A talkshow műfajáról, a médiaháborúról és arról, pontosan tudjuk-e, mi az a metoo.
Ezerszer színesebb volt a kilencvenes–kétezres évek televíziózása – mondja interjúnkban Jakupcsek Gabriella, aki szerint Hankiss Elemér ma nem lehetne tévéelnök. A műsorvezetőnek most jelent meg új kötete A napos B oldal címen – erről is beszélgettünk.
– Ki az a Jakupcsek Gabriella, aki most a női idősödésről, azzal kapcsolatos sztereotípiákról írt könyvet? Életmód-tanácsadó? Influenszer? Tévés celeb?
– Magánemberként írok. A tévés celeb meghatározást mindig is visszautasítottam. A televízió nekem a szakmám. A celeb fogalmát akkor tudom értelmezni, ha valakitől meg kell kérdezni, kit is tisztelhetünk önben. Azt gondolom, az én munkám transzparens. Egyszerűen egy bölcsész vagyok, aki tud fogalmazni, és sokat gondolkozik azon, milyen is az élet. A műsoraimban mindig kevés volt a keret arra, hogy mindezt elmondjam. Ami nem fért bele, azt könyvbe öntöttem az elmúlt években.
– A celeb kifejezés azért is merülhet fel, mert a bulvársajtóban is rendszeresen foglalkoznak önnel.
– Igen, de a bulvárlapokkal a televízióknak szerződésük van. Nekem munkaköri kötelességem ott lenni. A bulvár eszköze a promóciónak, és én ezt így is kezelem.
– Mindig is így gondolt rá? Nem idegenkedett tőle sosem?
– Dehogyisnem. A kilencvenes években a bulvár mindent akart. A kereskedelmi tévé pedig mindent meg is adott neki. Amit nem akartunk, azt is. Ha ma az ember a bulvárral szóba áll, ezt kezelnie kell. Aki fintorog és nem akarja kezelni, az ne menjen közszereplőnek.
– Mindig tudta kezelni?
– Nem tudtam mindig, hiszen a kilencvenes években nem volt a kezünkben ennek a lehetősége. Ma már igen. Akkoriban a kereskedelmi tévék nagy szerepet játszottak a bulvársajtó létrejöttében. De aki ma nem tudja kezelni, magát nem tudja.
– Miért gondolja így?
– Mindenkinek meg kell tanulnia magát definiálni. Vannak olyan celebek, akiket a politika használ, és ezért busásan meg vannak jutalmazva. Mások abból élnek, hogy fő profilként hajszárítót reklámoznak. És vannak celebek, akiknek a saját promóciójukat kell elintézniük a bulvárban. Mert tevékenység esetleg nincs más mögöttük. Ha viszont van, sok mindenre lehet használni. Például arra, hogy meg tudj szólalni a köteted, a műsorod, az ügyed kapcsán. Nem nézném le a bulvárt már csak emiatt sem.
– A kötet kapcsán mondta, hogy mostanra a tévedéseit is meg tudta szeretni. Voltak szakmai jellegűek is?
– Vannak ilyenek is, de én nem egymagam készítek műsort. Nagyon szívesen bevállalom, ami az enyém. Erről is érdemes lenne egyszer beszélgetni. Mindig is voltak rosszul elsült, rosszul kitalált műsorok. De ezek mögött vannak határozott vezetői, stratégiai döntések. Az újságírók eddig már nem jutnak el. Ha nem is boldogan, de vállalom az én tévedéseimet. De azok addig terjednek ki, amíg én a munkámban rosszul teszem a dolgom. Az, hogy miként fest a dísz let, hogy van szerkesztve, vágva, promotálva, és milyen sávban fut, a vezetőn túl még vagy negyven emberen múlik. Nincs ezzel persze semmi baj. Ki az, aki nem téved? Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy voltak ilyenek az életemben. Mert utólag már tudom, hogy hol rontottuk el.
– A műsorvezető nem inkább csak az arc szokott lenni? Sokan azt gondolnák, ő talál ki mindent. Miközben gyakran van inkább valamiféle háttérember, kreatív producer vagy szerkesztő, netán csapat, amelyik létrehozza az egész koncepciót.
– A talkshow az egyetlen olyan műfaj, ahol a műsorvezető nagyobb arányban viszi el a műsort, mint más. Itt nagyon számít a személyiség. Esetleg még politikai háttérműsornál is így van. Ne tévesszük össze a moderátorokat a műsorvezetőkkel. Két különböző szakma. A moderátor közvetít egy előre megírt szöveget, fel- és lekonferál. Én ilyesmit nem nagyon csináltam még, unom is kicsit. Bocsánat, mégiscsak volt hasonló, például az egyik A nagy fogyás. Minden felvétel között aludtam is. Nem sok szellemi munkát követelt meg tőlem. Egy game show vagy hírháttérműsor viszont nem ugyanaz, mint a talkshow vagy egy kvíz.
– Melyik műsorát érezte a leginkább sajátjának?
– Mindig a talkshow-t. Illetve, hát nem lehet eltagadni, hogy volt sikeres öt évem a kvízjátékkal. De az egy formátum. Azon belül magamat ki kellett találni. A talkshow-kban meg magam köré gyűrni a formát. Mindig személyiségre épül, legalábbis jobb helyeken.
– Nemrég halt meg Jerry Springer, akiről sokat vitáztak, hogy vajon mennyire köszönhető neki magának a műsora koncepciója, vagy csak betöltött egy szerepet. Azt mondják, nagyrészt ő alakította ki.
– Azok a talkshow-k, amelyeket a műsorvezető nem a személyére szab, nem nagyon maradnak meg. Ott a szerkesztőknek kétszer anynyi dolguk van, mint normálisan lenne. Jerry Springer fergeteges volt. Nagyon jó elemeket találtak ki a show-jába.
– Emlékezetes például, ahogy visszatérően skandálták a nevét a nézők.
– Igazi amerikai formátum volt. Vagy említhetjük a verekedéseket. A balhék végigvitelét. Azok profimódon voltak kitalálva, nem esetlegesen működtek.
– Ez a fajta, már-már személyi kultuszba hajló műsorépítés nem túlzás?
– Mindenhol a világon az arc viszi el a nagy műsorokat. Ezt csak nálunk becsülik alá.
– Az ön arcát mi jellemezte?
– Nekem szerencsém volt, mindig a nevem jellemezte a műsort. Úgy hívták, hogy Jakupcsek Show, Jakupcsek Plusz vagy Jakupcsek. Nagyjából ez szerintem mindent elmond. Kellett is vállalni a felelősséget, hogy az ember mit mond, hogyan kérdez. Én egy empatikus közvetítő volnék. A dolgom, hogy bizonyos, a világról alkotandó kérdéseket megpróbáljak eljuttatni másokhoz. Hogy azt hogyan teszem, meghatározza, hogy mikor megy a műsor, ki ül velem szemben. De vendégcentrikus vagyok. Nem a monologizálás az erősségem.
– A Színház- és Filmművészeti Főiskolára két évet járt. Mi lehet az oka, hogy arra jutott, képtelen szerepeket játszani?
– Volt egy alapvető tévedésem. Attól, hogy valaki izgalmas egyéniség, nem biztos, hogy bele tud bújni más bőrébe. Nekem mindig nehezen ment. Ezt nem tudtam eldugni egy szerepben. A színművészetet illetően komoly illúziót kellett nagyon hamar elengednem. De ennek köszönhetem, ahol most tartok. Sok mindent megtanultam a szakmámból, amikkel sosem kellett küzdenem. Az empátiát, a többfelé figyelést, a fogalmazást, a testemmel és a hangommal való bánásmódot, beszédtechnikát.
– Nem kellett ennek során mégis csak különböző szerepeket felvennie?
– Pont itt nem kell. Legfeljebb funkciókat betöltenem. Mondjuk, egy show-műsorban, a Magyarország, szeretlek!-ben inkább kellett színésznőnek lennem, mintsem műsorvezetőnek. Ott szerepet kellett játszanom valóban.
– Érzett valamiféle kötődést a történethez, amikor pár éve kirobbant az SZFE-ügy?
– Megszakadt a szívem. Attól, hogy van egy ország, ahol a lovas kocsit négy lónak kellene húznia, de mindig kettő teszi. Attól, ahogy kinyírják egymást kortársak, tehetséges emberek. Időnként kicsordul a pohár valahol, amikor einstandolni való adódik. De ez nem új jelenség, ezt is szeretném hozzátenni. A tévézésben a kilencvenes években is előfordult, Hankissék alatt és később is. A grundért mindig harc folyt.
– Érintettnek látja magát a médiaháborúban?
– Elszenvedőként mindig. Jön egy új ember, és kirúgja azokat, függetlenül a szakmai tudástól, akik ott vannak. Oszd meg és uralkodj. Ez így volt a köztévénél, a kereskedelmi tévénél is. Fájdalmasan mondom.
– Hogyan emlékszik Hankissra?
– Egész Magyarországnak hiányozhat egy Hankiss Elemér. Ezt csak az tudhatja, aki valaha olvasta vagy ismerte. Az a fajta, világot értő és rácsodálkozó nyitottság nem sokakra jellemző. Ma nem lehetne egy Hankiss Elemér televízióelnök.
– Mintha érezhető tendencia lenne, hogy ha valaki megpróbál szót érteni mindenkivel, az rögtön gyanússá válik. Áruló lesz sokak szemében.
– Nem feltétlenül az a cél, hogy mindenkivel szót értsünk. Sokkal inkább, hogy célirányos legyen a kommunikációnk. Azt nem hiszem, hogy szót lehet érteni mindenkivel.
– Azt el is szokta mondani, hogy szándékosan nem csinál politikai show-t.
– Nem, már nem. Csináltam Mokkát annak idején. Akkor még be is jött mindenki a politikusok közül. Az egy csodálatos és kegyes újságírói időszak volt, amikor Navracsics után Torgyán érkezett, esetleg Kuncze. Az ember pedig szorongva készülhetett, hogy tényleg meg tudja mutatni a politika sokszínűségét.
– Az efféle politikusi interjúkkal viszont mindig az a baj, hogy egy őszinte mondatot nem lehet belőlük kihúzni.
– A politikusi interjú nem magántalkshow, mint azt sokan gondolják. Neki azt kell mondania, amit képvisel. Nem azt, amit gondol. Ma már mindenki gyanús, aki nem politizál. De mindenki politizál a maga módján. Csak az nem mindegy, milyen áron vállal szerepet.
– Már az alapján is be szokták sorolni az embert, hogy az ATV-nél vagy a Tv2-nél csinál műsort.
– Ami a világ legnagyobb butasága. Ezt mindig elmondom. Azért én nem vagyok felelős, ki a tulajdonos. Egy olyan gazdasági-politikai berendezkedésben, ahol nagy százalékban azonos a tulajdoni kör, nincs miről beszélni. Azzal, hogy ki működteti, nekem nincs dolgom. A probléma ott kezdődik, ha olyasmit kell mondanom, csinálnom, amit nem szeretnék.
– Volt, ahol megpróbálkoztak ilyesmivel?
– Volt, persze. De ez sosem sül el jól. Az nem mindegy, ezt milyen agresszivitással, tiltással, kiskirálykodással csinálja valaki. Persze, tudom én, az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt.
– Milyen jellegű mondatokat vártak el öntől? Óvatosan csempésszen be dolgokat?
– Nem. Inkább, hogy bizonyos témákat ne csempésszek be. Inkább ez volt jellemző: inkább ne hozzunk szóba valamit. Felejtődjenek csak el a dolgok. De a miénk nem a csendes elhallgatás szakmája, hanem a kérdéseké.
– Ilyenkor rögtön érezte utána, hogy fel kell állnia?
– Nem lehet mindig mindenhonnan felállni egy kis országban. Ilyenkor az ember mérlegelhet. Mindig az egész adja ki az értelmét. Például, hogy jó, ma nem beszéltem róla, de egyébként máshol tudok-e? Vagy egyáltalán mi a jelentősége annak, hogy nem beszélek róla? A baj az lehet, amikor valakinek olyasmit kell mondania, ami nem igaz. Erre mindig nagyon is vigyáztam. Nem vállalnám.
– Ír közben könyvajánlókat is, például Ésik Sándor könyvéről. Amelynek az a lényege, hogy ha valaki nem politizál, hát más fog helyette.
– Nagyon érdekes könyv. Mindenki politizál. Nem vállalok politikai szerepet, ez igaz. Független szeretnék maradni a gondolkodásomban a szakmám miatt. Nincs jobb- vagy baloldali emberi történet, gyász és humor. Gyász van, humor és emberi történet. Szeretnék leülni minden oldalról érdekes emberekkel. De akinek nincs véleménye a közéletről, annak nincs véleménye az életről.
– Végül is az is egyfajta politizálás, amikor a metoo-ról azt mondja a Partizánban, nagyobb kárt okozott, mint hasznot. És azt hozta magával, hogy mindenki pálcát tör a másik felett.
– Az nem politizálás, egyszerűen csak máshogy látjuk a világot. Generációs kérdés. Gulyás Marci akkor nem élt még, amikor teljesen mást jelentett ez a fogalom, azt sem tudtuk, hogy van. Sokat kellene még róla beszélni, hogy tudjuk, biztosan egyre gondolunk-e. Nem az számított metoo-nak, ami ma. Sokféle dolgot veszélyesebbnek is találok, mint amit hagyományosan értenek alatta. Bármilyen munkahelyi erőszakot el lehet követni, zsarolással sok mindent elérni. Nem feltétlenül kell szexualitásra gondolni. Félelemben tartani, az is egyfajta metoo.
– Ugyanígy nyilatkozott a témában Oroszlán Szonja, de Liptai Claudia is. Érdekes tendencia, hogy műsorvezetők, színésznők sorra hasonló különvéleményt fogalmaznak meg.
– Úgy is éreztem, hogy előttem nem sokan mertek még erről beszélni. Nagyon sok minden ma már generációs kérdés. Olyasmik, amikről nagyon mást gondoltunk a kilencvenes években vagy a kétezresekben. Szerintem ezek az igazán izgalmas kérdések.
– Benne lehet ebben személyes vonatkozás is? Hogy ismer olyan férfit, akit ilyesmivel vádoltak, miközben úgy érzi, nem kellene?
– Nem, én úgy gondolom, nincsenek tisztázva ezek a keretek, és hogy mire használják ezeket az ügyeket. Nem kizárólag a művészvilágban történik metoo. Csak ott hullottak látványosan fejek. De hány ember félti még ma Magyarországon az egzisztenciáját?
– A médiában ez mindig is erősen jelen volt, nem?
– Ez így van. Nagyobb a presztízse, gyorsabb a váltás. Én mindig azon izgultam, hogy jó stratégiai döntések szülessenek. Harminc éve mindig napi műsort készítettem. Inkább az volt a kérdés, milyet fogok. Milyen műsort bíznak rám, valóban nekem való-e. Azt, hogy dolgozni fogok valahol, tudtam. Az izgalmat mindig az adta, hol lennék szívesen. Ahol jó gazda módjára bánnak majd a dolgokkal.
– Azt érezte már, hogy belevinne több kultúrát, de nem engedi a kereskedelmi médiás műfaj? Gyakran elhangzik ilyenkor, hogy valaki szívesen tenné, de szerinte azt várják a nézők, amit kapnak.
– Nem ezt várják a nézők. Ezt adják nekik. Egyvalamit tegyünk helyre: a televízió nem a magaskultúra helye. De hogy hol van a magas és az alacsony, abban már vitatkoznék egy kicsit. Mindig feljebb kellene tenni a mércét, de még elérhetővé. Most azt látjuk, annyira lefelé vitték, hogy már nincs is semmiféle mérce. Szerintem a televíziónak dolga mintát adni, minden tekintetben. Ezt én hiányolom. Nagy a döntéshozók felelőssége abban, hogy csőstül mi megy. Sok minden múlik az arányokon. Mert most nem mindenféle műsor megy, csak két-három prototípus, ugyanannak a közönségnek.
– Azt a tendenciát érezte már, hogy sokan azért szeretnek náluk kulturálatlanabbnak tartott embereket nézni, hogy ezzel magukat intelligensebbnek gondolhassák?
– Cinikus megállapítás. Valóban van az embernek egy ilyen viselkedése, hogy megnézi a másikat, és magát hozzá méri. De azért a gimnáziumban még mindig Kinizsiről és Dózsa Györgyről kell írni, nem? Továbbra is létezik a hőskultusz. A példaértékű kortárs embereket is meg kellene mutatni, és nem csak marginális szerepekben.
– Csak épp a gimnáziumi órák szünetében azon nevetnek, hogy az ózdi szereplők miket üvöltöznek egymásnak.
– És aztán ők ugyanazokat üvöltik egymásnak. Ez nincs átgondolva, persze.
– A most megjelent új kötete kapcsán elmondta azt is, nem bánja már, hogy nem lesz fiatalabb. Miért nem?
– Én a legjobb időben voltam a legjobb helyen. Iszonyú szerencsém volt a rendszerváltás időszakában. Olyan szabad és színes kulturális és politikai életet lehetett megtapasztalni, ami most sajnos nem létezik.
– A kilencvenes évek közmédiájában mennyire érezte ezt a fajta szabadságot?
– Ezerszer színesebb volt a kilencvenes–kétezres évek televíziózása. Mindenféle műfaj belefért, a kvíztől a magaskultúráig, saját gyártású tévéfilmekig, ismeretterjesztésig. Alig van ma már humor is. Hány humoros műsor volt annak idején? Ha nem tanulunk meg humorral konfliktust kezelni, lényegesen nehezebbé válik az embereknél. Egyszerűen nem értik a viccet. Nem értik a Facebook-posztokat sem. Mindenfelé szövegértési problémákba botlunk.
– Vannak olyan egykori szakmai kapcsolatai, amelyek a politika miatt megromlottak?
– Nincs konfliktusom senkivel. Nem teszem függővé a barátságomat attól, hogy valaki melyik oldalon politizál. Vannak olyan barátaim, akik abból élnek, hogy a politika mellett tették le a voksukat. De ez engem nem érdekel, az emberi értékek mentén jóban vagyunk.
– A kötete kapcsán érdekes az is, mennyire skatulyázzák be a médiumok az idősebb, illetve hát nem is idős, csak hatvan feletti nőket.
– Jól mondta: pont úgy skatulyázzák be, hogy az ötven feletti már idősnek számít. Ez a probléma. Miközben senki nem tudja megmondani, hol csúsznak össze az évek. Nem leszel nyugdíjas, viszont későn szülsz. Éppen azt a címkét veszem elő, amelyiket akarom? Én például fiatal anyuka vagyok. Akkor nyugdíjas leszek mindjárt? Vagy aktív ötvenes? Melyik címkét húzzuk elő? Nagymama is vagyok egyébként. Nagyon kellene vigyáznunk ezekkel a besorolásokkal. Hiszen mindenkinek egy élete van. Egy nőnek kétszer annyit kell futnia ma bizonyos helyeken, mint a férfiaknak. Akik viszont szintén komoly bajban vannak az irántuk támasztott elvárások miatt. Mert nem biztos, hogy amit kihasítottak maguknak, azt el is tudják látni, botlások nélkül.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 27. számának (július 7. – július 13.) nyomtatott változata.