezetői sem. Ez nem személyeskedés, csupán a helyzet leírása, semmi kedvem bárkit szemrehányással illetni akkori véleménye miatt, de tartom: a török (egy időben ilyen is volt!) tulajdonos egy protokolláris vacsorán eléggé félre nem érthető célzással fordult hozzám bizalmasan, hogy álláspontomat megváltoztassam. Nem tettem, és most sem örvendek, hogy úgymond igazam lett, nem is részletezem tovább, de az ott élő emberek, Marosvásárhelyen és legalább harminc kilométeres körzetében tovább szívják az egészségtelen levegőt, a talajról, felszíni vizekről nem is szólva. Hogy is hangzott az egykori vicc: Romániában minden az ember érdekében történik! Mire a válasz: igen, én ismerem is azt az embert!
Más: olvasom, hogy a vásárhelyi vasúti menetjegyiroda alkalmazottja árva hangot nem tud magyarul (Népújság, Vajda György írása – Nu înţeleg, nem értem… – július 13-án).
Erről az jut eszembe, hogy amikor a Selgros nevű „nyugati” cég engedélyezésért fordult a Maros megyei Tanácshoz a Nagyernye határában létesítendő vásárcsarnoka felépítésére, elbeszélgettem a külföldi megbízottal és szóvá tettem, hogy kérem, olyan személyeket alkalmazzanak majd eladóknak, akik legalább két nyelvet beszélnek: a román mellett a magyart is. Teljesen egyetértett velem, hiszen célja nyilvánvalóan az volt, hogy minél szélesebb vásárlói kört tudhasson megszólítani, a szó minden értelmében. A gond akkor kezdődött, mikor ezt a javaslatomat meghallotta a román nemzetiségű, helyi „mindenes” (már az építkezés befejezéséhez közeledve), és felháborodottan fordult hozzám: hogy is képzelem, hogy ő román nemzetiségű személyeket arra kényszerítsen, tanuljanak meg magyarul? Hiszen otthon vannak, saját hazájukban!
Rezignáltan állapítom meg, Vajda Györggyel egyetértve: harminc év alatt úgyszólván semmi előrelépés nincs ilyen téren: a helyi(vé vált) román nemzetiségűek többsége tüntetően nem akar tudomást venni arról, hogy az ott élő magyar nemzetiségűek is, saját jogon, otthon vannak Romániában! Arra pedig már csak a hozzám hasonló régiek emlékezünk, hogy az „igazi” vásárhelyi románok mindannyian értették és beszélték a magyart.