„A gyűlölet legnagyobbrészt tudatlanságból táplálkozik” – kiragadott mondat e cím Molter Károlynak, a kilencedik évtizedét taposó romániai magyar írónak az esszékötetéből, melyet a Kriterion Könyvkiadó nyújt most át a román olvasónak; kiragadott mondat, mely épp így lehetne a könyv címe is, hiszen szellemének lényege. És ugyanez a szellem diktálta ezeknek a régi, nemegyszer fél századnál is régebbi cikkeknek a lefordítását most, 1973-ban; hiszen a Kultúrcsere Marosvásárhelyt című cikknek ez a mondata azok előtt tiszteleg – és teszi általános érvényűvé e tisztelgést –, akiknek a legkegyetlenebb sovinizmus idején is volt erejük és különösképpen bátorságuk, hogy az erdélyi román és magyar művelődés kapcsolatairól értekezzenek, Petőfivel és Eminescuval szólaljanak Petőfiről és Eminescuról, hogy a gyűlöletnek a kölcsönös megismerésből származó megértéssel állják útját.
Túl azonban ezen a kedvező és konkrét alkalmon, Molter Károly esszé- és cikkgyűjteménye egy napirenden levő problémát, vagy inkább egész sor napirenden levő problémát is felvet mindannyiunk számára, akik románul vagy magyarul írunk; alkalmat nyújt arra, hogy eltöprengjünk a kérészéletűség és örökérvényűség kérdéséről, annak a kritikának és gondolkodásnak a mikéntjéről, melyet szoros szálak fűznek az időhöz, alapjában véve a konkrét társadalmi valósághoz.
E kötet valamennyi cikkét és esszéjét hangsúlyozott időszerűség jellemzi. Szerzőjük akár idén is írhatta volna őket, akár a múlt hónapban, a România literară vagy a Korunk számára, mindössze a neveket kellett volna valamelyest módosítania, és az indokokat. Az írások szövege lényegében azonos maradt volna. Ezért amikor olvassuk őket, nem tölt el a kegyelet mélabúja egy idős író egykori törekvései láttán, az a szomorúsággal teli mélabú, amit a kegyelet általában kivált; őszinte kíváncsiságot elégítenek ki saját problémáink megfogalmazásával. Felfedezte volna tehát Molter Károly az írás általános képletét, mely olyan, mint egy algebrai egyenlet, ahol a konkrét számokat az örökös, változatlan, és elvont betűk helyettesítik? Megpróbálta volna kiszűrni a pillanatból azt, ami általános, örök érvényű, hogy ilyenformán cikkeinek lényege tovább élhessen és mindétig időszerű maradjon?
Különös, de természetes, mert dialektikus, hogy nem. Esszéit, szóljanak Thomas Mannról, Hauptmannról, Wedekindről, Bolyairól vagy az akkori fiatalok, Szemlér Ferenc és Kovács György nemzedékéről, a megírás pillanatának a konkrétumai hatják át, minden részletükben arra a korra utalnak, amelyik a mi számunkra immár történelem. Nem elvont, a mindennapoktól elvonatkoztatott meditációk gyűjteménye ez a kötet, hanem az állásfoglalásé; esszéinek közéletisége nyilvánvaló és nyilvánvalóan demokratikus, a szép, a művészet vizsgálatában leplezetlenül politikai a szempontja. Márpedig közéleti csak konkrétan lehet bárki, a konkréttól elvonatkoztatva nem; a harcos közéletiség erőfeszítés, melynek célja, hogy mindenből mindazt értékesítsük, ami megfelel a jelennek, hasznos számára.
És mégis, pontosabban éppen ezért, ezek az esszék nem poros felidézése a múló pillanatnak vagy a számunkra immár jelentésüket vesztett eseményeknek. Időszerűségük éppen azért olyan szembeszökő, mert problematikájuk a változott körülmények ellenére aktuális, közéleti pátoszuk pedig olyan hatékonnyá teszi őket, amilyenné csak az érzelmi elkötelezettség teheti az írást. Elvontan csak közömbös dolgokról beszélhetünk nyugodtan. Egy vívódó században azonban távolról sem közömbös a kultúra sorsa, a kultúra és a tett viszonya, egy új humanizmus – a mélység humanizmusának nevezném – tartalmának keresése; nem közömbös sem 1925-ben, sem 1975-ben.
Márpedig ennek a könyvnek ez a belső távlata: védőbeszéd egy ügy mellett, válasz egy kérdésre; és bár nem ritkán érzékeny, gyakran ironikus és szinte mindig visszafogott a hangja, a kérdés maga nyersen lényegbe vágó. Mit kell tennünk azért, hogy mindig a korhoz szóljon, mindig élő legyen és időszerű mondanivalókat hordozzon kultúránk, azok a humanista eszmények és művészi értékek, amelyek arra születtek, hogy szabályozzák az emberek viszonyát és küzdelmeit? Mit kell tennünk azért, hogy a műveltség ne váljék régi dolgok lerakatává, hanem megmaradjon annak, ami mindig is volt: fegyvernek?
A válasz egyenes. A kultúra szellemét és nem betűjét kell óvnunk, márpedig a kultúra szelleme nem a szép és letisztult forma, hanem a gyökerekig hatoló őszinteség. Amikor védelmébe veszi a német expresszionistákat a nyárspolgáriassággal szemben, Molter Károly programszerűen fogalmaz: „… a mélyben, a sárban keresi művészete fő elvét: az őszinteséget, az emberi nagyság melegágyát”. Az egész köteten végighúzódik az az eszme, hogy tárjuk fel az igazságot, bármennyire sokkíroz is, hatoljunk mélyre, ha kísért is a vágy, hogy elrejtsük mélységeinket, ne riadjunk vissza a bennünk rejtőző sötétségtől, mert csak a félelem élteti a sötétséget. Felesleges lenne hangsúlyozni, mennyire időszerű ez az eszme. Erről az álláspontról vizsgálja Thomas Mann munkásságát is a Buddenbrook-házról és a Varázshegyről szóló, maradandó értékű ismertetéseiben Molter közéleti alapvetésű ismertetéseket ír, ezért is nem válnak közhelyessé, tévedhetetlenül felismeri Thomas Mann regényeinek irodalmi értékét, az utóbbiról szólva azonban jelzi az előzőekkel szembeni, korántsem esztétikai jellegű fenntartásait is. Pirandello novelláit éppen azért dicséri, mert az életanyag fontosabb benne, mint a szép forma. „Sehol egy önmagáért fogalmazott, szépen zörgő gondolat, mindenütt a reáliák és mindennap dolgai.”
Az író mindegyik cikkében fel kell figyelnünk az új apológiájára, a bátorságra, mellyel felmutatja és védelmébe veszi. A robbanásszerűen és szenvedélyesen jelentkező új – akár Bolyainál a matematikában, akár Bartóknál a zenében, akár a kifejezésmód normáit megdöntő író műveiben – szenvedélyessége ellenére sem rombol és tagad, hanem továbbépít. Molter Károly problémája annak az értelmiséginek az aggodalma, aki szereti és érti az újat, de aki hű a kulturális hagyományokhoz is, és azt akarja, hogy a világ megújító mozgásában tevékenyen részt kapjanak a kulturális hagyományok.
Példája ennek a Bolyairól szóló szép cikk, éppen azért, mert a marosvásárhelyi matematikus a geometria ősrégi tudományát változtatta a tőle kikövetkeztetett új tudomány sajátos esetévé. Márpedig a változtatás pillanatra sem tekinthet el a művelődéstől – Apáczai kis Logikátskája időszerű, bár távoli századokból szól hozzánk, mert a megismerést hirdeti egy sötét korban. (Molter is olyan korban írja ezeket a cikkeit, melyre rövidesen ráborul a fasizmus sötétsége, és egy olyan háború szörnyűségeit éli meg, amelyhez képest az első világháború ártatlan hadgyakorlat volt.)
E tekintetben érdekes – és ez a válogatás külön érdeme –, hogy megfigyelhetjük, milyen közel viszi a szerzőt a marxizmushoz a megismerés és újítás dicsőítése, a következetesen demokrata állásfoglalás, amikor megállapítja, hogy a polgárság elárulva 1789 eszméit, éppen az elméleti erejét vesztette el, hogy az elmélet és az ismeretvágy a munkások jellemzőjévé vált, csak a munkások nem unottak, megcsömörlöttek, csak ők igazán érdeklődőek és elégedetlenek tudásukkal, egyedül a munkásság érti meg, hogy „mégiscsak az eszmék által nyert több és fehérebb kenyeret”.
Molter könyve felhívás arra, hogy ne válasszuk el a megismerést a harctól, a műveltséget a tettől, hogy egyszerre éljünk mindkettővel, hogy szüntelen egységben lehessenek. De vajon nem alapvető jellemzője minden humanizmusnak a világ, az értékek és küzdelmek, az eszmény és lét integritására való törekvés? A műveltség vajon nem harc az elaprózottság és szétszórtság ellen? És nem problémája-e a mi korunknak is, hogy szüntelenül felmutassa azt, ami egyesíti az embereket, összeköti a nemzeteket, egybeforrasztja a kultúrákat? Ez a kötet ezért nem pusztán tisztelgés egy nagy író előtt, akinek szépirodalmi munkásságát, például a Tibold Márton című regényét is jobban kellene ismernie a román közönségnek, hanem egy olyan könyv, amely mindannyiunkat joggal érdekel, hiszen még nem oldódott meg véglegesen kultúra és cselekvés egybeolvasztásának, a cselekvés műveltséggel, megismeréssel telítésének problémája, hogy cselekvés és műveltség szétválaszthatatlan két része legyen ugyanannak az egésznek, a történelemben élő embernek – a történelemben élő örök embernek.
Baráti jobb számunkra ennek az európai szellemnek a megnyilatkozása, mely feltárulkozik a megértésnek és a román nép és a magyar nemzetiség egyetértésének – hiszen „a gyűlölet legnagyobb részt tudatlanságból táplálkozik”.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 34. számában, 1973. augusztus 24-én.