Farkas Attila Márton szerint Magyar Péter a politika Azahriah-ja, és az ellenzéki tábornak már annyira elege van, hogy egy földönkívüli mögé is beállnának.
Fiatalon arról ábrándoztam, hogy a könyveim hoznak majd valami ismertséget, de pont fordítva történt: a könyveimet a nevem miatt veszi, aki veszi – mondja interjúnkban a sokak által csak FAM-ként ismert Farkas Attila Márton író, publicista, vallástörténész. Beszélgettünk buddhizmusról, politikai apafigurákról, Puzsér Róberttel való barátságáról, Magyar Péterről és a NER-ről is.
– Rendszeresen kommentelik oda a szereplései alá, hogy „végre FAM!” Sőt, a Facebookon még egy rajongói csoport is üzemel közel hatezer taggal. Kicsoda az a FAM, akiért annyira rajonganak?
– A „végre FAM” nyilván ironikus. Én is látom folyamatosan. A rajongói csoportot meg tizenkét srác kezdte el, írtak nekem egy levelet évekkel ezelőtt, hogy engedélyezem-e. Azóta felduzzadt a csoport létszáma többezresre.
Hozzáteszem, rendkívül ízléstelen módon én magam is tagja vagyok a saját rajongói csoportomnak, de ennek merőben praktikus oka van, sőt kényszer: néha ott olyan cuccok jelennek meg, amelyek inkább lejáratnak. Olyankor szólok, hogy gyerekek, legalább ne a nevem alatt. Amúgy jobb lenne átnevezni FAM baráti csoportnak a „rajongói” helyett.
– Mindez annak szól, hogy ön a beszélő fej Puzsér Róbert mellett?
– Nyilván, persze. Vélelmezem, hogy nem a bölcseleti tárgyú könyveim miatt lettek úgynevezett rajongóim. Fiatalon arról ábrándoztam, hogy a könyveim hoznak majd valami ismertséget, de pont fordítva történt: a könyveimet a nevem miatt veszi, aki veszi. Pedig nem vagyok egy médiaember, de ilyen a világ.
– Mi fogta meg a buddhizmusban? Mennyire számított ez a nyolcvanas években rendkívüli dolognak?
– 1952-ben (jól hallotta!) alakult Magyarországon egy kis intézmény, Magyarországi Buddhista Misszió néven, majd pár évre rá bejegyezték az Árja Maitréja Mandala Rendet is, melynek magam is tagja voltam, lehet, papíron most is az vagyok. Egy német gondolkodó, rendi nevén Láma Anagarika Govinda alapította, s ez hozzánk is eljutott. Méghozzá a legdurvább államszocialista időkben. Hogy ez miként történhetett, arra lehet spekulálni. Egyrészt a vezetőjük, Hetényi Ernő régi antifasiszta volt, nagyon jóban a politikai elittel, ezért űzhette a maga szenvedélyét. Másrészt gyanítom, mindent engedélyeztek, még akkor is, ha szemben állt a hivatalos államvallással, a marxizmus-leninizmussal, amennyiben az gyengítette a nagy történelmi egyházakat. De ez egy nagyon kis kör volt, főleg művészek, orientalisták jártak oda. A korai időszakban Baktay Ervin is tag volt, később a nemrég elhunyt László András is itt tanított. Nos, ide sodródtam a 80-as évek közepén, miután egy antikváriumban találtam egy kis füzetet a zen íjászatról. Beleolvastam, nagyon különös hangulata volt. Megkerestem a buddhista missziót, majd egy rákosszentmihályi telken, egy garázsból kialakított pici épületbe jártam előadásokat hallgatni. Úgy hívtuk: a Kisház. Laár Andrást is innen ismerem. A Kisházból egy hosszú építkezés eredményeként egy államilag akkreditált felsőoktatási intézmény lett, mára szép infrastruktúrával, én pedig itt tanítok vallástörténetet és hasonló dolgokat.
– Van az a buddhizmussal kapcsolatos fő toposz, hogy ez a béke, a nyugalom és a szeretet vallása. Előkerült még akkor is, amikor korábbi tanítványa, Dopeman került konfliktusba Puzsérral.
– Igen, közhely. A béke vallása? Ebben annyi igazság van, ha a nyugati nagy vallásokat vesszük, hogy nagyságrenddel kevesebb erőszak, vér tapad hozzá. Ez nyilvánvalóan jön magából a buddhista vallásból is, meg abból, hogy azokban a kultúrákban a vallás nem játszotta azt a fajta politikai szerepet, mint nálunk, bár voltak erre kísérletek.
De azért a buddhizmus történetét ismerve mégiscsak egy hamis toposzról van szó. Vegyük leginkább Japánt, ahogy az Edo-korszakban üldözték a keresztényeket. Egy katolikus japán szerző írt is erről egy regényt, amelyből aztán Martin Scorsese elkészítette a Némaság című filmjét. Nem épp a békés buddhizmust mutatja. Ugyanakkor ott sem annyira a vallási igazság volt a lényeg, hanem hogy Japánt hagyják békén az európaiak.
De voltak nagyon durva, öngyilkos szekták is. Aztán említhetjük a rohingyák üldözését. Srí Lankán pedig a buddhizmus a helyi nacionalizmussal eléggé összeforrt, ennek van kb. egy két évezredes előzménye. Még Tibetben is előfordult, hogy az egyik buddhista irányzat a királyi kegyért elüldözte a másikat. De mindez meg sem közelíti azt, amit a kereszténység, az iszlám vagy akár még a judaizmus régi történetében is látunk.
– Visszatérve még Dopemanre: kényelmetlennek érzi, amikor ismerősei, barátai közt hasonló megosztottság alakul ki? Jóban van Schiffer Andrással, Konok Péterrel vagy Puzsérral, miközben közöttük rendszeresek az oda-vissza beszólások. Elvárják ilyenkor, hogy állást foglaljon?
– Kínos, persze. De szerencsére nem várják el. Puzsér a barátom, a többiek vagy haverok, vagy ismerősök. Ha néha állást foglalok, az nem személyes alapon történik. Én például Schiffer Andrást egy intranzigens embernek tartom, aki mindig ezeket az elveket vallotta, köpönyegforgatónak vagy orbánistának nem nevezném. De ebben a szituációban azokat az elveket vallani, amiket húsz éve én magam is vallottam? Oké, nem tagadtam meg az Amerika-kritikus vagy antiimperialista nézeteimet.
De a mostani szituációban, Orbán Magyarországán, ebben az államilag támogatott Nyugat-ellenes és oroszbarát közegben, Kína idecsalogatásakor, és egyre több dologban a keleti politikai kultúrát látva, már más a helyzet. Minden kontextus- és szituációfüggő. Nem abszolút értelemben nem értek egyet vele, csak ebben a mostani helyzetben.
– Ilyeneket nem róhatnak fel önnek ugyanúgy? Mondjuk, hogy elmegy a Hír FM-be, interjút ad Lentulai Krisztiánnak, miközben tudhatja, hogy a mondandóját felhasználják majd a kormánypolitika igazolására.
– Tudom, persze. Minden politikai újságíró ezt csinálja. Viszont mindig mindenhol az adott témákban ugyanazt mondom, és nem emelek ki elemeket és tartok vissza másokat az adott média szellemének megfelelően. Abban a tudatban megyek, hogy persze, felhasználják, de az a helyzet, hogy aki a cím meg a lead miatt nem hallgatja meg, amiket mondok, annak a véleménye nem is érdekel. És ritkán megyek, jobbára régi ígéreteket teljesítek. Előtte mindig húzom-halasztom. Nem szeretek szerepelni, az a poén. Introvertált csávó vagyok. Tudom, ez furcsán hangzik. Az Apu-estek kivételek. Ott másfajta közegben vagyok – mintha otthon volnék.
– Mi volt ezeknél a Puzsérral közös esteknél az alapelképzelés? Már ez a név rögtön megragadja az embereket: Apu azért iszik, mert te sírsz.
– Ezt Robi dobta be, de létező mondás volt őelőtte is. A Mika Tivadar Mulatóban dolgozott egy tanítványom, aki hallgatott minket Puzsérral a Radiocafén, és ajánlotta: csináljunk ott egy kerekasztal-beszélgetést. Ez volt 2011. szeptember elején. Amikor jöttek harmincan, arra gondoltunk: hű, mekkora királyok vagyunk. Robi akkoriban ismeretlenebb volt nálam, ingyen szerepelt, ahol tudott, de akkoriban sehol nem tudott, még ingyen sem. Gondoltam, eltart ez a műsor esetleg egy évig. Sosem hittem volna, hogy akár negyedekkora sikere lesz. Az Apun egyébként kiélem a kamaszos hőzöngési késztetéseimet.
– Az apu mint kifejezés a magyar közéletbe is beette magát: eredetileg Orbánra mondták a hívei, mostanra pedig már Karácsony rajongói is belekezdtek. Jól kifejezi ez a politikához való paternalista hozzáállást.
– Régi cucc ez. Kádár apánk, Sztálin apánk, Lenin apánk! De még az Attila is azt jelenti, hogy atyácska. Az uralkodó mindig apa. Mindenhol az volt, de Keleten máig megmaradt.
– Akkor lehet sikere ma is egy politikusnak, ha ezt a figurát fel tudja venni?
– Attól függ, hol. Nyugaton kevésbé. Trumpnál sem ez használt szerintem. Inkább, hogy a vulgáris stílusával és olyan tartalmaival, mint amilyen a bevándorlásellenesség, megszólította a rozsdaövezeti, főleg fehér prolikat, akiket addig más senki. És nem csak őket.
Nála a populizmus, nem az atyáskodás hatott. Az oroszoknál viszont persze! Szerintem ez ma inkább csak Keleten menő. A vezető mint apánk, atyánk. De Karácsony apuzása szerintem irónia, viccelődés. Orbán esetében erről már nem vagyok meggyőződve.
– Magyar Péter nem annyira ilyen figura, viszont nála is kialakult egyfajta fanatikus rajongás. Benne talán nem az apát, hanem a rocksztárt látják.
– Poénkodtam már én is ezzel, a Facebookon kiírtam egy-két hónapja, hogy ő a politika Azahriahja. Az ellenzéki tábornak mostanra szerintem annyira elege lett, hogy bárkire szavazna. Jönne egy földönkívüli, akkor is beállnának mögé, csak ne Orbán legyen. Állati nagy az indulat a társadalom bizonyos csoportjaiban.
– Vajon az ellenzéket kell ezért okolni, vagy Orbán feszítette odáig a húrt, hogy sokaknak már mindegy legyen?
– Ha nagyon távolról nézzük, mint valami külföldi kutató, akkor senkinek nem a hibája. Sokkal inkább ezek a mintázatok jönnek a magyar társadalomból, a történelmünkből. Mondhatjuk persze, hogy a társadalom hibája. A NER is abból fakad, a Magyar Péter-jelenség szintén. Ugyanakkor ez nem menti fel azokat a személyeket, akikben ez megtestesül, mondhatni, akik ezt a melót elvégzik.
– Külön lehet választani a magyar társadalmat a kontextustól, például az európai helyzettől?
– Nyilván nem. Ebben az egészben, ami Magyarországon lezajlott, nemcsak a társadalmi szokásaink vagy történelmi mintáink vannak benne, hanem a körülmények, a világpolitikai helyzet is. Itt egy baromi nagy válságot élünk meg épp.
Oké, ahogy Stanislaw Lem mondta, ne várjunk túl sokat a világvégétől. Nem várok, de kétségtelen, hogy megyünk befelé a válságba, ami alatt nem elsősorban gazdasági, inkább szellemi, kulturális válságot értek. És megroggyant a Nyugat is. Ebben igazuk van a jobbereknek, csak nem úgy, ahogyan, vagy még inkább: amiért ők mondják. Lehet, a NATO-nak is vége, ilyenkor meg rögtön jönnek a ragadozók. Amit meg mi NER-nek nevezünk, a magyar társadalom erre a folyamatra való reakciója. A Nyugat-ellenes hangulat és retorika erre adott reflexió. A magyar elit előkészíti a társadalmat egy esetleges keleti fordulatra.
– A kormánypártiak szeretnek ilyenkor a stabilitásra mint önértékre hivatkozni.
– Észak-Koreában még stabilabb a rendszer, annál stabilabbat el sem tudnék képzelni. A süket dumákat hagyjuk.
– Amikor a NER-t a Kádár-rendszerhez hasonlítják, az túlzás? Vagy nem tartja annak?
– Egyáltalán nem. Nagyon élénken emlékszem arra az időszakra. Főleg, hogy az apám kifejezetten utálta. A környezet meg imádta. Szinte mindenki szerette Kádárt. Most van egy hazug emlékezetpolitika, mintha nem így lett volna. Jó, előfordult morgolódás bizonyos budai kerületekben és a belpesti értelmiség köreiben, meg akadtak vidéken meggyötört paraszt bácsik, akik nem szerették még a konszolidált szocializmust sem. De a társadalom nagy része odavolt érte. Aki meg nem, az is úgy látta, hogy a lehetőségekhez képest ez a legjobb. Ismertem még öreg horthystát is, aki így tartotta. Élvezték, hogy békén hagyják őket, gyarapodhatnak az emberek, kihasználhatják a kiskapukat. Mindenki okosba elintézte a dolgait. Ennek az lett az ára, hogy minden közösségiségnek befellegzett. Előtte is nagy válságokon ment keresztül a társadalom: első világháború, Trianon, 1944–45. Aztán jött ’56, illetve ’57.
Akkor mintha megtört volna valami. Ennek szenvedjük el ma a következményeit, az atomizálódott társadalmat, a szolidaritás teljes hiányát. Amiért is itt minden hatalom azt csinál, amit akar. Orbánt is szeretik, mint Kádárt, de Horn is népszerű volt, Gyurcsánnyal is táncoltak az utcán. Kádárt többen szerették, mint ma Orbánt. Akik meg nem annyira, kiegyeztek vele.
Még nekem, fiatalnak is fura érzés volt, amikor vége lett. Azt hittem, sosem fog meghalni. Elképzelhetetlen volt, hogy a rendszer véget érjen. Nagyon kevesen voltak, akik nem a szocializmus megreformálásában gondolkoztak. Én például a nagyon kevés kivételek közé tartoztam: fiatalon faskó voltam.
– Milyen értelemben?
– Ahogy mondom. Ha azt a vonalat tartom, valahol Csurkáéknál kötök ki, aztán meg a Jobbikban. De korán kinőttem ezt. És nem voltam benne bőrfejű körökben. Inkább a horthyzmus, sőt a legitimizmus vonzott. Tök egyedül voltam ezzel, inkább különcködés volt, érzelmi reakció a rendszerre és annak mélyen konformista közegére. Aztán jobban megismertem a történelmet, és felnőttem. A rendszerváltáskor pedig szembejött a valódi szélsőjobboldal, és akkor elborzadtam. Bár akkoriban még Hunnia-füzeteket is terjesztettem.
– A szélsőjobb viszont mára mintha visszaszorult volna. Illetve: kormányra emelkedett.
– Kormányoldalra került, és kádárizálódik. Messze nem látok annyi tarsolylemezt és szőrkucsmát az utcán, mint egykor. Már a Kuruc.infót sem sokan olvassák. A NER le- és bedarálta a nála jobbra esőket. Vagy megszelídítette. Egyébként az antiszemitizmus háttérbe szorulását is a Fidesz érte el, nem a liberálisok.
– A woke is egy kedvenc pofozóbábuja. Mit nem szeret benne?
– Azért nem pofozóbábunak nevezném. Eleve gyűlölöm a szabadság ellenségeit, jöjjenek bárhonnan. Lehet vitatkozni a dolgokról, de cancel culture, meg átírják Agatha Christie-t? Nevetséges. Korábban is létezett amúgy ez, csak nem woke-nak nevezték, hanem kulturális baloldalnak.
A mindenféle társadalmi feszkókat átvitték már egy-két évtizede is a kultúrharcba. És én már akkor nagyon ellenszenvesnek tartottam, amikor Magyarországon még senki nem foglalkozott vele. Erőszakos, totalitárius, nem produktív. 1968 létrehozott egy csomó mindent, de még a bolsevizmus is, ismerjük a filmtörténetből, zenéből, irodalomból stb. De a woke-tól én produktumot még nem láttam, csak cenzúrát. A színtiszta negatívum. Ami még nagyobb baj, hogy meggyengítette a nyugati világ immunrendszerét, ami jócskán hozzájárult ahhoz, hogy most megjelentek a nagyragadozók.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 32. számának (2024. augusztus 9-15.) nyomtatott változata.
