Herczeg Zoltán a Fidesz-szavazó cellatársakról, a szétesett társadalomról és az újrakezdésről. Mi állhatott a hónapokig tartó lehallgatás, megfigyelés mögött? Ki súghatott a nyomozó hatóságnak? Hogyan változtatja meg az embert a félévnyi kényszerű bezártság? Folytatja-e politikai aktivizmusát? Herczeg Zoltán divattervezővel letartóztatása után a házi őrizetben beszélgettünk.
– Népszerű, sokak által követett közszereplőből lett pillanatok alatt a Venyige utcai fegyház egyik fogvatartottja. Hogyan lehet ezt feldolgozni?
– A mennyországból hirtelen a pokolba kerültem. Rájöttem, micsoda szabadságot jelent az, ha az ajtón belülről is van kilincs. Ha bármikor találkozhatsz a barátaiddal, ehetsz egy sült kolbászt, vagy fürödhetsz, amikor kedved tartja. De nem tört meg ez a fél év. Nagyon fájt, igen, de pontosan tudom, hogy minden kell, a fájdalomra is szükség van. Az öröm csak így élhető át igazán. És aki szenved, az tanul. Én szenvedtem annyit, hogy tanultam belőle. Remélem, soha nem fogom elfelejteni az ottani kínokat. Amint az első sokkon túl voltam, elhatároztam, én ezt ki fogom bírni, bármeddig is tartson – a családomért, a szerelmemért. Már a harmadik napon a történtek értelmét kerestem, nem a büntetőjog szerint, hanem spirituálisan. Miért kellett most nekem ez az elvonulás? Mit tanít ez nekem? Hogyan tudnám a hasznomra fordítani? Úgy éreztem, az elmúlt ötven évben volt annyi „spirituális bűnöm”, amiért most vezekelnem kell.
– Ami a büntetőjogot illeti: a nyomozati anyagok szerint alapos a gyanú, hogy kábítószer-birtoklás és -kereskedelem történt.
– Amikor tavaly október 21-én délelőtt civil ruhás rendőrök igazoltattak, megmotoztak, és 100 gramm füvet találtak nálam, amit röviddel azelőtt kaptam, nem is volt mit tagadni a kábítószer-birtoklással kapcsolatban. A médiában még elterjedt, hogy 16 gramm gyanús fehér port is elvettek tőlem. Amiről viszont senki nem beszélt: ez fémdobozzal együtt volt 16 gramm, nettó csupán 1 gramm körül, a hatóanyagtartalma pedig körülbelül 0,02 gramm, vagyis szinte semmi. A házkutatásnál sem találtak nálam a kereskedésre utaló eszközöket, nejlonzacskót vagy mérleget. Nem vagyok drogdíler. A fogyasztást elismertem, de hozzáteszem, soha nem használtam kábítószert nyilvánosan. Az, hogy időnként, szigorúan este, itthon elszívtam egy spanglit lefekvés előtt, egyfajta lelazulás miatt volt. Elismerem, hülyeség, sőt, amióta nem élek vele, sokkal jobb a memóriám, éberebb vagyok, nem hiányzik egyáltalán. Az elmúlt fél évben rengeteget olvastam, többek között a függőségekről. Én soha nem voltam igazán függő, hiszen hiányzott egy fontos elem: nem sóvárogtam utána. Mostanra rájöttem, a füvezés sem vezet sehová. Szeretnék is beszélni erről fiataloknak, azt hiszem, tudnék nekik nyomós érveket sorolni, miért ne tegyék.
– A zárkatársak hasonló vádak miatt ültek?
– Egyiküket gazdasági bűncselekménnyel vádolták, a másikat kábítószerrel kereskedés miatt. De tegyünk hozzá, mikor odabenn megtudták, hogy engem 100 gramm birtoklás miatt tartóztattak le, kinevettek, azt mondták, ők ennyit reggeliztek. Volt, akit 200 kilogramm, mást 1 tonna fű miatt csuktak le. Nem véletlen, hogy mindenki megdöbbent az én gyanúsításomon, ennyi erővel a fél budapesti művészvilágot lekapcsolhatnák. Ehhez képest engem, mint a nyomozati anyagokból kiderült, hosszú hónapokon keresztül megfigyeltek, követtek, lehallgattak, olvasták az üzeneteimet, majd az igazoltatásom után megbilincseltek, és hat hónapra lesitteltek a legsúlyosabb, fegyház fokozatba.
– Egy korábbi interjúban arra utalt, nem lehet véletlen az eltúlzott szigor: ez az eljárás nem az, aminek látszik.
– Az biztos, hogy valami okból képbe kerültem, ezért kezdtek el megfigyelni. Sejtésem szerint ők keresték az alkalmat, én pedig voltam olyan hülye, hogy tálcán kínáltam nekik: olyat tettem, ami Magyarországon bűncselekmény. Azt hiszem, közéleti aktivitásom miatt régóta szálka voltam a hatalom szemében. Hosszú időn keresztül segítettem Márki-Zay Péter mozgalmát, elmondtam a véleményemet fontos közéleti kérdésekben, nem féltem kritizálni a hatalmon lévőket. Elindítottam a KÉK mozgalmat is, amelynek lényege: éljünk végre a természettel harmóniában, hozzunk létre tiszta, önellátó gazdaságokat, alakítsunk ezekből helyi és országos köröket, ahol a civil kurázsi új erőre kaphat. Nem csak én gondoltam, hogy az ötlet zseniális, sokan csatlakoztak, egyfajta politikai mozgalommá is kinőhette volna magát a szervezkedés – erről sokszor beszéltünk is a barátaimmal. Nyilván ez az ötlet is sérthette a hatalom érdekeit, nem tudom. Az biztos, hogy fél évre lecsuktak olyan dologért, amelyért más legfeljebb 72 óra elzárást szokott kapni.
– Az kiderült, hogy az ismerősei közül ki súgott a nyomozóknak?
– Abszolút. Végigolvastam a nyomozati anyagokat, ezekből látható, kiket, mikor, milyen kérdésekben hallgattak ki, majd milyen lépéseket tettek. Nem állítom, hogy aki csőbe húzott, rosszat akart, inkább ő is balek volt, mint én magam. Jó szándékú, könnyen kihasználható.
– Az előzetesben hogyan fogadták, akadtak konfliktusai?
– Amikor bementem, azt éreztem: mindenki úgy néz rám, hogy politikai vagyok. Ahogy már említettem, a 100 gramm füvön csak nevettek, sokkal komolyabb tettekért ültek a többiek. A zárkatársaim, nehézsúlyú fickók, sokat segítettek abban, hogy megtanuljam, mik benn a szabályok. Alapvetően ha tisztességesen viselkedsz, betartod a házirendet, nagy baj nem érhet. Persze engem is ért bántás, sértés, direkt megalázás, de ezeken hamar túltettem magam. Mert hiába akadt ilyen szemétláda, utána egy másik felügyelő odajött hozzám, és azt mondta, nehogy abbahagyjam azt a közéleti munkát, amit folytattam, mert minden magyar értelmiséginek, művésznek ezt kellene csinálnia, gratulált nekem.
– Felmerült, hogy abbahagyja?
– A közéleti aktivitásomnak vége. A hatalom ezt elérte, győztek. Humanista vagyok, de a saját életemet, a családom és a párom életét jobban szeretem annál, mint hogy olyanokért harcoljak, akik ebből nem kérnek. Nem is beszélek már magyar társadalomról, mert az egy összefogásra képes, felelős közösség lenne. Inkább csak végtelenül széttagozódott, atomizálódott lakosság létezik, amit irányítani lehet, és tagjai csak a saját, önös hasznukat keresik. De ezek már csontig rágott közhelyek, nekem ezért nem érdemes börtönbe kerülnöm.
– Amikor tavaly nyáron beszélgettünk, még azon gondolkodott, mi az, amivel jobbá tudná tenni az országot.
– Az egyetlen, akire hatással lehetek: én magam. Vagyis, ha Magyarország egy tízmilliomod részét jobbá tudnám tenni, az egy nagyszerű eredmény lenne. Ennél többet már nem akarok. Ott voltam fél évig 16 négyzetméteren két értelmiségi emberrel, mindketten Fidesz-szavazók, és ha elkezdtünk politikáról beszélni, eltűntek az észérvek. A második mondat már az indulaté volt. Egyiküket hónapokig próbáltam meggyőzni arról, hogy amikor fogat mos, ne folyassa fölöslegesen a vizet, mert azzal minden alkalommal 20 liter vizet pazarol el a semmire. Mondjuk, ez a fél év végére sikerült. De egyébként tükröt tartottak elém 0–24-ben, remek lecke volt. Hát kit akarok én itt meggyőzni? Ezzel a két, értelmes emberrel sem tudok zöld ágra vergődni, és akkor egy egész országot akarok megváltoztatni? Semmiféle eszközöm nincs erre, az egyetlen, ami hatalmamban áll, hogy magamat jobbá tegyem.
– Pedig korábban minden közéleti eseményt követett, sarkos véleménye volt a politikáról.
– És ebbe majdnem belecsavarodtam. Mindent tudni akartam: milyen értelmetlenségekre folytak el újabb százmilliók, milliárdok, melyik társadalmi réteget szívatják meg éppen. A rendszer előbb-utóbb úgyis megbukik, mert az életképtelen dolgokkal ez történik. A kisgömböc csak addig tud növekedni, amíg szét nem pukkan. A világ mindig így működött, én ezt már elfogadom. Sokáig harcoltam ellene, veszítettem. Nem kell nekem ezek ellen hadakozni. Talán ha több Hadházy Ákos vagy Noár lenne, hamarabb vége lenne. Megtanultam a leckét: jobb, ha nem húzogatom az oroszlán bajszát, mert a végén leharapja a fejem. Laár Andrást hallgatva sokat tanultam az elmúlt hónapokban: legfeljebb úgy szeretnék hatással lenni az emberekre, ahogyan ő teszi. Erőszakmentesen, békésen. Hogy Gyurcsány vagy Orbán van-e hatalmon? Már nem érdekel. Az egész egy óriási színjáték, csak szennyezi az agyakat. Ahelyett, hogy például értékes könyveket olvasnánk.
– Miket olvasott a börtönben?
– Rejtő Jenőt, Máté Gábort, spirituális könyveket. A mai, modern korunk abszurditására Máté Gábor nagyszerű példát hoz: egy ilyen társadalomban, ahol ennyi hazugság, visszásság történik, teljesen normális, hogy megbetegszünk, a lelkünk szenved. Képzeld csak el, ha Jézus ma születne, és hirdetné a tanait, ki hinne neki, hányan néznék őt normálisnak? Olvastam Kim Dzsongun, Elon Musk életéről, a Hódmezővásárhely környéki tanyavilág pusztulásáról. Bevallom, sokat bőgtem. Olyan filmeken is, amin itt kinn inkább nevetünk, például a Forrest Gumpon. Sokat gondolkodtam, számos illúzióval leszámoltam. Próbálom elfogadni, hogy ilyen a világ. Már nem hiszek abban, hogy egy egész társadalom felemelhető. Egyéni felemelkedés, csak az lehetséges. És a történelmen végigtekintve sem látok változást: amikor Pilátus megkérdezte, kit feszítsen keresztre, Barabást vagy Jézust, magában talán mindenki Barabást küldte volna oda, aztán a végén a tömeg mégis Jézus nevét kiáltozta. Ugyan mi változott?
– Mi volt a legnehezebb a bent töltött idő alatt?
– A bizonytalanság. A haszontalanul eltöltött idő. Igaz, rajzoltam, olvastam, alkottam, amikor tehettem, mindez felemelt. De ez legfeljebb napi 2 óra lehetett. Nehéz volt, hogy a korábbi eredményeim, az életem összedőlni látszott. Épp szerződéskötés előtt álltam, hogy az álmomat, az önellátó gazdálkodást passzív házzal elkezdhessem, közös munkára készültem a WWF-fel, a Greenpeace-szel, a Jane Goodall Intézet-tel, minden elúszott. Tudom, hibáztam, de úgy besározódott a nevem, hogy megértem, ha ezek után senki nem akar majd velem dolgozni. Mostanra megelégszem apró örömökkel. Aztán legfeljebb ha valaki később mégis úgy gondolja, hogy az új Herczeg Zoli megtisztult, hitelesebb, akár hasznosabb is, azt persze tárt karokkal várom.
– Számít arra, hogy letöltendő szabadságvesztésre ítélik, és vissza kell mennie a börtönbe?
– Persze, sajnos ez is benne van. Most már tudom, akkor is azon leszek majd, hogy a magam javára fordítsam a helyzetet. Kitanulok egy szakmát, lehet, hogy asztalosként, ácsként vagy kőművesként térek vissza. A tudás, a munka nem szégyen.
– Esetleg gázszerelőként csinál majd karriert?
– A gázban nem hiszek. Csakis a fenntartható megoldásokban.
– Sokan divattervezőként ismerik, ezt mégsem említette.
– Már a KÉK mozgalom elindításakor eldöntöttem, leszámolok a divatiparral, ami az egyik legnagyobb szennyező a világon. Az elmúlt fél évben viszont olyan nehéz anyagi helyzetbe kerültem, hogy most igyekszem eladni a még meglévő ruhákat. Az előzetesben megterveztem az utolsó kollekciómat, a börtönkollekciót, talán ez az utolsó dobásom. Most így tudok pénzt keresni. Meg persze a könyvem, amit odabenn vetettem papírra. Sokat jelentett nekem, segített a túlélésben. A tervek szerint őszre lesz a boltokban.
– Mi marad, ha minden korábbi szenvedéllyel leszámol?
– Olvastam a börtönben egy nagyon jó könyvet, Anna Lembkétől a Dopaminkorszakot. Leírja, hogy a mai kor embere az élvezetek rabja, a dopamintól tobzódó világban elszoktunk mindentől, ami fáj vagy kényelmetlen. Kényszeres túlfogyasztással, droggal, vásárlással, zabálással, internettel adagoljuk az újabb és újabb dopaminfröccsöket, teljesen függőkké váltunk. Holott az agyban egymás mellett van a fájdalom- és az örömközpont, amíg az emberek megküzdöttek a mindennapi betevőért, az apró örömökért, addig természetes módon boldogok tudtak lenni. Bármilyen kényelmetlenül hangzik, újra szükségünk lenne a küzdelmekre, a fájdalomra. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de egy kimerítő edzés, egy kád hideg víz, futás, biciklizés a természetben, vagy kemény, fizikai munka után újra érezhetnénk, ahogy ösztönösen elárasztják testünket a boldogsághormonok. Ilyen fájdalmakra és örömökre vágyom, miután megtapasztaltam, a mesterséges boldogság csak devianciákhoz, nyomorultságokhoz vezet.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 22. számának (2023. június 2-8.) nyomtatott változata.