Dragomán György a lassú figyelemről, a csokoládét helyettesítő savanyú uborkáról, a felszín alatti feszültségről, a tanárok kirúgásának üzenetéről és a keleti nyitás politikájáról.
Az állam legfontosabb feladata, hogy jó egészségügyet és jó oktatást hozzon létre. Ha ezt nem képes megtenni, akkor az az állam semmire sem való. Olvasó és gondolkodó embereknek kellene kikerülniük az oktatási rendszerből, de erre semmi esély, ha a kormány még azt is megszabja a tanároknak, hogy melyik könyvből taníthatnak – mondta a Magyar Hangnak Dragomán György. Az író szerint gyakorolnunk kell a szabadságot, és önmérsékletet kell tanúsítanunk, hiszen a kevésben is megtalálhatjuk a szépséget. Dragomán Györggyel az Adjuk meg a módját! című új irodalmi szakácskönyve kapcsán beszélgettünk.
– Van néhány radikális gasztronómiai tanács az új könyvében, de zuhany alatt narancsot enni?
– Ez is egy gyakorlat, amivel kizökkenthetjük az ízlelésünket a mindennapok megszokott kerékvágásából. A narancsot általában cikkenként fogyasztjuk, egészben beleharapva azonban egy új gyümölcsöt fedezhetünk fel. Mivel ezt nehéz kivitelezni, hiszen mindent összefröcsköl, a zuhany alatt érdemes kipróbálni, és akkor nem marad nyoma. Következmények nélküli vadulás, aminek élmény minden pillanata. Másképpen nézünk onnantól a narancsra.
– Adjuk meg a módját! – már a címmel is állást foglal a gyorséttermekkel és a tízperces receptekkel szemben.
– A felgyorsult világban egyre nehezebben megy a lassú odafigyelés, hogy a teljes figyelmünkkel forduljunk valami felé. Nekem így jött a főzés. Meg kellett tanulnom az írás koncentrációját egy másfajta figyelemmel oldani. A könyveim világa meglehetősen sötét, és sok időt töltök a szövegekben, tudtam, hogy ha nem akarok kiégni, és normális családi életet szeretnék, akkor az írás okozta stressztől tudatosan és komoly elmélyüléssel kell megszabadulnom. Az ételkészítés jól bevált, kikapcsol és megnyugtat. De ez nem most kezdődött, húszéves korom óta főzök, csak immár az olvasók számára is kézzelfogható eredménnyel jár. A gasztronómia egyébként nem különbözik az olvasástól. Naponta legalább egy órát koncentráltan egyetlen feladatra kell fordítanunk, máskülönben megbolondulunk.
– Az étel élvezete új jelentést nyer válság idején. Mi marad a gasztronómiából, ha elfogynak a hozzávalók?
– Nehéz időben felértékelődik az ételkészítés. Én gyerekkoromból hoztam magammal a főzés szeretetét. Marosvásárhelyen a nyolcvanas években gyakran előfordult, hogy krumplin kívül nem jutottunk más alapanyaghoz, abból kellett kihozni a legtöbbet. Ilyenkor mindig úgy ettük, mintha valami sokkal finomabbat fogyasztanánk, megtanultuk átélni a kevésnek is az örömét. Megadtuk a módját. De hogy valami kegyetlenebb példát is hozzak, a lágertörténeteknek is visszatérő témája az evésről való fantáziálás. Örkény is felidézi a Lágerek népében, hogy miként főztek fejben a legnagyobb nélkülözés közepette, újraélve a normális hétköznapok rituáléit. Ez tartotta életben őket.
– A fejben főzésre talán még nem szorulunk rá.
– A gyerekkoromat az határozta meg, hogy bár nincs semmi, mégis úgy teszünk, mintha lenne. Ez az emberség megőrzésének mentális gyakorlata is volt egyben: nem engedtük, hogy a körülmények diktáljanak. Ha beleragadunk abba, hogy nincs semmi, akkor tényleg nem marad semmink. Annával (Szabó T. Anna költő, Dragomán György felesége – szerk.) az első közös aha-élményünk az volt, amikor felidéztük, hogy mind a ketten úgy ettük a savanyú uborkát, mintha csokoládé lenne. Csokoládét egyáltalán nem lehetett kapni, uborka viszont volt, így abban kellett megtalálnunk az örömöt. Ha az ember időt hagy rá, és odafigyel egy ízre, rálelhet a szépségre.
– Több generáció nőtt fel úgy, hogy a hiány szinte ismeretlen fogalom volt, mintha minden korlátlanul a rendelkezésünkre állna. Milyen hatással lehet a társadalomra a bőség évei után, hogy a boltokból elfogy a cukor, és a tankoláshoz is szerencse kell?
– Régóta tudjuk, hogy nem áll minden korlátlanul a rendelkezésünkre. Az ökológiai gondolkodás megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy magunkat csapjuk be, ha azt hisszük, hogy a végtelenségig fogyaszthatunk. De a bőséget is meg kell tanulnunk kezelni. Emlékszem, milyen sokkot okozott nekem az áttelepülés után az első árukkal teli üzlet látványa, és a mai napig nehezen járok szupermarketekbe, mert túlságosan szédítő a látvány, nem úgy vásárolok, ahogy én szeretnék, hanem ahogy az áruház diktálja. Önmérsékletet kell tanúsítanunk, és elfogadnunk, hogy sosem szerezhetünk meg mindent.
– A (csúcs)gasztronómia nem feltétlenül ebbe az irányba tart: az egyre kifinomultabb és tökéletesebb ételkészítés az önmérsékletről árulkodik?
– Az nagyon szép tud lenni, amikor egy zseniális séf felfedez valamit, és az aztán leszivárog a földi halandók konyhájába is. Azok a technikák például, amiket Joel Robuchon francia séf a krumplihoz, vagy honfitársa, Alain Passard a zöldségekhez használ, minden konyhában elférnek. A két amerikai gasztronómiai szerző, Nathan Myhrvold és Harold McGee felfedezései is mindenki életét megkönnyítik, ha megtanulja használni őket. De nem szabad átesni a ló másik oldalára sem. A végtelenségig lehet kergetni a vágyainkat, a gasztroirodalom tele van olyan könyvekkel, amelyekben valaki a tökéletes ízeket kutatja, amiket aztán persze sehol nem talál. A vágyakozást át tudom érezni, elég sokat írok is róla, hiszen a kíváncsisággal együtt komoly hajtóerő, de mégsem tudom minden fölött magamévá tenni ezt a mentalitást. Egy ideig dolgoztam étteremkritikusként, de aztán pont azért hagytam abba, mert szerettem örülni annak, ami a tányéron jó, és nem azon bosszankodni, hogy mit rontottak el. Tudom, hogy szükség van mércére és minősítésre, és fontos, hogy az ember megtanuljon jól főzni, de a gasztronómia egy idő után mégiscsak a józan belátásról szól. Egy tehetséges szakács a közepesből is jobbat főz, mint a legjobból a tehetségtelen. Ha nem a legtökéletesebbet hajszoljuk folyamatosan, hanem arra figyelünk, ami előttünk van, akkor nem marad időnk mohónak lenni.
– A receptjei már-már novellaként elevenednek meg. Bár a témák távolsága nyilvánvaló, az ételek elkészítésének részletesen leírt módszerei A pusztítás könyve című első kötete szinte lassítottfelvétel-szerűen aprólékos jeleneteit idézik. A 2002-es regény egy háborút követő időszak kegyetlenségét tárja elénk, története a megjelenés után húsz évvel szomorú aktualitást nyert.
– A tizenöt évesen, 1988-ban írt első elbeszélésem arról szólt, hogy fejbe lőnek egy diktátort. Amikor A pusztítás könyvébe belekezdtem, még előttünk volt, mire befejeztem, már lezajlott a délszláv háború. A megjelenés után többször kaptam meg kérdésként, hogy miért írok ennyire sötét dolgokról, miközben a határ túloldalán éppen temették be a tömegsírokat. Mintha szándékosan nem akarná észrevenni a társadalom, hogy mi zajlik körülöttünk. Nem vagyok optimista ebben a kérdésben, gyerekkorom óta sötéten látom a helyzetet: az erőszak mindig ott feszül a felszín alatt. Ezért is kell megbecsülni a rendkívül törékeny békét.
– A valóság mindig utoléri a fikciót?
– Van egy Shrapnel munkacímű szövegem, tíz éve írom két másik regénnyel párhuzamosan, egy félig kész könyv voltaképpen, ami a lengyel-ukrán-orosz határvidékhez hasonló fiktív térben játszódik egy brutális polgárháború után. Ezt a történetet tényleg utolérte a valóság. Ami nem azt jelenti, hogy előre láttam volna, mi következik, de az erőszak struktúrája állandó. Amikor megkérdezték tőlem, hogy hol játszódik A pusztítás könyve, mindig azt feleltem, hogy Kelet-Európában, két háború között. Félek, hogy ez a meghatározás általános érvényű, mindig éppen két háború között vagyunk.
– Ezt nehezen fogadná el a magyar társadalom, hiszen a kormány is azt üzeni, hogy mi békét akarunk.
– Csak egy kicsit kell megbillennie a normalitásnak, hogy az emberek ölni kezdjék egymást. Magyarországon hosszú ideje szerencsénk van: nem billentünk ki a pusztításig.
– Előbb-utóbb szükségszerűen egymásnak megyünk?
– A disztópiák utáni vágy jelzi, hogy mennyire vonzódunk az erőszak gondolatához. Minden disztópia arról szól, hogy a jövőben milyen módszerekkel fogjuk a lehető leghatékonyabban meggyilkolni egymást. Sosincs szó összefogásról és közös küzdelemről. Valószínűleg azért van így, mert minden ember fejében a pusztítás forgatókönyve él. Már maga a nyelv is erőszakos. Gyerekkorom meghatározó fogalma volt a békeharc, azóta egyértelműen látom, hogy a nyelv fegyver, amelyet sokan a másik elleni küzdelemre fordítanak.
– A békeharc fogalma új jelentéssel bővült a magyar miniszterelnöknek köszönhetően.
– A hatalom strukturális működésében nincsenek különbségek. És bármennyire is unalmas az erőszak egyformasága, fájdalmas azt látnom, hogy visszatért a gyerekkorom világának retorikája.
– A disztópiáknak ugyancsak gyakori eleme a hatalom autokrata feje, akiből a valóságban is találunk bőséggel. Miért ilyen vonzók az erős kezű vezetők?
– Nem lenne muszáj ragaszkodnunk a hierarchiához, lehet nemet is mondani a parancsra, de a törzsi ösztönök a mai napig meghatározók. Mióta ember él a földön, létezik hatalmi rendszer. Ma már ugyanakkor minél civilizáltabb egy társadalom, annál jobban próbálja korlátozni a hatalmat. Akkor kezdődnek a bajok, amikor ez a korlátozás megszűnik. Ha megnézzük, miért és hogyan törnek ki a háborúk, általában egyetlen ember akaratához jutunk. Ahol a vezér eldönti, ott lesz háború, ahol konszenzussal határoznak a kérdésben, ott elkerülhető a pusztítás.
– Bele lehet kényelmesedni a hierarchiába, hogy az ellenállás lehetősége még csak eszünkbe se jusson?
– Egy társadalom megszokhatja, hogy engedelmeskedik, és még jóval azután is a régi szabályok szerint működik, hogy az elnyomó hatalom már rég eltűnt. Nehéz nem elfogadni a parancsot, ha az emberbe belenevelték az engedelmességet. Ahhoz, hogy nemet mondjunk, komoly belső figyelemre és önreflexióra van szükség, meg kell tanulnunk ellenállni. Ez gyakorlat kérdése. De nem könnyű megtanulni, a Máglya című regényem nagyrészt arról szól, hogyan tanulható ez újra egyénileg és társadalmi szinten is.
– A szabadság tanulható?
– Megtanulhatjuk felismerni a hatalom technikáit, akár másét, akár a sajátunkat, és reflexíven kezelni azokat. Ez önmagunk miatt is fontos, hiszen még ha nem is vesszük észre, gyakran visszaélünk a hatalmunkkal. Folyamatos gyakorlással azonban elkerülhető, hogy kárt okozzunk. Ehhez odafigyelés és önuralom szükséges. Mindenki megtalálhatja magában, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a tudás továbbadható.
– A diákok és a tanárok hónapok óta demonstrálnak az oktatás helyzetének javítása érdekében. Eredményt nem értek el, de több, a polgári engedetlenségben részt vevő pedagógust elbocsátottak az állásából. Ebben is megtaláljuk a szabadság gyakorlását?
– Borzasztó üzenete van a tanárok kirúgásának. Az állam legfontosabb feladata, hogy jó egészségügyet és jó oktatást hozzon létre. Ha ezt nem képes megtenni, akkor az az állam semmire sem való. Olvasó és gondolkodó embereknek kellene kikerülniük az oktatási rendszerből, de erre semmi esély, ha a kormány még azt is megszabja a tanároknak, hogy melyik könyvből taníthatnak. A pedagógusok próbálják lelkiismeretesen végezni a munkájukat, de ha nem tudnak megélni a fizetésükből, akkor már csak a fanatizmus tarthatja őket a pályán. Ez nem normális helyzet. Tarthatatlan, hogy egy bécsi és egy budapesti tanár bére között hatszoros legyen a különbség.
– Hiába tarthatatlan a helyzet, nem vált a közbeszéd részévé a pedagógusfizetések ügye.
– Annyira magától értetődő, hogy az oktatás helyzetén javítani kell, hogy néha feleslegesnek tűnik beszélni róla. De mégsem felesleges, mert a tanárok így legalább érzik, hogy nincsenek egyedül.
– Tömeges támogatásról mégsem beszélhetünk. Hiányzik a társadalmi szolidaritás?
– A közbeszédben már régóta nincs tere a valódi kérdésekről folytatott értelmes vitának. A társadalom gondolkodását a politika és az ideológia uralja, esélyt sem látok az érdemi párbeszédre. Bár arról nem szükséges vitázni, hogy a tanári fizetésből meg lehet-e élni, hiszen nyilvánvalóan nem lehet, ez azonban láthatóan elkerülte sokak figyelmét. A tények és az ideológiák sosem fértek meg együtt.
– Olvasó és gondolkodó emberekre lenne szükség, mondta, a felmérésekből azonban az derül ki, hogy egyre kevesebben olvasnak itthon.
– Aki olvasni tud, az bármit megtanulhat, onnantól kezdve tehát szabad ember. Ez lenne az oktatás fő célja, de a mai rendszer köszönőviszonyban sincs a valósággal. Már csak azért sem, mert a valóság brutálisan megváltozott az elmúlt húsz évben. Nincs helye a múltba révedésnek, és nem lehet számon kérni a fiatalokon, hogy másak, mint mi voltunk. A különbség nyilvánvaló, ezzel a helyzettel kell valamit kezdenünk. Mindenekelőtt fontos lenne megismerni az érintett generációt, jelenleg ugyanis még a saját gyerekeinken keresztül is alig tudunk róluk valamit. Olvasni persze ők is olvasnak, és amíg nem tiltják be, lesznek olvasó emberek Magyarországon, csak nem mindegy, hogy mennyien. A kormányok számos európai országban nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy gondolkodó embereket neveljenek, nálunk csak az önfeláldozó pedagógusok és könyvtárosok munkájának köszönhető, hogy még van, aki könyvet vesz a kezébe.
– A kormánymédia szerint Európa haldoklik, mégis ezekről az országokról kellene példát vennünk?
– Erre nem is érdemes reflektálni. Mindenkinek javaslom, hogy menjen ki, és győződjön meg róla, mennyire haldoklik Európa. Ez színtiszta cinizmus.
– Az oktatási rendszer anomáliái miatt a magyar diákok hátrányból indulnak?
– Eleve hátrányból indulnak, mert Magyarország egy nyelvi sziget. És mivel még mindig kevesen beszélnek nyelveket, a többség be van zárva a mai magyar valóságba. Amikor pedig az állam arról dönt, hogy a diplomához nincs szükség nyelvvizsgára, azzal elismeri, hogy a nyelvoktatás ügye itthon kudarcba fulladt. Aki nem elég szerencsés ahhoz, hogy jó iskolába, elkötelezett tanárhoz kerüljön, a szülei nem tudják kifizetni a magánórákat, vagy nem elég kreatív, hogy megtanuljon a Netflixről, annak esélye sincs elsajátítani egy idegen nyelvet. És ezzel máris hátrányba került. Az államnak mindent meg kellene tennie, hogy segítse a diákokat, ehelyett tovább fokozza az elszigeteltséget.
– Ez egybevág a magyar kormány európai országokat érintő folyamatos bírálatával. Egyre távolodunk Európától?
– Örök probléma, hogy bár a kontinens közepén vagyunk, úgy teszünk, mintha nem lennénk itt. Elég felcsapni Ady publicisztikáját, nem avult semmit egy évszázad alatt. A vasfüggöny mögött el tudtunk rejtőzni, de most már nincs hová bújni. Nem értem az Európa-ellenes szólamokat, elég régóta vagyunk már itt ahhoz, hogy úgy érezzük, ide tartozunk.
– A keleti nyitás politikája mást üzen.
– Keleten most egy olyan diktátort találunk, aki éppen egy embertelen háborúval próbálja elszántan tönkretenni a világot, és ezért akár a saját országát is hajlandó szétzúzni. Ha valakinek ez tényleg vonzó, oda mehet, és megnézheti belülről magának. De aztán valahogy sosem Oroszország irányába indulnak, nem oda küldik a gyereküket iskolába, és nyaraláshoz is más úti célt választanak. Nem hiszem, hogy a többségi társadalom valóban Putyinra vágyna. És aki mégis, előbb-utóbb az is kijózanodna, mert csak addig vonzó az erőszak, amíg nem ellenünk követik el. Senki sem akar diktatúrában élni, kivéve a diktátorokat.
Forrás: a Magyar Hang V. évfolyama 50. számának (2022. december 9. – december 15.) nyomtatott változata.
Kiemelt kép forrása: Vylyan
