Aki azt hinné, hogy sikerült egy korábbi politikusi kijelentést a logikai képtelenségig átfogalmazni (contradictio in adiecto), az téved, de az is, aki szimpla paradoxonnak tekinti az állítást.
Ugye- és nemdebár a demokrácia fogalma feltételezi a parlamentarizmust, amelyben vannak kormányzó és ellenzéki pártok, és amennyiben az ellenzéket nem tekintjük magyarnak (pl. a jelen helyzetben), akár bele is nyugodhatnánk a pillanatnyi békés együttélésbe, ellenben amikor fordulna egyet ez a helyzet, akkor a jelenlegi magyarok ellenzékbe kerülnének, ahol nem lehetnek, és az ország vezetését olyanok bitorolnák, akiknek a magyarságuk (mivel ellenzékben vannak, ahol, ugye!)… Jobb bele se gondolni!
A gondolkodó elmék számára föl van adva a feladat. Mert egy hanyatlónak tekinthető nyugati demokráciában valamiféle váltógazdaságnak tekintik a kormányzást, amelyben különféle elképzelések vívnak meg egymással a közös ügyeket illetően, agyonvitatkozzák a kérdéseket, és szinte cselekvésképtelenek. Míg újabb keleti barátaink demokráciáiban egységes akarattal választ a nép, és kilencven százalék fölötti legitimációval kormányoz a vezető. Mi (kompország) még lebegünk a két part között.
Míg a logika szintjén az a megoldás, hogy nincs megoldás, a gyakorlati politika (jó vezető esetén) egyszerűen és előrelátóan megoldja a jövőben eljöhető problémát. Egyik elkerülési módja a paradox helyzet előállásának a választás olyanná alakítása, amely megelőzi az ellenzékbe szorulását a magyaroknak, ahol nem lehetnek.
Ám ha mégis beütne valami fatális véletlen folytán a lehetetlen, hogy ellenzékbe kerül a haza, arra is van megoldás. Aki nem csak a mának él, és előre tekint, az fölkészül az efféle képtelen esetekre is. Hitelekbe, szerződésekbe, kötelezettségekbe rögzíti az országot, a vagyontárgyait privatizálja és alapítványokba teszi, főbb hivatalainak élére tízéves időtartamra nevez ki hozzá hű embereket (legfőbb ügyész, ombudsman, alkotmánybíróság stb.).
És akkor jöhetnek a nemmagyarok! Ellenzékük, amely definíció szerint nem lehet ellenzékben, hatalomként fog viselkedni, miközben a pillanatnyilag elméletinek látszó másik kérdés föl fogja aprítani a hatalmat bitorlókat. Ugyanis ők a jogállami paradoxonnal találják szemközt magukat. Jogállamban nem alkalmazunk a rögzített jogszabályokkal ellentétes megoldásokat.
És akkor beköszönt a duplafedelű abszurd magyar valóság: ellenzékben mindazok, akik ott nem lehetnének, és hatalmon azok, akik megbénultak saját elveiktől. És megint elölről.
