„Egy szó is számtalan megfejthetetlen, nagy titkot takar, ami a költőt állandóan kísérti, nyugtalanítja; ami kifejez valamit a létezésből, annak a nagyságából és veszendőségéből. Mindenkinek más oka van arra, hogy valamely szót miért részesít előnyben, miért tér vissza hozzá. Az alapszavak ritkán változnak meg, vagy tűnnek el teljesen egy költő szótárából. Életünk végéig kísért a szóban rejlő titok, az a megfoghatatlan mondanivaló.”
– tárta fel egy kolozsvári költészeti esemény hallgatósága előtt a megfelelő szavak keresésével eltöltött életpályájáról Balla Zsófia, aki ma ünnepli 75. születésnapját. Ebből az alkalomból szeretnénk meglepni őt pályatársak, barátok szövegeivel, gondolataival, az alkalomra íródott versekkel és jókívánságokkal. Várady Szabolcs, Balázs Imre József, Szilágyi Júlia, Demény Péter, Visky András, Tompa Andrea és Markó Béla köszöntőit gyűjtöttük össze. Olyan szavakból, motívumokból építkeznek a szerzők, amelyek végigvonulnak Balla Zsófia költészetén, amelyek már alkotói védjegyeivé váltak. Ilyen a híres „ahogyan élek, az a hazám” mondat is, amellyel kétszer, kétféleképpen is találkozhat ebben az összeállításban az olvasó.
Bár évtizedek óta Budapesten van otthon, mi nem szűnünk meg őt kolozsvári költőként emlegetni. Balla Zsófia annak a híres kolozsvári generációnak a tagja, amelyben olyan tehetségek kötöttek egymással életre szóló barátságokat, mint Tamás Gáspár Miklós, Bodor Ádám, Egyed Péter, Szőcs Géza. Kolozsvárhoz fűződő viszonyáról, ezekről a baráti kapcsolatokról maga Balla Zsófia mesélt. A történetek felidézésére – egy csoportkép apropóján – tulajdonképpen Tamás Gáspár Miklós halála miatt került sor, aki pontosan egy évvel ezelőtt, január 15-én, Balla Zsófia születésnapján halt meg. TGM-hez fűződő viszonyáról, ami gyakorlatilag egy teljes életet átfogott, a Transtelexnek írt búcsúszövegében vall részletesen Balla Zsófia. És hogy még inkább összeérjenek a történetek: Tamás Gáspár Miklós Balla Zsófia költészetéről írta egyik utolsó nagy lélegzetű szövegét, ami a Parnasszusban jelent meg, Zsófi életműve címmel. TGM egyéves halálára is emlékezünk tehát ezzel az ünnepi szöveggyűjteménnyel, amelyet a nagyesszé egy részletével zárunk. A teljes szöveget a rövidesen megjelenő Tamás Gáspár Miklós: Kolozsvári esszék című kötetben publikáljuk.
Várady Szabolcs: Ünnepi csokor
Virág az ember, Bornemisza
így mondta, Kurtág zengte vissza.
*
Lehetnek évek is virágok.
Bimbójukat kinyílni látod.
*
Ihletmagokból dús levélzet,
szirom, kehely: virágok – évek.
*
Így pompázik csokorba kötve
a Balla Zsófi hetvenötje.
Szilágyi Júlia: Emlékek, értékek, kapcsolódások
Anyjától a dolgos élet értelmét, bölcs apjától a játékos értelmet örökölte. Ez a kettős örökség érzékennyé tette és a szó, a nyelv muzsikás fegyelmével látta el. Csodagyerekként indult költői útjára Balla Zsófia.
A Széchenyi tér, a hűség helye haza hívja a menekülőt, hírt visz és hoz és változik, de mégis megmarad annak, akivé sorsa tette. Több mint emlékek sora, ami Balla Zsófiával összefűz, jelenléte életemben érték.
Balázs Imre József: Az ének
Balla Zsófiának, születésnapjára
Úttalan útra, mesékbe
Felszabdalt szón átkelni,
Szélben ‒
Szívtani szent ige megvéd.
Dadog az ének, havas a táj.
Magyarázat:
Van egy verssorozatom, amely ismert versek magánhangzóira épül, legutóbb Ady Endre, Arany János vagy Janus Pannonius születésnapjára próbáltam néhány ismertebb szövegüket továbbgondolni a hangzásuk absztrakt zenéje alapján.
Balla Zsófia legközismertebb verssora talán az „Ahogyan élek, az a hazám”. Méltán az, mert pontosan jelzi egyben azt az etikai alapállást is, amely a szerző irodalomszemléletének meghatározója.
Ezt, az Ahogyan élek című verset vizsgáltam most meg közelebbről, s még ezen a játékos megközelítésen is átüt talán az, ahogyan a Balla Zsófia-versek valahova máshova juttatnak bennünket át, egy vágyott, átláthatóbb univerzumba.
Boldog születésnapot, Zsófi!
Demény Péter: Vésők
Elmenteném a hallgatásodat,
csak akkor szólalnék meg, ha muszáj,
és ha már magától pihen meg a véső,
ha mint Michelangelo, a hegyből
faragtam ki az arcot, ha már vérzik
a tenyerem. Kemény köveket
válogatnék, mint Nemes Nagy, hadd
hihessek bennük, és a Kolozsvár-képeslapokat
mindig magam előtt tartanám a nemzedékemmel
egy fordított vitrinben. Érdekes kísérlet
lenne, tele barátsággal, szeretettel, szorongással,
és közben úgy néznék rád, mint Walsingham
Erzsébetre az első részben.
Tompa Andrea: Tartozás. Balla Zsófi születésnapjára
Kezembe adtál egy verstant, és azt mondtad, ismerni kell a versformákat, ha költő akarsz lenni. Azt is mondtad, gyakoroljak: írjak le egyszerű dolgokat, próbáljam szavakkal megragadni, amit látok magam körül. Egy asztalt, egy széket. Kolozsváron egy gimnazista lány (licis, ahogy mondtuk) látogatott meg téged, az akkor már legalább ötkötetes költőt. Egy gimnazista elvihette neked a verseit, prózáját, kinek mije volt, te pedig figyelmesen elolvastad. Tőled hallottam először, hogy az irodalmat lehet tanulni – nem csak úgy, hogy a nagy költőket, írókat tanulmányozni és olvasni. Hanem hogy maga az irodalom is tanulás, tudás, megfigyelés, gyakorlás. Úgy tudom, Lucien Freud kopott fapadlókat festett gyakorlásként. Hogy remekmű lett belőle, azt szinte nem is tartozik ide.
Az idők mélyén, az első közös találkozásunkban azt tanítottad tehát: az irodalom tanulás, gyakorlás, megismerés. A többi? Szerencse. Kegyelem. Utóbbiról csak mostanában kezdtünk beszélgetni.
Isten éltessen, kedves Zsófi! Fél évszázadnál is hosszabb költői pályád saját tanításod bizonyítéka: gyakorolni kell, csinálni. A többi?
Egy verset választok az ünnepre, amire sokat gondoltam, miközben utolsó könyvem írtam. A címe: Családunk. Az első kötetedben jelent meg, 1968-ban. Azóta is töprengek a versbeli sötétről és vörös hajról. „És vadnak érzem a világot. / És gyávának magam.” Most meghallgattam a te hangodon is ezen a napon, amikor megszülettél. Ahogy a vers tanúsítja: megszülethettél. Semmi sem magától értetődő már e vad világban.
Gáldi László Verstanával azóta is tartozom; szeretett városunkban a ’80-as évek második felében adtad kölcsön, talán 1987-ben. Nem tudtam visszaadni, mert nem végeztem vele; azóta sem. Amikor erre a verstanra gondolok, eszembe jut, hogy mindig tartozunk egymásnak valamivel. Egymásnak is, egymáshoz is.
Visky András: Följegyzések az időről Balla Zsófia 18. szökőévére
„Ki merne még figuratívan élni?” (B. Zs.)
Arc, vér: csak többes számban.
Időre nincs szó.
Minden betű tűz.
*
Égi nyelvtanár –
Istennek tanít
fényt, bibliai hébert.
*
Apám? – talán ő.
Kóborló anyám?
Vagy éppenséggel Mózes?
*
Nem tértek vissza –
otthontalan, aki öl.
Hamu száll, varjak.
*
Hetente egyszer
keresztülmegyek
a Cségyimesi hídon.
*
Hója – nincs tanú.
Por- és hamu-mesterek.
Házsongárdi szél.
*
Metszett Kolozsvár –
egy másik város.
Bűnsegéd mind, aki él.
*
Szakadékország –
galambok ülnek
legyilkolt verebekhez.
*
Jégburok hasad,
szabadvers lázad –
emlékszel Temesvárra?
*
Fedőnév, dátum –
meghitt árulók.
Jelentős jelentések.
*
Szerelem megint.
Inkább szerelmi féltés.
Tartsd távol magad!
*
Égfolt, vérnyomok,
a Bretter téri búcsú.
Körfolyosó, tériszony.
*
Szótlan Messiás –
legjobbjaink hullnak el.
Isten is végül?
*
Őrködj felettünk
néma embrió!
Vigyázz ránk amnézia!
*
Markó Béla: AZ A HAZÁNK
Balla Zsófiának
Velünk marad? El sem rabolható?
Le sem igázható? Nincs róla térkép?
Csak ott belül? Mint láthatatlan mérték?
Szörnyű nehéz. Mégis folytatható?
Olvasható? Szerethető? Igen.
Betűk mögött hullámzó hegyek, völgyek.
Hideg forrásvizet vagy forró könnyet
visz a folyó tovább. De senki sem
szabhatna most már új határt neked.
Kívül-belül hibátlan ritmusok.
Ahogy a szél, ahogy a lomb susog.
Ilyen hazát! Verseket! Könyveket!
Mert aki szól, annak lesz igaza.
Ahogy írunk, úgy találunk haza.
(Marosvásárhely, 2024. január 15.)
Tamás Gáspár Miklós: Zsófi életműve (részlet)
Zsófit három-négyéves korom óta ismerem, igen, ott ültünk, legkisebbek, Szegő Uli zeneóvodájában a Dobó-villa padlóján az asztal alatt, a szőnyegen. (Arra is emlékszem, hogy meglátogatott egyszer bennünket a szüleimnél az apja, Balla Károly író, 1913-1959, proli-parasztzsidó, egykori vásári muzsikus – ez nem metafora: hetivásárokon muzsikált – a második feleségével, aki cirkuszi artista volt valaha, Karcsi a hegedűjén népdalokat játszott nekünk, apám is elővette a saját hegedűjét – később az enyém lett – , és kettősöket improvizáltak, egyik nagyfröccs a másik után, de jó volt.) Előbb tudtunk kottát olvasni, mint betűt, Zsófi meg én.
Mindeközben Bodor Ádám (sz. Kolozsvár, 1936) ült a dutyiban, utána meg járt magányosan a hegyekben, minderről éppen Balla Zsófia faggatta ki elkeserítő könyvben (A börtön szaga, 2001, 2007, 2019). Az életváltozatok között akkor se volt béke; ha marginálisan is, de Zsófi meg én az uralkodó osztálynak (illetve az uralkodó osztály gyanús és pénztelen frakciójának) a gyermekei voltunk, nem birtokot örököltünk, hanem szövegeket, színházat, zenét. Ez kiváltság volt és maradt.
Azt tudja Balla Zsófia, hogy a szabadság fényessége mennyire vonzott, bár a látszat ellenére ma, vén fejjel radikálisabb vagyok, mint ifjúkoromban. Nem vagyok, nem is leszek már „bölcs”. A többit ő tudja jobban, ki vagyok én, hogy a saját portrémat megítélhetném. (…)
Két kisgyerek ül az asztal alatt. A kislány szeretne mondani valamit a kisfiúnak, aki nem érti vagy nem figyel. Aztán, amikor fölnövünk, soha nincs ott, ahol lennie kellene, ahol szólni lehetne neki.
Mondasz és nem jössz,
mondasz és nem jössz!
Mindenütt vagy, de senki meg nem érint.
Maga is író, nem elég neki az írás, személyesen kell helytállni, jelen kell lenni, fittyet hány Zsófi a distanciára.
Mi volt tűrhetetlen, mi volt kézbe való?
Mi nem fogyott el? A közös látható?
Sok barátság szétpattan, mindenki egyetlen.
Miféle tenger zúg mégis a cserepekben?
Ő nem akar győzni (nem az irodalmi sikerekre gondolok, azok nem győzelmek), nincs világképe, amelynek az ormáról ráförmed a halandókra, a hoi polloi-ra, hogy legyetek mások, vigyázzatok, halkabban kürtöljetek, ismerjétek meg és tartsátok be a szabályokat önként (minden zenész titkos mantrája) – nem. Ő tudja, amit a Máté-passió mond, hogy a megváltás (kezdetben a fogságból való kiváltás pénzzel vagy szolgalmakkal) csak átmenet a pogányok rabságából Isten rabságába, s a behelyettesítés a megváltóé a még semmit át nem élt („ártatlan”) báránnyal, akit megölnek, ezek a szabályok, így váltatunk ki a fogságból (vö. Hans Blumenberg: Matthäuspassion [1988], 9. kiad., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 2018, 51-66), fizetve szakadatlan a legmagasabb árat, s ők fizetik, nem más, akik meghaltak helyettünk.
