Ha az ember a magyar közbeszédben találkozik az ukrajnai háború okaival, történelmi előzményeivel, könnyen az az érzése támadhat, mintha két teljesen külön történetet hallana ugyanarról a konfliktusról. Ez a különbség első pillantásra értelmezési vitának tűnhet. Ha azonban egymás mellé tesszük a fideszes közbeszédben leggyakrabban hangoztatott állításokat és a rendelkezésre álló adatokat, akkor hamar kiderül: nem pusztán eltérő hangsúlyokról van szó. A fideszes közbeszédben és a nemzetközi oroszpárti médiafelületeken több ponton olyan állításokkal találkozunk, amelyek nehezen egyeztethetők össze a történeti tényekkel és a konfliktus során dokumentált eseményekkel, összességében szinte már egy párhuzamos univerzummá állnak össze.
Bár külön-külön gyakran hangzik el egy-egy ilyen tévhit cáfolata, az egészet összesítve és rendszerbe foglalva erre a magyar sajtóban nem vagy alig kerül sor. Az alábbi cikk most erre tesz kísérletet. Bár egy angol nyelvű, korábbi munkámban e tévhitek egy részét cáfoltam, ez sem volt teljes áttekintés, és nem pótolhat egy magyar nyelvű összesítést.
- Az egyik leggyakoribb állítás szerint Ukrajna „mindig is” Oroszország része volt, és történelmileg nem tekinthető önálló politikai entitásnak. Ez az állítás azonban már a középkori kiindulópontnál is problematikus.
A keleti szláv államiság legkorábbi formációja, a Kijevi Rusz központja nem Moszkva, hanem Kijev volt. A mai Moszkva térsége ekkor még a peremvidékhez tartozott, és jelentős részben finnugor törzsek által lakott határzónának számított. A Kijevi Rusz ebben a minőségében nem Oroszország, hanem a három mai, keleti szláv nép, a belaruszok, oroszok, ukránok őseinek közös állama volt. A Kijevi Rusz felbomlása után pedig a különböző utódállamok, köztük a modern Oroszország jogelődje, Moszkva (magyar nevén Muszkaország), illetve a mai Ukrajna magterületére visszaszoruló Kijev évszázadokon át egymással párhuzamosan fejlődő, egyenrangú utódállamok voltak, és sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a Kijevi Rusz jogutódja éppen Moszkva kellene hogy legyen, és nem mondjuk Novgorod vagy maga Kijev. Ez csak 1547-ben, Rettegett Iván idején dőlt el végleg, amikor a cári címet felvéve, meglehetősen önkényesen nevezte át a Moszkvai Nagyfejedelemséget Orosz Cársággá, és formált jogot arra, hogy a Kijevi Rusz jogutódjaként lépjen fel, anélkül, hogy magát, a vele sokáig egyenrangú Kijevet akár egy pillanatra is uralta volna. Ráadásul mire Moszkva jogot formált a Kijevi Rusz örökségére, addigra maga Kijev a későbbi Ukrajna területének nagy részével már a Litván Nagyfejedelemséghez, majd a lengyel-litván államszövetséghez került, és azok után hosszabb ideig tartozott ezekhez, mint később Oroszországhoz. Még Ukrajnának a Dnyepertől keletre fekvő fele is nagyjából 300 éven át, a 14. század közepétől a 17. század második feléig, annak Dnyepertől nyugatra eső fele pedig a 14. század közepétől egészen Lengyelország 1793-1795-ös felosztásáig. Vagyis először Moszkva képezte Kijev perifériáját, utána Kijev évszázadokon át Moszkvával egyenrangú állam volt, majd utána hosszabb ideig volt a lengyel-litván vezetésű államalakulatok része, mint amennyi időt végül Moszkva uralma alatt töltött. Hogy tehát Kijev mindig is Moszkva alá tartozott volna, vagy hogy Moszkva magától értetődően formálhatna jogot az egykori közös ősállam, Kijevi Rusz örökségére, szemben magával Kijevvel is, az korántsem látszik megállni a helyét. A lengyel-litván uralom létrejötte után az első újkori ukrán államkezdemény Bohdan Hmelnickij 1648-ban létrejött kozák Hetmanátusa volt, amely 1658-ban a haidacsi szerződéssel mint Ruthén Nagyfejedelemség a lengyel-litván államszövetség harmadik, a Lengyel Királysággal és a Litván Nagyfejedelemséggel egyenrangú tagjává emelkedett, azonban ez az államalakulat megszerveződése sosem tudott befejeződni, és a következő évek lengyel-orosz háborúiban nagyon hamar szétesett. - Hasonlóan félrevezető az az állítás is, hogy a modern Ukrajnát Lenin „hozta létre”. A valóságban a modern Ukrajna 1917–18-ban Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia támogatásával jött létre. Utána, amikor 1919-20-ban a bolsevikok elfoglalták, nem olvasztották vissza Oroszországba, hanem kommunista bábkormányt állítottak fel ott, majd 1922-ben Szovjet-Oroszország ezzel, az immár szintén kommunista vezetés alatt álló Ukrajnával és az ezekben az években hasonló utat bejáró Belarusszal hozta létre azt a hármas államszövetséget, ami a Szovjetunió nevet kapta. Ez önmagában is jelzi, hogy még a szovjet rendszer logikáján belül sem volt magától értetődő Ukrajna puszta orosz tartományként kezelése.
- A következő makacs legenda szerint a korai szovjet Ukrajnát eleve úgy rajzolták meg, hogy minél több orosz többségű területet csatoljanak hozzá, mintha ez egy egyoldalú, tudatos „ukrán felfújási” projekt lett volna. A korabeli adatok azonban nem ezt mutatják.
A 1926-os első szovjet népszámlálás adataiból az derül ki, hogy a határ úgy lett megvonva, hogy háromszor annyi ukránt hagyott orosz fennhatóság alatt, mint ahány orosz Ukrajnához került. Az oroszországi ukránok ráadásul ekkor még messze nemcsak diaszpórát képeztek, hanem olyan, Ukrajna területéhez közvetlenül kapcsolódó, tömbukrán, illetve erősen orosz-ukrán vegyes lakosságú térségeket, mint a Kubán-vidéke és Sztavropol-vidéke a Kaukázus északi előterében. Az etnikai arányokat csak a sztálini politika fordította meg egyrészt a Holodomorral, másrészt az oroszországi ukránok erőszakos eloroszosításával, harmadrészt oroszok tömeges Ukrajnába telepítésével. Az elmozdulást mutatja, hogy míg az 1930-as évek elején a mai Ukrajna területén a lakosság 74,3 százaléka volt ukrán, 8,2 százaléka orosz, 6,4 százaléka zsidó (akik ott ekkor még nem ukrán vagy orosz, hanem főként jiddis anyanyelvűek voltak), 5,7 százaléka lengyel és 5,4 százaléka egyéb (német, krími tatár, kárpátaljai magyar, bukovinai román, budzsáki bolgár, mariupoli görög, stb.), addig 1989-re ez 72,7 százalék ukránra, 22,1 százalék oroszra, 1 százalék zsidóra, 0,4 százalék lengyelre és 4,7 százalék egyéb nemzetiségűre módosult. Vagyis a szovjet korban módszeres és tömeges orosz betelepítésekre került sor (ami egyébként a norma volt a Szovjetunióban, és nem történt máshogy Kazahsztán vagy a Baltikum esetében sem).
- A következő fontos tévhit az, hogy Ukrajna keleti és déli részein az orosz nyelv és identitás „eredeti állapot” lett volna, nemcsak a ténylegesen orosz nemzetiségű, de a magát ukránnak valló lakosság körében is, az ukrán nyelv pedig valami késői, mesterséges konstrukció volna, és az orosz ajkú ukránok esetleg csak a szovjet vagy az ukrán nemzetépítési politika miatt magukat ukránnak valló, „átcimkézett” oroszok volnának. A rendelkezésre álló adatok azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.
A Sztálin által előidézett, több millió halálos áldozattal járó mesterséges ukrajnai éhínség, a Holodomor előtti időszakban az ukrán nemzetiségű lakosság döntő többsége keleten és délen is ukrán anyanyelvű volt. A vidéki térségekben az orosz nyelvhasználat marginális jelenségnek számított, a városokban pedig ugyan jelen volt, de egy erősen urbanizált kisebbséghez kötődött. Összességében az orosz anyanyelvűség az ukrán nemzetiségűek körében országos szinten csak 5,5 százalékot tett ki, azonban a szovjet időszak erőteljesen oroszosító nyelvpolitikája okán ez 1989-re 15,7 százalékra emelkedett. Vagyis az orosz ajkú ukránok nem hogy nem „átcímkézett” oroszok, hanem valóban ukránok, akik többségének nagy- és dédszülei az 1930-as évek elején még ukrán anyanyelvűek voltak. Az etnikai oroszok arányának emelkedésével kombináltan ez azt jelenti, hogy míg az 1930-as évek elején az oroszok és orosz ajkú ukránok Ukrajna mai területén a lakosságnak összesen is mindössze 12,3 százalékát tették ki, addig együttes arányuk 1989-re 33,5 százalékra emelkedett.
Az erőszakos oroszosítás következtében ráadásul ezzel egyidejűleg a határ túloldaláról, a szomszédos oroszországi területről gyakorlatilag teljesen eltűnt az 1926-ban még több milliós, Kubán-vidéki ukrán tömb. - Az etnikum és identitás kérdésének félreértése Magyarország 2. világháborús tapasztalatai kapcsán is visszaköszön, miszerint az 1944-45-ben Magyarországon végigvonuló 2. Ukrán Frontról a név alapján sokan úgy vélekednek, mintha ez egy etnikailag ukrán hadsereg lett volna, és ebből vezetik le a Vörös Hadsereg magyarországi bűncselekményeit „ukránokhoz”. Valójában a szovjet hadseregben a „front” elnevezések hadműveleti irányokat jelöltek, nem nemzetiséget. A 2. Ukrán Front egy több hadseregből álló, multietnikus szovjet hadseregcsoport volt, amelyben különböző szovjet népek tagjai szolgáltak. A név félreolvasása így egy nyelvi tévedésből épít fel egy máig ható politikai narratívát.
- A magyar kormánypárti közbeszédben gyakran visszatérő állítás, hogy Kelet- és Dél-Ukrajna orosz ajkú lakosságát 1991-ben a saját akarata ellenére „kényszerítették bele” az új ukrán államba. A korabeli adatok azonban ezt az állítást egyértelműen cáfolják.
Az 1991. december 1-jei függetlenségi népszavazáson Ukrajna minden egyes régiójában többség szavazott a függetlenség mellett. Az igenek aránya még a Donbasz két kulcsterületén, Doneck és Luhanszk oblasztyokban is meghaladta a 80 százalékot. De még a Krímben is – amely később az orosz narratíva központi elemévé vált – szűk, de 50 százalék feletti többség támogatta a független Ukrajnához tartozást. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna regionális különbségek Ukrajnán belül. Azt viszont igen, hogy az az állítás, miszerint egész régiókat a lakosság akarata ellenére csatoltak volna Oroszország helyett Ukrajnához, egyszerűen nem áll meg a tények fényében.
- A Donbaszról szóló leegyszerűsített kép szerint 2014-ben egy egységesen orosz identitású régió kelt fel az ukrán állam ellen, amely aztán erőszakkal próbálta visszatartani ezt a „természetes elszakadási folyamatot”, amelynek kapcsán az egyik leggyakrabban hangoztatott állítás, hogy „az ukránok 14 ezer orosz civilt öltek meg”. A rendelkezésre álló adatok azonban egy jóval összetettebb képet rajzolnak ki, ráadásul igen súlyos atrocitásokkal orosz oldalról.
A régió lakossága már a konfliktus előtt is vegyes identitású volt. Az orosz nyelv széles körben elterjedt volt, de ez nem jelentett automatikusan orosz nemzeti identitást, a Donbasz népességében nagyjából hasonló arányban voltak jelen oroszok és (többségében orosz ajkú) ukránok, ahol is elsősorban az ipari nagyvársok voltak orosz többségűek, míg a falusias térségek nagy része ukrán többségű maradt.
A háború kapcsán a mintegy 14 ezer halálos áldozat valóban szerepel nemzetközi jelentésekben, csakhogy ez az összes halott száma a konfliktus teljes időszakában, beleértve mindkét oldal katonai veszteségeit is. A civil áldozatok száma ennek töredéke, nagyjából 3–3,5 ezer fő, de ebben is benne vannak mindkét oldal veszteségei, tehát az oroszok által megölt ukrán civilek is. Ez nem jelenti azt, hogy ne történtek volna súlyos jogsértések vagy tragédiák mindkét oldalról. Azt viszont igen, hogy a „14 ezer orosz civil” formulája nem leírása, hanem torzítása a valóságnak.
Ez a narratíva ráadásul teljesen elhallgatja a másik oldalról elkövetett atrocitásokat, a donbaszi lakosság ukrán felének tömeges elűzését az orosz ellenőrzés alá vont területekről. A fegyveres konfliktus kitörése után a nemzetközi emberi jogi jelentések következetesen dokumentálták a szeparatisták és a segítségükre Oroszországból érkezett fegyveres egységek ellenőrzése alatt álló területeken elkövetett súlyos visszaéléseket: önkényes fogvatartást, kínzást, kényszermunkát, zsarolást. Ezzel egyidejűleg pedig nemcsak Oroszország, de Ukrajna kormányzati ellenőrzésű részei felé is százezres nagyságrendben indult meg a lakosság elvándorlása ezekről a területekről. Márpedig ha nem Oroszország, hanem Ukrajna felé menekültek, az markánsan mutatja, hogy a lakosságnak ez a része nemcsak a népszámlálási ívek szerint volt ukrán érzelmű, hanem a valóságban is, hogy pedig több százezres nagyságrendben tették ezt, az azt is mutatja, hogy a népesség jelentős hányadát tették ki. Ez a kép nehezen egyeztethető össze azzal a narratívával, amely a Donbaszt egységesen „felszabadított” orosz régióként ábrázolja. - A 2014-22-es donbaszi háború egyik leggyakrabban hangoztatott igazolása az orosz kisebbséggel szembeni ukrán elnyomó politika, különösen a nyelvpolitika terén. Ha azonban megnézzük az időrendet, ez az érvelés nehezen tartható.
A Majdant követő legkorábbi, 2014. februári nyelvtörvény-módosítást az ukrán parlament valóban megszavazta, de mindössze 42 nappal a donbaszi háború kirobbanása előtt, ráadásul az ideiglenes államfő végül nem írta alá, így az a konfliktus kezdetéig még csak nem is lépett hatályba. Vagyis a konfliktus kirobbanásáig bezárólag az orosz kisebbséggel szembeni, állítólagos intézményi elnyomás egy életbe nem lépett törvénymódosítás, mindössze 42 napnyi fennállása volt. Mindezt különösen visszássá teszi, hogy ahogy láthattuk, a Donbasznak az ezzel az indokkal történt orosz elfoglalása viszont több százezer ukrán érzelmű lakos elűzésével járt. A konfliktusban ukrán részről is került sor atrocitásokra, például a közismert odesszai eset, de azok már mind ezután történtek. - A magyar kormánypárti közbeszédben elterjedt narratíva szerint a Majdan egy nyugati támogatással végrehajtott puccs volt, amely során egy demokratikusan megválasztott, legitim vezetőt távolítottak el hatalmából. A valóság ennél jóval árnyaltabb.
Viktor Janukovics 2010-ben valóban választáson került hatalomra, programja oroszbarát volt, de hangsúlyosan szerepelt benne az Európai Unióval való kapcsolatok erősítése is. Ukrajna politikai törésvonala ekkoriban alapvetően a nyugat–kelet orientáció mentén húzódott, Janukovics pedig még ezzel a középutas programmal is csak minimális, mindössze 3,52 százéknyi különbséggel tudott győzni egyértelműen nyugatbarát ellenfelével, Timosenkoval szemben, így erősen kérdéses, hogy egy tisztán oroszbarát programmal egyáltalán képes lett volna-e választást nyerni.
Mindennek tükrében ironikus, hogy ma gyakran hallhatjuk, hogy Oroszországnak megfelelne egy olyan, oroszbarát Ukrajna, ami Európával is kapcsolatot épít, de közben nem lép be a NATO-ba. Janukovics akkor épp ezt kínálta, de Putyinnak akkor még ez is sok volt, és éppen ő, nem pedig a Nyugat volt az, aki Janukoviccsal először került kemény konfliktusba: kemény szankciókkal fenyegetve próbálta rávenni, hogy visszalépjen az EU-val kötendő kereskedelmi megállapodástól. Ezért táncolt vissza Janukovics, amiért aztán megindultak a tömegtüntetések, amelyekhez már előre tömegbázist jelentett a lakosság Timosenkora szavazó fele, valamint Janukovics szavazóinak azon része is, akik csak az EU-s gazdasági kapcsolatok ígéretével kombinálva tartották szimpatikusnak oroszbarát programját. Ha akkor Putyin megelégszik Janukovics saját programjával, maradt volna egy, Európával is gazdasági kapcsolatokat építő, de alapvetően oroszbarát ukrán vezetés, viszont Putyinnak valamiért akkor ez nem volt elég.
A Majdan kapcsán népszerű legenda az is, hogy Victoria Nuland elszólta magát egy videón, miszerint az Egyesült Államok 5 milliárd dollárt ruházott be a Majdan támogatásába. Némi kattintgatással akárki megtekintheti az eredeti videót, ahol is szembesülhet azzal, hogy az 5 milliárd dollár ugyan valós szám, csakhogy Victoria Nuland arról beszél, hogy Washington nem a Majdanba, hanem 1991 és 2013 között, vagyis 22 év alatt összesen ruházott be Ukrajnában 5 milliárd dollárt. Ráadásul itt az összképnek még fontos része a Moszkva által ugyanebben az időszakban Ukrajna orosz függésének fenntartására fordított hatalmas pénzügyi és egyéb erőforrások is.
Fontos, hogy a Majdan után nem egy tartósan választások nélküli rendszer jött létre. Néhány hónapon belül megtartották a 2014-es elnök- és parlamenti választásokat, amelyeken az oroszbarát erők is indulhattak. A parlamenti választáson a nyugatbarát pártok összesen 77,7 százalékot kaptak, míg az oroszbarát pártok összesen 16,4 százalékot. A helyzet iróniája, hogy a Krímben és a Donbasz orosz ellenőrzés alatt álló részein éppen az orosz megszálló erők nem engedték a választások megtartását, ezzel éppen az oroszbarát szavazatokat csökkentve a választáson jelentős arányban. Az orosz taktikai érzék kapcsán ez is érdekes kérdéseket vet fel, hogy ha a krími és donbaszi hadműveletek megindításával legalább a választásokat megvárják, akkor egy, számukra kedvezőbb összetételű parlament működött volna Ukrajnában a következő öt évben, de ezzel valamiért nem törődtek. Azonban még ha a Krímben és a Donbaszban kiesett szavazók között az országos átlagnak megfelelő szavazataránnyal számolunk, és ezt mind hozzáadjuk az oroszbarát pártokhoz, azok összesített szavazataránya még akkor sem érte volna el a 30 százalékot, vagyis a Majdan utólagos demokratikus legitimációja igen erős lábakon áll.
Ez nem jelenti azt, hogy a Majdan minden eleme vitán felül állna. Azt viszont igen, hogy a „puccs” narratívája nem felel meg a valóságnak. - Az egyik leggyakrabban hangoztatott érv szerint a háború végső oka a NATO „agresszív keleti terjeszkedése”, amely állítólag megszegte a Szovjetuniónak tett ígéretet, miszerint a szövetség „egy centit sem” bővül kelet felé. A rendelkezésre álló dokumentumok azonban ennél szűkebb és konkrétabb képet mutatnak.
Az 1990-es német újraegyesítési tárgyalások (a 2+4 folyamat) során a NATO jelenlétére vonatkozó korlátozások kifejezetten a volt NDK területére vonatkoztak. Gorbacsov maga is cáfolta, hogy ezen a tárgyaláson az ekkor még a Varsói Szerződéshez tartozó kelet-európai államok státusza egyáltalán felmerült volna.
Mivel ekkor még egyaránt létezett a Varsói Szerződés és a Szovjetunió is, így Moszkva és az ezekhez tartozó országok későbbi jogállását az ezek feloszlatásáról rendelkező, 1991-ben megkötött nemzetközi egyezmények szabályozták. Ezek azonban nem tartalmaztak olyan kikötést, amely megtiltotta volna számukra a NATO-hoz való csatlakozást, mondhatni ilyen téren Moszkva anélkül mondott le velük szemben élvezett minden privilégiumáról, hogy ilyen vállalásra kötelezte volna őket. Az 1997-es NATO–Orosz Alapokmány pedig kifejezetten hivatkozik az 1975-ös Helsinki Záróokmányra, amely minden állam számára biztosítja a jogot, hogy maga válassza meg biztonságpolitikai szövetségeit.
Ez nem jelenti azt, hogy Oroszország ne tekinthette volna fenyegetésnek a NATO bővítését, és bizonyos esetekben ne adott volna ilyen jelzéseket. Azt viszont igen, hogy valahányszor olyan egyezmények megkötésére (a Varsói Szerződés felbomlását kimondó egyezmény, a Szovjetunió felbomlását kimondó egyezmény, a NATO-Orosz Alapokmány) került sor, amelyek esetében követelhette volna erre vonatkozó garanciák belefoglalását, ezt nem tette meg, hanem ezzel ellentétes értelmű, egyezményeket írt alá. - A putyini narratívát követő, széles körben elterjedt mítosz az is, hogy a hidegháború után a Nyugat tudatosan megalázta Oroszországot. A korabeli döntések és dokumentumok azonban inkább ennek az ellenkezőjét mutatják.
Az idősebb Bush adminisztrációjának külpolitikai kiindulópontja 1989–1991 között nem a Szovjetunió szétesésére, hanem annak megreformálására, de egyben tartására törekedett. 1991-es kijevi beszédében („Chicken Kiev”) Bush kifejezetten arra szólította fel Ukrajnát, hogy maradjon a Szovjetunió tagja. A korszak amerikai dokumentumai is azt mutatják, hogy Washington egy megreformált, de egyben maradó Szovjetunióban gondolkodott. Ebben a keretben Kelet-Közép-Európa számára sem a gyors NATO- és EU-tagság volt az elsődleges forgatókönyv, hanem inkább egy, a hidegháború finn típusú semlegesség felé hajló köztes státusz a megreformált, de egyben maradó Szovjetunió és a Nyugat közötti térben. Mindez csak akkor változott meg, mikor Bush szándékai ellenére az 1991. augusztusi Janajev-puccskísérlettel összeomlott a Szovjetunió egybentartására irányuló reformfolyamat, és államalakulat az az év végére szétesett.
1991–92-ben ráadásul rövid ideig az sem volt teljesen világos, hogy maga az Oroszországi Föderáció mennyire marad egyben. A Föderációs Szerződés és Oroszország autonóm köztársaságainak státusza körül bizonytalanság alakult ki, és több autonóm köztársaság – különösen Tatárföld és Csecsenföld – nem fogadta el automatikusan Moszkva fennhatóságát. A szakirodalom ezt a periódust kifejezetten „nyitott” helyzetként írja le. Ha a Nyugat célja tényleg Oroszország szétverése és megalázása lett volna, akkor ebben a helyzetben dönthetett volna úgy is, hogy a függetlenségi törekvéseket támogatja. Márpedig Oroszország akkor gazdaságilag és intézményileg egyaránt olyannyira meggyengült, kritikus állapotban volt, hogy egy ilyen nyugati lépés nagyon nehéz helyzetbe hozhatta volna, ha valóban ez lett volna a nyugati cél.
Ehhez képest az USA és a tágabb Nyugat nem a függetlenségi törekvéseket támogatta, hanem Oroszország egységének és működőképességének megőrzését. Ez a döntés nemcsak retorikai szinten jelent meg, hanem a politikai és gazdasági lépésekben is. Ennek egyik leglátványosabb példája az 1998-as pénzügyi válság idején nyújtott nemzetközi mentőcsomag. Az IMF által koordinált támogatás több tízmilliárd dolláros nagyságrendű volt, ami a korabeli magyar GDP közel felét tette ki. A mentőcsomag egyik fő indítéka éppen Oroszország egységének és stabilitásának megőrzése volt, mert a korabeli nyugati gondolkodásban erős volt a félelem, hogy egy pénzügyileg összeomló Oroszország politikailag is destabilizálódhat, ami belső széteséshez vagy ellenőrizetlen biztonsági kockázatokhoz vezethet. - A közbeszédben gyakran jelenik meg az az állítás, hogy a területi integritás elvét először a Nyugat törte meg 1999-ben Koszovóval. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Oroszország ugyanis 1992-ben katonai beavatkozással választotta le Transznyisztriát Moldováról, majd 1992–93-ban Abháziát és Dél-Oszétiát Grúziáról, mégpedig ENSZ-felhatalmazás nélkül. Abháziában ráadásul tömeges etnikai tisztogatás üldözte el a lakosság grúz felét. A koszovói NATO-beavatkozás valóban szintén ENSZ-felhatalmazás nélkül indult, ugyanakkor túl azon, hogy évekkel Oroszország transznyisztriai, abháziai és dél-oszétiai akciói után történt, a háborút lezáró, Koszovót nemzetközi igazgatás alá helyező rendezést már az 1244-es ENSZ BT-határozat szentesítette, amit Oroszország maga is megszavazott, ami fontos különbség az orosz támogatással 1992-93-ban létrejött posztszovjet szakadár entitásokhoz képest.
Ha egymás mellé tesszük ezeket az állításokat, kirajzolódik egy mintázat. Nem arról van szó, hogy a magyar kormánypárti közbeszédben néhány helyen pontatlanul jelenik meg az ukrajnai háború háttere, hanem arról, hogy alapvető tények egész sora kapcsán forognak olyan, valótlan állítások, amelyek egymást erősítve egy olyan narratívává álltak össze, ami olyan mértékben távolodott el a valóságtól, hogy lényegében egy párhuzamos univerzummá vált.
Ebben a narratívában Ukrajna történelmileg nem tekinthető valódi államnak, a határai mesterségesek, a lakossága valójában orosz, akiket akaratuk ellenére szakítottak el Oroszországtól. A 2014-es események egy külső puccs következményei, a háború oka pedig a kisebbségek elnyomása és a NATO terjeszkedése.
A probléma nem az, hogy ezek az állítások vitathatóak. A probléma az, hogy szinte az összes lényeges ponton összeegyeztethetetlenek a rendelkezésre álló adatokkal. Ha a történeti előzményeket, a népszámlálási adatokat, a 1991-es népszavazást, a donbaszi konfliktus tényeit és a nemzetközi megállapodásokat együtt vizsgáljuk, akkor egy egészen más kép rajzolódik ki.
Az ukrajnai háborúról szóló vitákban nem pusztán arról van szó, hogy különböző nézőpontok léteznek ugyanarról a konfliktusról. A különbség sokszor mélyebb: eltérő kiindulópontokból felépített, egymással nehezen összeegyeztethető valóságképek ütköznek. És egy ilyen helyzetben a vita már nem arról szól, hogy ki mit gondol a háborúról – hanem arról, hogy egyáltalán ugyanarról a valóságról beszélünk-e.
