Max F. címére
Max, szürke estéken katonák
állnak-e még vak kapualjakban cselédlányokkal szoros ölelésben?
Mohón s kíváncsian surrantunk tova mi…
Langyosak voltak az esték,
kékek s csodásak a dolgok,
szívünk csordultig telt, bár nem tudtuk, hogy ez a tavasz…
Végtelen volt kacagásunk, a megszakadásig,
dühünk mértéktelen
– mérgedben a krikett-golyót vágtad egyszer fejemhez;
édes sebhelyét ma is viselem
múlt idők végső jegyeként.
S, ó, júniusban a városi park, ha az ívlámpák fölragyognak.
Akácillattól volt tikkadt az édes levegő.
összefonódó utakon – tudtuk – szerelmespárok járnak ott…
… s mikor jelenik meg már az epedve
várt Nat Pinkerton legújabb füzete?…
Majd jött az est,
a sötétben mélán zengett a takarodó,
s lassan hazafelé indultunk,
hergeltük olykor a láncos ebet,
vagy kővel vertük be a szomszéd ablakát,
mert gyümölcsöse csodáit elzárta előlünk.
Aztán bebújtunk a hűvös paplan alá,
hosszan figyeltük még a konyhából a mosott tányér s evőeszköz zaját,
borzongva gondoltunk a szolgáló édes fehér lábaszárára
s a komor lakatossegédre, ki fel s alá járt, úgy várt az udvaron.
Majd lassan átszenderültünk Winnetou fénylő vadászmezőire…
Max, igaz-e, hogy mind elmúltak már ezek a dolgok?…
Ó, milyen tüskés az arcod,
hiszen régóta borotválkozol.
Az utak fölött sodródik a fehér hó . . .
De az álom néha a gyermekkor bús mélyeiből kortyol.
1914–1921
Töredék
Késő édes nyaram
búcsúja ez.
Érés,
mely az alkony fényébe vesz.
Izzó teljesedés
mielőtt abbahagyom.
Biztos végtelen és öröklét,
mely a Semmi küszöbe lesz.
1963. 8. 8.
Szemlér Ferenc fordításai
Megjelent A Hét IV. évfolyama 41. számában, 1973. október 12-én.
Alfred Margul-Sperber: Der erste Schnee
So leise wie im klaren Teich der Schwan,
So fein und weich wie Seide flog er an,
Ein kühles Wunder, schimmernd weiß und weh,
Zart wie ein Traum: so kam der erste Schnee.
Sein holder Flaum, der an der Hand verging,
Fiel schwebend wie ein toter Schmetterling:
Die Flocken küßten zärtlich das Gesicht,
Das Land ward endlos, endlos weit und licht;
Die Flocken sanken unhörbar und schwer;
Nun ist nur Schnee und keine Landschaft mehr!
Blau ist der Abend und das Schneeland auch;
Nur von den Dächern kräuselt weißer Rauch.
Die Frische duftet aus dem Dämmerkrug:
Die Welt hält still mit tiefem Atemzug.
Az első hó
Oly halkan, mint hattyú a tó tiszta vizén,
Oly finoman és puhán, mint selyem érkezvén
Egy hűvös csoda, hófehér és fájó,
törékeny, mint egy álom: így jött az első hó.
Bájos pilléje, a kezemen elmúló,
Csak lebegett, akár egy halott pillangó.
Gyengéden csókolták arcomat a hópihék,
A végtelenbe tetszett a csillogó vidék.
A pelyhek sűrűn hullnak, hangtalan, nesztelen,
Most már csak fehér e tájék, színtelen.
Az alkony és a havas táj fehér füstben úszik,
A háztetőkről fehér füst fodrozódik.
Frissesség illatoz az alkonyaiból rendben,
A világ lélegzetvisszafojtva áll csendben.
Fordította: Stumpf Zoltán
Alfred Margul-Sperber (sz. 1898. szeptember 23., Storozsinec (Bukovina), ma Ukrajna – megh. 1967. január 3., Bukarest, Románia; eredeti nevén Alfred Sperber (anyja neve volt Margula) romániai zsidó író, publicista, német és jiddis nyelvű műfordító.
