„Nem hivatalos kapcsolatokat tart fenn Bukarestben akkreditált magyar diplomatákkal. Ellenségesen viszonyul a szocialista rendszerhez, meghitt körében pedig nacionalista-soviniszta nézeteinek ad hangot…” Nincs mit hencegnem ezzel, szinte minden, a névsorban szereplő írót így kezeltek, minősítettek, különösen a tíz magyart (Bálint Tibort, Fodor Sándort, Gáll Ernőt, Kántor Lajost, Kányádi Sándort, Király Lászlót, Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Istvánt, Veress Zoltánt és Gálfalvi Zsoltot.) A román kollégák zöme sem járt jobban.

Nemzet és kötelesség

Aki nem teszi le a lantot – A 80 éves Bodor Pállal beszélget Csép Sándor     

Csép Sándor: Isten éltessen, Bodor Pál! Ez az interjú érted és rólad szól. A közönség többnyire ismeri irodalmi, közírói, közéleti tevékenységed, de keveset (és kevesen) tudnak csaknem négy évtizeddel korábbi jelentős művedről, a romániai magyar televíziózás megteremtéséről. Mivel e történetnek (ha nem tűnik szerénytelenségnek: hőstörténetnek) magam is részese lehettem az első műsor megtervezésétől 1983-as kizárásomig, a tisztelt olvasó engedelmével, itt-ott személyem is szóba kerül beszélgetésünkben.Ritkán fordul elő, hogy főnök és beosztott kapcsolata barátsággá mélyül. Negyven éve fogadtál barátoddá, szakmailag és emberileg is sokkal tartozom neked. Elmondhatjuk, hogy a „nostra amicitia” életre szóló. A te nyolcvan éveddel összevetve, és tudományos műszóval élve, elérkeztünk a felező időhöz, de kapcsolatunk töltete nem csökkent, hanem növekedett. Holott esetünkben e négy évtized háromnegyede más-más országban futott le: te Magyarországon, én Erdélyországban élek. És más-más ideológia vonzásában, más párt közelében véljük megtalálni a helyünket, némely fontos kérdésben egyet nem értve, de a legfontosabban, nemzetünk szolgálatában azonosulva. Az érzelmekben irracionális elemek is szerepet játszanak. Barátságunk alakulásában szerinted mi játszotta a főszerepet?

Bodor Pál: Azonosultunk az ügyben, amelynek szolgálata értelmet adott életünknek. Mindketten szinte eszelősen, s a történelmi helyzethez nem illő módon maximalisták voltunk. Látszólag egész máshonnan érkeztünk társadalmilag, politikailag, családilag. Én baloldali voltam. Azt gondoltam, hogy a nemzeti kisebbségeknek is a baloldal kellene hogy legyen a fő támaszuk. Én az erdélyi-romániai magyarságnak akartam lélekemelő, érzelmileg is ható, nemzeti-nemzetiségi tudatban és tudásban nagy szerepű műsort teremteni abból a heti 20-25 perces adásból, ami addig volt. Méghozzá úgy, hogy lassan gazdagítsuk a románság ismereteit is a magyarokról – benned pedig, a teológiát és filozófiát végzett jól íróban, a művelt, romantikus papfiban megláttam a nagy ambíciójú, önfeláldozásra is képes, magától nagy teljesítményt váró (bocsáss meg) őrültet. Egy pillanatig sem csalódtam.

Cs. S.: Budapesten születtél, de gyerekkorod és ifjúságod egy részét Temesvárott élted le, az idegengyűlölő Vasgárda idején. Természetes, hogy a duplán üldözött kisebbségi a baloldalhoz vonzódott, hiszen a Kommunisták Romániai Pártja ígért oltalmat az „ordas eszmék” és politikai gyakorlat ellen. Apai ágon spanyol zsidó patrícius, anyai ágon székely felmenők, a lécfalvi és gidófalvi nemzetség utódaként a baloldal híve lettél és maradtál. Mi a román baloldalt már a nacionalizmus hordozójaként ismertük meg. Hogy lettél te baloldali?
B. P.: Úgy érted, ugye: már a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején átélt csalódásaim ellenére… Nos, a romániai kommunista pártot azért helyezték a húszas években törvényen kívül, mert programjában a nemzeti kisebbségek jogainak védelme szerepelt – beleértve a jogot a területi elszakadáshoz. A párt olyan vonzó lett több erdélyi magyar számára, hogy „állományának” zöme állítólag rövidesen magyarokból állt és (a fasiszta-vasgárdista veszély miatt is) magyar zsidókból. (Aztán a Molotov–Ribbentrop-paktum egyértelművé tette: az „elszakadáshoz való” jog nem Erdélyre, hanem Besszarábiára vonatkozott, amelyet akkor a Szovjetunió annektált is.) A második világháború utáni első években az RKP folytatta kisebbségvédő politikáját, én 15-16 évesen a Magyar Népi Szövetségben működtem, rövidesen bánsági ifjúsági sajtófelelős lettem. A RKP vezetői azonban rájöttek: a jórészt magyarul beszélő pártnak nem lesz esélye a hatalom megszerzésére. Ettől a felismeréstől mintegy görcsbe rándult az egész mozgalom. Megkezdődött a tagság erőltetett cserélése, azaz „nemzetiségi összetételének javítása”, románosítása – visszamenőleg is: a kisebbségiek kiszórása különféle ürügyekkel, a románok arányának növelése. Mivel ebben volt némi ráció, ellene jó ideig nemigen lázadt senki, kivéve a személyükben igazságtalanul érintetteket. Innen jutottunk el Gheorghiu-Dej idején a román nacionalizmus, nacionalisták felülkerekedéséhez a pártban és a kormányban. A törvényen kívül helyezett RKP két főtitkára is magyar volt. A negyvenes évek elején a főtitkárt Fóris Istvánnak hívták: őt állítólag Gheorghiu-Dej verette agyon egy Pántyusa nevű, ukrán származású emberével, akit aztán jutalomképpen (Pintilie néven) belügyminiszter-helyettesnek nevezett ki. Megjegyzem, ezt csak a mozgalmi folklórból tudom.

Cs. S.: Hová fajult mindez az ötvenes évek elején?
B. P.: 1953 első felében például néhány hét alatt már három magyar hetilapot szüntettek meg: az Ifjúmunkást, a Tanügyi Újságot és a Szakszervezeti Életet. Érdemes elolvasni Dávid Gyula Polis Kiadójánál 2007-ben megjelent Az őszinteség két napja (1956. szeptember 29–30.) című, Benkő Levente szerkesztette s jórészt általa írott könyvet: azon a két napon, három héttel a magyar forradalom kitörése előtt, néhány tucatnyi kolozsvári és marosvásárhelyi magyar író, újságíró, szerkesztő, egyetemi oktató nagyon keményen és bátran kitett magáért. Miron Constantinescu KB-titkárt föltehetően azért küldték le erre Kolozsvárra, hogy „gatyába rázza”, megfélemlítse a magyar értelmiségieket. Meg is kísérelte, de akkor már késő volt, az első napi felszólalások inkább őt ijeszthették meg. Az ülés jegyzőkönyvét a tartományi pártbizottság alaposan átfésülte (mondják: a túl éles részeket azért is enyhítették, mert ők maguk is féltek az utólagos, azaz ’56. október 23. utáni felelősségrevonástól). A pártnak nemigen voltak magyar gyorsírói, és az utolsó pillanatban tudták meg, hogy ezen az ülésen ismét szabad lesz magyarul is megszólalni. Ebben, a taktikán túl, talán az is szerepet játszhatott, hogy az aradi származású, történész végzettségű Constantinescu tudott magyarul. Vállalatoktól hívtak be magyar gyorsírókat. A román gyorsírói szöveg is hozzávetőleges, ismertető jellegű lett. Leadott jegyzőkönyvét a tartományi pártbizottság persze még „tömörítette”.

Cs. S.: Úgy tudom, a három megszüntetett hetilappal kezdted a felszólalásodat…
B. P.: Igen, és ezeket nemsokára vissza is állították. ’56 szeptemberére már nagy volt a feszültség. Hiszen 1952-ben, mintegy szinkronban a rövid életű Magyar Autonóm Tartomány létrehozását bejelentő új alkotmánnyal, megszüntették a Magyar Népi Szövetséget: ha ekkora nemzetiségi szabadság van Romániában, hogy autonómiát kapnak a székelyek – ugyan vajon mi szükség van még az MNSZ-re?! (Fütyültek rá, hogy a Székelyföld népe csak harmada a romániai magyarságnak.) Első embere, volt elnöke Kurkó Gyárfás börtönben, tizennégy évig magánzárkában volt. (Meg is őrült; amikor szabadult, tizennégy évi kóter után, Méliusz javaslatára gyorsan kiadtuk Nehéz kenyér c. regényét az Irodalmi Kiadónál… Lipcsei Ildikó pesti könyvét Kurkóról is érdemes elolvasni.) Vele egy faluból, Csíkszentdomokosról való volt Márton Áron, a legendás gyulafehérvári római katolikus püspök: ő is ült. Börtönbe zárták dr. Csőgör Lajost, aki nélkül talán nem született volna meg a Bolyai Egyetem, de a vásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet sem, amelynek rektora volt.

Cs.S.: Nagy híre lett ennek az ülésnek… Kik szólaltak még fel?
B. P.: Félreértés ne legyen: azon a kétnapos ülésen nem én, a huszonéves voltam a legbátrabb vagy legokosabb – Szabédi László (aki nem sokkal a kolozsvári Bolyai Egyetem beolvasztása után a román Babeş Egyetembe, öngyilkos lett) vagy Csehi Gyula sokkal lényegretörőbb, mélyebb volt. Az izgalmas felszólalások közül Szabédié az egyetlen, amelyik teljes egészében megőrződött, mivel ő előre megírta, s románul, és gépelt példányt adott át. Ezt nemrég közreadtam.

Cs. S.: Baloldaliságod nem akadályozott abban, hogy később, az úgynevezett demokráciában hosszú harcba kezdj egy – fogalmazzuk úgy, ahogy a hivatalos politikai fórumok láttak engem – jobboldali, származását tekintve „osztályellenség”, a letűnt „népnyúzó, burzsoá-földesúri” kasztot és a „népbutító klerikális reakciót” megszemélyesítő ember érdekében…
B. P.: Ágyai lelkész édesapádat és édesanyádat nagyon megszerettem, jártam náluk Ágyán, a gyerekeim is jártak, sőt, még az is segített mindebben, hogy az én családom is református, engem a budapesti Kálvin téri templomban kereszteltek, anyai fölmenőim fél évezrede azok, rengeteg református lelkész van közöttük, Kányádon például három lelkésznemzedékük tartotta az istentiszteleteket. Szefárd apám a felesége kedvéért maga is református lett. Az irántad való szeretetemben sok önzés is volt. Megszerettelek, és nemcsak úgy, ahogy a következő csata előtt a szakaszvezető is megszereti titkos fegyverét. De hát Csép Sándor típusú, nagyratörő, művelt, értelmes-érzelmes, szociológiai szemszögű szerkesztőnk, riporterünk más már nemigen volt. Értékkel kellett pótolnom azt, hogy kevesen voltunk, terveimhez képest mindenképp. Kellettek hát a rendkívüli egyéniségek és tehetségek. Az olyan (szerintem zseniális) tollú emberek, mint Vári Attila, az olyan – Nyugaton végül nagy karriert befutó – filmesek, televíziósok, mint Fischer István, az olyan operatőrök, amilyen legalább öt volt nálunk. Az olyan zenei szakemberek, mint Boros Zoltán, Simonffy Kati, akit te fedeztél fel, az olyan zseniális vágónő, mint Lukács Zsizsi – majd ha a tévé bukaresti magyar adásáról készül nagyriport, bemutatjuk az egész társaságot. Labancz Fridát a felejthetetlen riportjaival, remek rendezőinket, akik tévéjátékainkat, játékfilmjeinket, színházi adaptációinkat tartották kézben a két színházi szerkesztő, a megboldogult Sugár Teodor és Tomcsányi Mária segítségével. Rendezőink között olyanok voltak, mint Harag György, Taub János, Cselényi László, a nagy nyugati televíziós karriert befutó Fischer István, Demián József, a kanadai Bokor Péter, Kincses Elemér, Tömöry Péter, Farkas István, Szabó József, Dan Grigore Popa, Leonard Popovici és még néhányan.  Visszatérve személyedre: noha tehát világos volt, hogy nagy szükségünk van rád, egészen különös módon sikerült jóváhagyatni az alkalmazásodat Bujor-Sion tv-elnökkel, aki korábban évekig a KB sajtóosztályát vezette. Az általa vezetett román tévés küldöttséggel repültünk Pestre, egymás mellett ültünk a gépen, néztük a tájat, amely benne fölidézte az 1944-es harcokat azokon a területeken. Augusztus 23-a után ugyanis ő, mint az illegális román KISZ tagja, önként jelentkezett a frontra, és végigharcolta, hogy úgy mondjam, Berlinig a háborút, súlyosan meg is sérült. Elfogta a nosztalgia, s mesélt, mesélt. Én meg elmondtam, hogy Arad körül, s így Ágya körül is előre-hátra mozdult a front, hol a szovjet és román, hol a magyar (és német?) csapatok voltak az urak. Amikor a magyarok másodszor is elfoglalták Ágyát és környékét, halálra ítélték azt a 33 román földművest (főleg „Adea-colonie” lakosait), akik „kollaboráltak” a román csapatokkal, amikor azok előrenyomultak és elfoglalták Ágyát. Édesapád a harminchárom bujkáló jó részét elrejtette, talán a templomba, talán a házuk pincéjébe, padlására – ahová lehetett, és elment a magyar parancsnokhoz, aki némely forrásom szerint maga Király Béla volt, az 56-ban megismert kiválóság. És elmagyarázta neki: „Ti kivégzitek ezeket a szegény embereket és tovább vonultok, mi pedig, ágyai magyarok, itt maradunk…” Meggyőzte Király Bélát, senkit sem lőttek agyon… Néhány évvel később, amikor Romániában megkezdődött a „kulákosítás”, édesapádból, ugye, kulákot csináltak, és eldöntötték, hogy deportálják a (mondjuk így) román Hortobágyra, a Baragánba, családostul. Erre az ágya-telepi földművesek, akiknek megmentette az életét, írtak egy gyönyörűen hiteles tiltakozást vagy könyörgést, hogy azt a magyar papot, aki megmentette az életüket, az istenért, ahhoz ne nyúljanak! Rossz helyesírású, kicsit primitív levél volt, és mellékletképpen még néhányuk személyes különlevelét is beadták: világos volt, hogy ezt nem valamilyen értelmiségi sugallatára tették, hanem úgy érezték, hogy ennyivel tartoznak. Bevallom, a közös beadványuk és a „mellékletek is” ott voltak a repülőn, a zsebemben. Odaadtam az elnöknek. Megkönnyezte. Mondom: elnök elvtárs, és ennek a papnak a fiát nem akarják beengedni nálunk a sajtóba, merthogy papfiú! Fölháborodott: „Ki az az idióta?” – „Nem idióta, kérem, csak talán nem is hitte el a történetet… ön az, aki nem hajlandó felvenni…” Sándorom, így vettünk fel a tévéhez. Az érdem az édesapádé s a harminchárom román földművesé… A történetet annak idején Păunescu lapjában közöltem. Magyarországon semmit se mond a neve: tehetségesen népbolondító költő, a Ceauşescu-kultusz poétája. De ha azt akartam, hogy a román kulcsembereket is megdöbbentse a sztori, ott kellett közölni.

Cs. S.: Ez a „káderpolitikád” érvényesült végig főszerkesztőséged alatt. Állítom, hogy ezért sikerült jó munkaközösséget verbuválnod. A szerkesztőségről nemcsak a nézők, a felmérések, de az intézmény román vezetése is elismerte, hogy „házon belül” a legjobb. Az elnök a te jelenlétedben is elmondta ezt – mégpedig Hárs Istvánnak, a Magyar Rádió elnökének és Nagy Richárdnak, a Magyar Tv elnökének.
B. P.: Fölkereste szerkesztőségünket Tömpe István is, a Magyar Rádió és Televíziós Bizottság elnöke – vágóasztalban több produkciónkat megnézte és megrendelte… A te „Egyetlenem” dokumentumfilmednek – amelyet, ugye tudod, másképp juttattunk el Pestre – óriási volt a visszhangja: vagy negyven újságcikk jelent meg róla Magyarországon. De Fischer István a színész Kovács Györgyről készített portréfilmjét, Cselényi egyik filmjét és ezt-azt azért mégiscsak átvett a Magyar Televízió. A nagy földrengés után néhány nappal utasítás érkezett a tv minden szerkesztőségébe: hagyjuk abba a drámai katasztrófa-hangot! Tudtam, hogy ez mit jelent, mégis az eltervezett, megrázó, egyórás országos, de főleg erdélyi nagyriport ment adásba. A KB sajtófőnöke, Marinescu úr, Románia volt ENSZ-megbízottja, hétfő délután magához kérette a KB sajtóosztályának magyar referensét, Illés Józsefet: fordítsa le neki a magyar adást. Jóska látta, hogy egyedül mi nem tartottuk tiszteletben az ukázt, és félt, hogy mindannyian repülünk. Adás után Marinescu kicsit rágta az ajkát, majd felhívta a tévé akkori elnökét, aki előzőleg havannai nagykövet volt, és megkérdezte: látták-e a magyar adás földrengés-összeállítását. Nem láttuk – vallotta be az elnök. Marinescu sóhajtott, és azt mondta: „Az a gyanúm, hogy nekik van igazuk…!”

Cs. S.: Kezdetben heti egyetlen, tán 25 perces adásidőnk volt, ami voltaképpen gazdasági-politikai híradó volt, magyar népzenével, dallal, netán nótával, csárdással. Így nem lehetett túl nagy hatásunk az identitástudat erősítésére, a magyar nyelv ápolására. A hatalom azért hozta létre a magyar nyelvű tévéadást, hogy az állampártnak legyen magyar „transzmissziós szíja” is.
B. P.: Talán még ilyen igénye sem volt. 1968-ban, amikor Románia nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, tehát szembekerült Moszkvával, a „hátországban” támogatásra volt szüksége, ezért rendre találkozott fontos rétegek képviselőivel. Velünk, magyarokkal tizenkét órát tartott az ülés. Huszonegyen szólaltunk fel – jobbára kritikákkal, igényekkel, sérelmekkel, javaslatokkal, követelésekkel. Ezekre kényszerű engedményekkel reagált a hatalom, így lett tv-adásunk is. Engedelmes kirakatnak szánták, persze…

Cs. S.: Énekeljenek, táncoljanak magyarul, dicsérjék magyarul a nacionálkommunistává torzult pártot és semmi több. Energiáink jelentős része fordítódott arra, hogy a hivatalos szándékokból épp csak annyinak tegyünk eleget, aminek megtagadása nyílt lázításnak számított volna. Számunkra a nemzeti létélmény megteremtése a Bánságtól a Székelyföldig, Barcaságtól Máramarosig és az azonosságtudat ápolása, erősítése volt a fontos. Ennek érdekében meggyőzted, akiket kellett, hogy Temesvártól Szatmárig az ország nyugati határának széles sávjában a lakosság nagy része, nemcsak a magyarok, a magyar televíziót nézi, nem a románt. Hétfőn viszont az MTV-nek nem volt műsora. Így érted el, hogy a 180 percesre növelt magyar műsorunkat hétfő délután sugároztuk – állítólag a határon túl is nagyon sokan néztek minket.
B. P.: Többek között Zöldi László, aki később az És főszerkesztő-helyettese lett, s írt is rólunk. Meglátogatott Molnár Gál Péter, a vágóban éppen Kocsis István Az autóbusz utasai című novellájából Dan Grigore Popa rendező kollégánk forgatta filmet vágták – a szigorú pesti vendég elámult. Meg is írta Pesten. De nagyon elfáradtam. Égetően fájt, hogy – például az első preinfarktusom után – amikor hosszabb betegszabadságra mentem, visszatértemkor kiderült, hogy kollégáim könnyedén adtak át a hétfői adásidőnkből, miközben jó néhány fő műfajunkban már csak ismételhetjük a korábban készülteket, újak nincsenek… Csak a harmadik lemondásomat fogadta el a KB illetékes titkára, az Országos Tv-Tanács elnöke, az egyébként regényíró és költő Dumitru Popescu. Négyszemközti beszélgetésre fogadott (emlékszem, a KB székházát restaurálták a földrengés után, ezért a volt királyi palotában), és azt kérdezte: hát nem fáj a szívem otthagyni az adást? Nem félek attól, hogy ha elmegyek, összehuttyan az egész? Hát nem jöttem rá, hogy az RTV legjobb műsora a miénk? – kérdezte.

Cs. S.: Szóval: „hetedik színház” lett a magyar adás – a hat magyar színházunkra utalok ezzel –, vagyis önálló produkciók országos szereposztásban és színpadi adaptációk, honismereti és jellemvetélkedők, tévéjátékok, önálló játékfilmek, tévéportrék, táncházműsorok, nagylélegzetű szociográfiai riportok adtak súlyt, vonzó karaktert a műsornak –, a zenéről és egyebekről nem szólva. Azt hiszem, minden egyéni ars poetica része volt, hogy nemcsak informálni akarunk, hanem formálni is: mentalitást, magatartást.
B. P.: Az egyik heti értekezleten kiderült, hogy X.Y. valamit elhanyagolt, s kitörtem: értsétek meg, ma kulturális síkon mi vagyunk a legmagasabb romániai magyar fórum. Nincs saját közművelődési miniszterünk; most főleg rajtunk múlik, hogy milyenek a kórusaink, a szavalóink, a tánccsoportok, mennyire olvasnak az emberek stb. Nos, ebből lett az a vád, hogy kisebbségi magyar árnyékkormányt szervezek. Besúgtak…

Cs. S.: Van valami fontos, ami később jutott eszedbe, és hiányérzeted támadt visszamenőleg?
B.P.: Nem minden kollégát töltött el a műsor iránti szerelem. Volt, aki a hajcsárt látta bennem.                                      

Cs. S.: Személyiséged megértéséhez említést kell tennem arról, amit én Saulus–Paulus-szindrómának nevezek. Bár többször elmondtad, hogy itthon, Erdélyben sohasem támadtak, megjegyzést sem tettek arra, hogy apai ágon szefárd zsidó származású vagy, hiszen nálunk inkább érvényesült Illyés Gyula meghatározása, miszerint a magyarság nem származás, hanem vállalás kérdése. Nekünk magyar író voltál és vagy, aki székely-magyar édesanyád nevén váltál ismertté, de azért mégis voltak aggályaid „megítéltetésed” körül. Ezt én képzelődésnek neveztem, szerintem – ellentétben bibliai druszáddal, aki a rómainak római, a zsidónak zsidó volt – te anti-Pál vagy, aki néha (alaptalanul) azt hiszi, hogy a zsidók a magyart látják benne, a magyaroknak pedig ő zsidó! Mára hogy állsz ezzel?
B. P.: Jó ideig, akkori szellemi-érzelmi frontunkon abban az eszményi helyzetben voltam, hogy eszembe sem jutott: vannak antiszemiták is. Élesebben érzékeltem némely román részéről azt a gyanakvást, amelyet a magyarokkal szemben tanúsítottak. De volt a kiadónál megrázó élményem is. Amikor sikerült rövid idő alatt alaposan megnövelni a könyvkiadó magyar volumenét és szélesíteni a palettát, a kiadó igazgatójától, I. Bănuţától, a költőtől, 1944-ig a karánsebesi börtön volt politikai foglyától a KB-nál megkérdezték: hát végtére is ez a Bodor magyar vagy zsidó? Erről beszámolt nekem. Válaszul bevittem az Antonescu idejéből való bírósági végzést, mely szerint keresztény magyarnak számítok. Ugyanis a 40/41-es tanévben, tehát tíz-tizenegyévesen az új zsidótörvény alapján kirúgtak a középiskola I. osztályából, s apám, bár se kapcsolatai, se pénze nem volt, ettől kvázi megőrült, és pert indított. És képzeld: megnyerte. Kimondták, amit remélt.

Cs. S.: Sose tagadtad sem meg, sem le egyik genealógiai ágadat se, de volt s van még feszültség benned: a baloldali vonzalom, ami részben szülői örökség, és ami reakció is volt az idegengyűlölő Vasgárda erősödésére gyermek- és kamaszkorodban. S ez egyúttal erősítette is nemzeti elköteleződésedet – sose felejtem el a történeted, hogy jöttetek a „Piariból” a temesvári Püspök úton egy román kollégáddal, és magyarul beszélgettetek, mire egy fiatalember, valószínűleg műegyetemista (ott volt a Műegyetem főépülete, a diákok közül sokan lettek vasgárdisták) lekent neked egy pofont, mert magyarul beszélsz. Még jó, hogy román barátod éppen hallgatott. De tanúja volt… Hallotta, hogy ha csak magyarul tudsz, be kellene fognod a szád… Tehát: baloldal és nemzeti elkötelezettség! Sokak szemében e kettő: tűz és víz. Mi a véleményed?
B. P.: Otthon magyarul beszéltünk, csak a szüleim titkolóztak előttem és nővérem előtt angolul… A bécsi döntéskor sírtunk: minket kihagytak. Már-már átköltöztünk Váradra. Apám biztos belepusztult volna a lágeréletbe. Nagy szerepet játszott életemben Debreczeni István tiszteletes úr. Esperesünk a temesvári református gyülekezet nyelvi igényességére, lelkületére óriási hatással volt. Életemben először a templomban „szerepeltem” (abban, ahol aztán Tőkés László) – verset mondtam, szavaltam… Emlékezetesek voltak Debreczeni tiszteletes úr biblia- és hittanórái. Ő (tán mellékágon) Arany János rokona, a romániai Arany János Társaság elnöke, s „Arany János hétköznapjai” című könyve 1968-ban jelent meg Pesten, a Gondolat Kiadónál.   

Cs. S.: Fontos vezető szereped volt a Kriterion Kiadónál is. Miért vállaltad el a televízió nemzetiségi műsorainak az irányítását?
B.P.: Sokan tartották luxusnak, hogy a Kriterionnál dolgozunk mindketten: Domokos Géza mint igazgató, én mint főszerkesztő. Valóban: nem lehettem olyan önálló, mint előző kiadói munkámban. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy elfogadtam a felajánlott munkakört a rádióban, televízióban. Döntően azonban az esett latba, hogy a rövidke műsort nagy hatású médiummá tehetjük.

Cs. S.: Mi a te politikai-társadalmi-nemzetstratégiai ars poeticád?
B. P.: Ez a téma időt és teret igényel. Külön beszélgetést. A lényeg: jó esetben-környezetben a nemzeti hovatartozás akkurátussága nem szorongóvá, gyűlölködővé, hanem kiegyensúlyozottá teszi az embert. Tehát előfeltétele a békés világnak. Látod, nem mondom: a világbékének. Túl égető, túl fontos ez, semhogy mellékesen térjünk ki erre. Beszélnék az antiszemitizmusról is, de azt hiszem, nem itt a helye. Te ilyenkor Teller Ede mondatára emlékeztetsz; szerinte a magyarok nem „antiszemitábbak” más nemzeteknél. Talán akkor így volt igaz.

Cs. S.: Valamikor egy jelentős erdélyi személyiségről beszélgetvén azt mondtad, hogy neki az életénél is fontosabb az életműve. És te? Mérlegeled mindazt, amit felmutathatsz: tévé, könyvkiadás, közírás, regény, versek? Az életművedet?
B. P.: Életmű? Túlzás. Sorsomnak több szakasza van, a naivtól a kétségbeesett baloldaliságig. Ha fogász lennék, mit számítana! De ebben a szakmában…

Cs. S.: Hivalkodás nélkül kijelenthetjük-e, hogy abban a hetvenes évtizedben az a tévé jelentősen hozzájárult nemzeti közösségünk továbbéléséhez?
B. P.: A körülményekhez képest nagyon is. A műsor gazdagította közönségünk történelmi ismereteit, melyeket az iskola nemigen ápolt. Nézőink ráébredhettek, ha addig számukra nem volt egyértelmű, hogy van jellegzetesen magyar zene – a népdaltól Bartókig, Kodályig –, s ez kihat költészetünkre, szerelmi életünkre, habitusunkra. Úgy érzem, fölengedett nézőnk reménytelensége, tanult valamit a „helyi magyarság” értékéről, alkotóiról, gondolkodóiról, művészeiről, tudósairól. Rádöbbent, hogy a Nagyszentmiklóstól a moldvai Klézséig: egyek vagyunk, s ez nem szűkült le az ország határain belülre. A példák sora a te Egyetlenem című döbbenetes kalotaszegi szociográfiádtól Fischer Pista dokumentumfilmjéig (a nagy kolozsvári élelmiszer- és hűtőipari gépeket készítő gyár munkásaiig), Labancz Frida a balesetben lebénult, magyarul jól beszélő román Margaretáról készített, százezreket megrázó riportjáig terjed… De az adás rövidesen 40 éves – ebből az alkalomból majd külön írok, ha lehet, mindenkiről. Volt még egy szerepe műsorunknak, melyről még soha nem beszéltem. A romániai magyar – az MNSZ 1952 körüli megszüntetése óta először – úgy érezte, hogy nincs magára hagyva. Emlékszem, a képernyőn a szerkesztőségi postában válaszoltam egy székelyföldi levélre, amely azt panaszolta, hogy a helyi iskolában nem engedélyezték az V. osztály indítását magyarul. Eljártam az ügyben, Lőrinczi László volt (a 68-as csata eredményeképpen kinevezett) közoktatásügyi államtitkár, beszéltem vele, hamar elintézte: lesz ott magyar V. osztály. Hétfőn élő adásban közöltem, hogy sikeres volt a közbenjárás. Ezt követően nem egy hasonló természetű levelet kaptunk, mindegyikben eljártunk, mindegyikre válaszoltunk.

Cs. S.:Elképzelhetőnek, szükségesnek tartod a közszolgálati televíziók, így a romániai magyar tévék szerkezeti, funkcionális átalakulását?
B. P.: „Összeszerelnék” legalább egy, de inkább két egész napos csatornát a hazai, a magyarországi, s a környéken meg a nagyvilágban készülő magyar műsorokból, olyan játék- és dokumentumfilmekből, filmmúzeumi anyagból, amit mondjuk a székelyföldi nézők még nem láthattak – de mindezt úgy, hogy ne pistuljunk bele a köldöknézésünkbe. Válogatásokat mindenünnen! 

Cs. S.: Fő célunk, a közösség szolgálatának perspektívájából hogyan látod a Kárpát-medencei magyar nemzet jövendő évtizedeit?
B. P.: Túlélésünk csak akkor lesz sikeres, ha olyan érték- és teljesítmény központúak leszünk, mint a finnek. Csak a nagyon alapos szaktudás és műveltség, nyelvtudás és tanult ízlés, erős alkotókészség és derű vezetheti át a magyarságot a következő, beláthatatlan évszázadokon. Ha a nemzeti érzelmek oly mértékben siklanak ki nemes medrükből hőzöngéssé, hepajjá, erőszakká, gőggé, itt-ott gyűlöletté válva, mint amit újra tapasztalunk, hamarosan végünk van, felmorzsolódunk Európa nemzeti és nem nemzeti malomkövei között.

Cs. S.: Nemzeti-nemzetiségi sorskérdéseinket csak igen körülményesen lehetett megközelíteni.. Emlékszem, egy évbe telt, míg a Kalotaszeg demográfiai hanyatlását bemutató filmemről meggyőzted az illetékeseket, hogy ez nem magyarsirató, nacionalista alkotás lesz. A nemzeti identitás erősítését célzó honismereti vetélkedőkről azt mondtuk, hogy a szocializmus vívmányait népszerűsítjük. A vajdahunyadi vasművekről szólva többet beszéltünk Hunyadi Jánosról és Mátyásról, mint a nehézipar fellegváráról. A vetélkedőkön a sikeres válaszokra adott zsetonok Rákóczi rézlibertásait mintázták… Műsoraink tíz- és százezrek szívét dobbantották meg – tehát nem volt hiábavaló.
B. P.: Fischer Pista készítette el – Páskándi Géza novellája nyomán – első rövid játékfilmünket, a Legalább Európát. Három egymást követő tévéelnök gratulált hozzá – és nem engedélyezte közvetítését. Meghívtuk Ecaterina Oproiut, a Cinema főszerkesztőjét, a vetítőben együtt néztük. Fischer is jelen volt. A végén Oproiu percekig hallgatott. Majd így szólt: „Ti tényleg nem tudjátok, miért nem mehet adásba?” „Őszintén mondom: tényleg nem tudom” – válaszoltam. Még egy-két perc szünet, felénk fordult, és így szólt: „Ti, a magyar szerkesztőség csinálta meg az elmúlt évtizedek legjobb romániai filmjét – már hogy mehetne adásba?” A film előbb volt látható a magyar televízióban, mint az RTV-ben. Ceauşescu halála után a bukaresti magyar adásban is levetítették.  

CS. S.: Végül kérlek, őrizd meg energiáidat. „Tévétevő” vagy (emlékezetes nyelvi leleményed!), ezért a legilletékesebb, hogy téged kérjelek fel álmunk, a független, egész napos Erdélyi Magyar Televízió főtanácsadójává. Vállalod?
B. P.: Hát – olyan tiszteletbeliként igen. Huszonhét év távollét túl nagy idő. Olykor töprengtem, hogy vajon a Securitate mit jegyez fel rólam. Stefano Bottoni kutató rábukkant Bukarestben, levéltárban a szeku 1981-ben rólam készített jellemzésére – e szerint nem is nacionalista: egyenesen irredenta voltam. Az 1996-ban kiadott Fehér könyve 223. oldalán a 246-os, 1981. júliusi dokumentum az Írószövetség vezetőtanácsába javasolt negyvenegy író mindegyikéről a szeku leírja a maga véleményét. Rólam ezt: „Nem hivatalos kapcsolatokat tart fenn Bukarestben akkreditált magyar diplomatákkal. Ellenségesen viszonyul a szocialista rendszerhez, meghitt körében pedig nacionalista-soviniszta nézeteinek ad hangot…” Nincs mit hencegnem ezzel, szinte minden, a névsorban szereplő írót így kezeltek, minősítettek, különösen a tíz magyart (Bálint Tibort, Fodor Sándort, Gáll Ernőt, Kántor Lajost, Kányádi Sándort, Király Lászlót, Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Istvánt, Veress Zoltánt és Gálfalvi Zsoltot.) A román kollégák zöme sem járt jobban. 

A riporter utószava, vallomása: Nagyon elszomorított, amikor olyan híresztelések jutottak el hozzánk, Erdélybe is, hogy Bodor az átkosban jelentéseket írt a szekunak. A lejáratására indított hazugságballon kipukkadt: megszólalt a minden gyanú fölött álló Fodor Sándor, akit a Csipike-sorozat írójaként is százezrek ismernek a teljes magyar nyelvterületen; ő pontosan tudta, mibe kapaszkodtak a rágalmazók, abba, amit Bodor Pál maga írt meg a Hetekben, de amiről már közel húsz évvel ezelőtt, a rendszerváltás után, közel húsz éve igen részletesen beszámolt a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára vezetőjének, Kelevéz Ágnes irodalomtörténésznek. E nyolcórás, magnóra rögzített anyagból készült a Hovanyecz Lászlónak adott Bodor-interjú a XXI. Század Társaság 2006-os Hazám-dijasainak kötete számára. Bodor soha nem írt „jelentést”, ahogy Seres László írta az interneten, pláne nem „rendszeresen kollégáiról”, ahogy a Magyar Nemzet tálalta. Ez ügyben magam is vallomással tartozom az olvasónak. A hetvenes évek vége felé már meghaladta a tűrésküszöbömet a romániai hatalom alávalósága, zsarnoksága. Már ott tartottam, hogy beveszem magam a hegyek közé és követem Che Guevara példáját. Titkomba beavattam Bodort is. Higgadt bölcsességével eltanácsolt romantikus tervemtől. Ha ő valóban „jelentéstevő” lett volna, akkor nem valószínű, hogy most beszámolhatnék erről itt. Mi volt a garancia arra, ha engem elkapnak, nem verik ki belőlem, hogy kinek szóltam tervemről? Ő is nagy bajba került volna…
Hogy ki is Bodor voltaképpen, ellentmondásoktól nem mentes, olykor nehezen értelmezhető pályáján túl, mondja el Lengyel László, annak a Benedek Eleknek a dédunokája, akinek a jelszavával tüntetünk jogainkért itt, Erdélyben. Legutóbb 2009 őszén, Mátyás király szobra előtt Kolozsváron, a magyar nyelv és történelmi örökségünk védelmében: „Voltunk, vagyunk, leszünk!” Én barátja vagyok Bodornak, Lengyel László csak ismerőse, ő mondja róla a Magyar Nemzetben megjelent Diurnus-írások válogatásának előszavában, amelyből Szigethy András, a válogató és szerkesztő a fülszövegbe emelte e néhány sort: „…A rendszerváltás első nemzedéke Diurnuson nőtt fel. Diurnus a magyarországi rendszerváltás jellegzetes jelensége, sokkal több, mint Bodor Pál nevű író, újságíró, közéleti személyiség. Ha volt jelentősége a szabad gondolatnak és a szabad szónak a nyolcvanas évek végén, akkor ennek tömeges jelentőséget a Diurnus-újságírás, a Diurnus-rovat adta… A diurnusi álmot a kilencvenes évek médiaháborúja megsemmisítette. (…) De semmilyen háború nem semmisíthette meg a diurnusi nyelvet. Százezrek beszélnek és gondolkodnak diurnusul, anélkül, hogy sejtenék. Ha egyszer összeállítják a rendszerváltás szótárát, Diurnus szavaiból, szóösszetételeiből lesz benne a legtöbb. Van-e nagyobb, hatalmasabb annál, mint aki megváltoztatja a nyelvünket? Aki új, ismeretlen vagy félig ismeretlen szavakat ad a szánkba? Bizony nincs…”

Csép Sándor

Címfotó: Várai Mihály | Megjelent a Sajtószakszervezet 2010-es Médiakalendáriumában

Forrás: Irodalmi Jelen