Az állami elutasításról, a hazaárulókról, az összeomló magyar filmről és a politikusok másik világáról.
Nagyon jó lenne, ha a politikusok beülnének a filmre. Jobb- és baloldaliak egyaránt. Nem a sikerben kellene osztozniuk, hanem a történetben – mondta a Magyar Hangnak Reisz Gábor filmrendező, akinek Magyarázat mindenre című alkotását szeptember elején, a Velencei Filmfesztiválon díjazták.
Az állami támogatás nélkül, minimális költségvetésből forgatott, október 5-én mozikba kerülő mű a szétszakadt magyar társadalmat belülről feszítő gyűlölködést állítja a középpontba: egy banális szituáció országos botránnyá duzzad, és egyformán megkeseríti mindenki életét. Nem kormánykritikus filmet akartak forgatni, mondta Reisz Gábor, aki éppen az azonnali megbélyegzés és a leegyszerűsítő acsarkodás ellen dolgozik.
– Amikor Buda Flóra Anna 27 című animációja májusban díjat nyert Cannes-ban, a Nemzeti Filmintézet „óriási gratulációt” küldött a rendezőnek, akit korábban háromszor is elutasítottak, így francia támogatással készítette el a filmjét. A Magyarázat mindenre végül szlovák közreműködéssel jött létre. Önnek gratulált a Káel Csaba vezette filmintézet?
– Mi nem pályáztunk a filmintézethez, és nem is gratuláltak. Kiraktak egy posztot, ahol a magyar film sikerei között megemlítik a mi munkánkat is.
– Első két filmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, illetve a Rossz versek nagy szakmai és közönségsikert ért el. Ezek után miért nem pályáztak?
– Korábban két tervünket is elkaszálták, nem láttuk értelmét harmadszor is megpróbálni, csak az időt húztuk volna vele. A jelenlegi pályázati rendszerben szerintem annyi a megválaszolatlan kérdés, hogy belevágni sem érdemes. Mintha egy olyan versenyen kellene elindulnunk, ahol nem tudjuk, hogy mi a cél, kik a csapattársak, ki a bíró, és hogy mik a játékszabályok.
– Milyen üzenete lehet annak, hogy egy újabb jelentős siker született az állami pénzosztástól függetlenül – vagy éppen annak ellenére?
– Én nagyon nehezen látok koncepciót a filmintézet működésében, talán csak azt, hogy nagyobb hangsúlyt helyeznek a történelmi filmekre, de a rendszer nem átlátható, ezért sosem lehet tudni, hogy mi alapján utasítják el a már befutott, sikeres alkotókat. Azt azért tegyük hozzá, hogy a filmintézetnek is vannak szép sikerei, az Inkubátor Programban lehetőséget kapott első filmes rendezők több elismerést is begyűjtöttek, igaz, ennek megalakulása az Andy Vajna vezette Filmalaphoz köthető. Mára veszélybe is került, ebbe a programba is belenyúlnak fentről: olyan alkotókat húztak le a listáról az elmúlt hónapokban, akik megnyerték filmjükre a támogatást. Ami igazán dühítő ebben az egészben, hogy Káel Csabának John Travoltától kezdve minden sztárral volt egy kis ideje bazsalyogni, szelfizgetni, de valahogy ezekkel a fiatalokkal még nem tudott leülni beszélgetni.
– A sorozatos elutasítások után elégtételt jelent a díj?
– Az első reakcióm a színtiszta öröm és meghatottság volt, nem éreztem elégtételt. És a forgatás alatt sem azon járt a fejem, hogy miért nem kaptunk támogatást. Egyebek mellett arra ment el az energiám, hogy a kameramozgató eszközként használt kerekesszéket át tudjuk vinni egyik helyszínről a másikra akkor is, ha épp nem fér be a gyártásvezető kocsijába. Az állandó akadályok elvonták a figyelmet a magyar film általános problémáiról.
– A Magyarázat mindenre tabuk nélkül beszél a magyar társadalom lelkiállapotáról, ami a jelenlegi közhangulatban komoly veszélyeket rejt magában. Nem tartott attól, hogy minden oldal szükségszerűen félreérti majd?
– Nem maradt időm rá, hogy ezen gondolkodjak. Sokkal jobban foglalkoztatott, hogy elkerüljük a didaktikusság csapdáját, hogy ne legyünk szájbarágósak, és ne a sztereotípiák alapján mutassuk be a kettéhasadt társadalmat. Meg akartuk idézni a mindennapjainkat meghatározó, politikailag motivált közbeszédet, ami egyre kevésbé hasonlít a valódi beszédre vagy beszélgetésre, sokkal inkább acsarkodás. A vágás alatt, amikor elkezdett összeállni az anyag, libabőrösek lettünk az élménytől, mert a filmen már majdnem azt láttuk vissza, amiben élünk.
– Korábbi filmjeiben nyilvánvaló volt az önéletrajzi szál, a Magyarázat mindenre esetében is felfedezhető ez? Ön is erősen jobboldali közegből érkezett, mint a főszereplő Ábel?
– Amikor elkezdtem írni a történetet, eszembe sem jutott a hasonlóság, egyre jobban elmélyedve Ábel karakterében azonban rátaláltam a párhuzamokra. Nem tudom, hogy ez más írónál hogyan működik, úgy tűnik, én mindig magamból vagy a közvetlen környezetemből indulok ki. De hogy egzakt választ adjak, igen, konzervatív, jobboldali családban nőttem fel.
– A főszerepet játszó Adonyi-Walsh Gáspárban mennyire találta meg önmagát?
– Félelmetes élmény volt rádöbbenni, hogy hiába van közöttünk több mint húsz év, nincs semmilyen generációs különbség. Szorongtam tőle, hogy hitelesen meg tudom-e szólaltatni a filmben a kamaszokat, mert nincs napi kapcsolatom ezzel a korosztállyal. Ezért is lepett meg, hogy Gazsi mennyire olyan, mint én voltam ennyi idősen, és hogy mennyire túlaggódtam a TikTok-generáció megértését. Nem éreztem azt, hogy más nyelven beszélnénk.
– Hazafiak, hazaárulók és fszok – egy feszült jelenetben a szereplők így osztják fel a magyar társadalmat. Valóban ennyire egyszerűen működünk?
– Nem hiszem. Szerintem nagyon sokan vannak, akik a jelenlegi helyzetben nem tudják definiálni a saját irányultságukat, szintén sokan, akik csalódtak az ideológiákban, a politikai rendszerekben, akik nem elkötelezettek egyik oldal felé sem. Én is így érzem magam. Rég rossz, ha egy politikai erő a másik iránt érzett gyűlölethez képest határozza meg magát. Elkeserít ez a felosztás, hiszen a hatalom nem dönthetne arról, hogy ki a hazafiés ki a hazaáruló, ami egyébként általában egyet jelent a kritikusan gondolkodóval. Márpedig a kritika lényege éppen az, hogy jobb irányba változtasson a dolgokon. Aki a kritika miatt megsértődik… na, az lesz a fsz.
– A film nem ítélkezik, elfogulatlanul mutatja be a szemben álló oldalak elkeseredett küzdelmét. Ez is legalább annyira szokatlan, mint a politikáról való nyílt beszéd, a közönség vajon vevő lesz a tárgyilagosságra?
– Akármiről forgat az ember, reméli, hogy nincs egyedül az érzéseivel és a gondolataival. Bízom benne, hogy a közönség belátja, a jelenlegi politikai kommunikáció nem vezet sehova, és a megosztottság mindannyiunknak árt. Évtizedek óta rossz irányba haladunk.
– Hiába az elfogulatlanság, a téma szinte garantálja, hogy a kormánymédia megtalálja a filmben a kritikus hangot. Felkészült az esetleges támadásokra?
– Bárkit azonnal megbélyegeznek, erről szól a film. Vagyis, ha azt szűrik le belőle, hogy kormánykritikus vagyok, az azt jelenti, hogy nem értették meg a film egyik fő konfliktusát. De nem félek a reakcióktól, mert semmilyen vesztenivalóm nincs. A következő filmünket valószínűleg ugyanúgy állami támogatás nélkül forgatjuk majd.
– A forgatást sem határozták meg a várható reakciók?
– Arra természetesen odafigyeltünk, hogy senkit ne bántsunk meg. Nem személyeskedtünk, nem vagdalkoztunk, sem a kormányt, sem az ellenzéket nem támadtuk, egyszerűen be akartuk mutatni, hogy mivé változtatja az embereket a folyamatos gyűlölködés.
– Egy véletlenül az öltönyön felejtett kokárda miatt tör felszínre az elfojtott feszültség, a botrányt kirobbantó újságíróról pedig kiderül, hogy Erdélyből települt át, egy nemzeti napilapnak dolgozik, majd a cikke hatására az államigazgatásba emelik fel. Ez elég erős szimbólum ahhoz, hogy ha valaki akarja, félreértse a film üzenetét.
– Két éve tanítok Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán, és az eddigi tapasztalataim alapján nagyjából az a helyzet ott is, mint Magyarországon. Vannak szélsőségesek, pártkatonák, és vannak, akik ugyanúgy kiábrándultak a politikai küzdelmekből. Az erdélyi szál egyébként számomra azért volt fontos, mert Erikát, az újságírót magányos karakterként képzeltem el, aki a családjától távol él, és még nem teljesen látja át az itteni világ működését. Kicsit naiv, és nem rossz szándékból ugyan, de kizárólag a karrierje építésére koncentrál. Magányosságának persze voltak prózai okai is: ha Erikának akár csak egy lakótársa is felbukkan a filmben, az technikai szempontból annyira megbonyolítja a dolgunkat, hogy nem tudtuk volna tartani az ütemet. Egy további drámai szálat a forgatási napok és a szűkös költségvetés miatt sem építhettünk bele a történetbe.
– A támadások mellett a másik végletről, a kritikátlan támogatás veszélyéről sem feledkezhetünk el: „végre egy művész, aki leleplezi az Orbán-rendszert”. Találkozott már ilyen reakcióval?
– Mélyen elszomorít az a leegyszerűsítő hergelés, ami nem lát túl a kattintásvadász címeken. És ez minden politikai oldalra igaz. A film velencei bemutatója után mindenhol azt a korábbi interjúmat idézték, amelyben a NER részének neveztem az ellenzéket. Ez pont olyan volt, mint a kormánymédiánál, ahol a központi direktívát követve minden lap ugyanazzal a címmel és fotóval közli szó szerint ugyanazt a hírt. A rá következőnapon aztán a Hollywood Reporter filmkritikusa „neofasisztának” nevezte Orbán Viktort a cikkében, és onnantól kezdve ez határozta meg a filmről szóló tudósításokat. Pedig sem a korábbi interjúmnak, sem a neofasisztázásnak nincs semmi köze a munkánkhoz. Az egész stábbal azon gondolkodtunk, hogy vajon mit kell tennünk ahhoz, hogy végre a filmmel foglalkozzanak.
– A felfokozott politikai helyzetben sokan valószínűleg kemény kormánykritikát remélnek a filmtől.
– De ez teljes félreértés. Pont az volt a célunk, hogy a film ne legyen kormánykritikus. Kritikát megfogalmazni nagyon könnyű, annyi inger ér bennünket, hogy szinte csak kritizálni lehet a rendszert. Részrehajlás nélkül elmesélni egy történetet már sokkal nehezebb.
– Minimális összegből, tizenhét fős stábbal készítették el a filmet. A kulturális szcéna állapotára tekintettel közhellyé vált, hogy a nehézségek felszabadítják a kreatív energiákat, és a független műhelyek hozzák létre a leginnovatívabb produkciókat. Meddig lehet bírni a folyamatos szélmalomharcot, és mikortól megy a küzdelem a művészi önkifejezés rovására?
– Esetünkben a szűkös költségvetés meghatározta a film műfaját, formáját és képi világát is. Sok ötletünket képtelenség volt megvalósítani ennyi pénzből. De ez nem nyomasztott. Kicsit focistaszöveg lesz, amit mondok, de én mindig a következő meccsre koncentráltam: azt néztem, hogyan tudom leküzdeni az újabb és újabb akadályokat. Hogyan szerzünk például öt nap alatt ötven statisztát? Piaci áron ötven statiszta elvitte volna a költségvetésünk jelentős részét, ezzel a megoldással nem számolhattunk, ezért a barátoktól, ismerősöktől kértünk segítséget. Két óra alatt összejött az ötven ember, ami hihetetlenül felemelő érzés volt. De ezt persze csak egyszer játszhattuk el a forgatás során.
– Mennyire vált sajátjává ez a folyamatos válságkezelés? Ha a díj hatására megnyílnának a pénzcsapok, és a következő filmjét már rendezett körülmények között készíthetné el, akkor is maradna ennél a minimálmegoldásnál?
– Ezt a forgatást élveztem a legjobban az eddigiek közül. Korábban is nagyszerű emberekkel dolgoztam együtt, de ilyen csodálatos stáb még sosem vett körül. Mindenkiben olyan erősen munkált a küldetéstudat, annyira átérezték a film jelentőségét, hogy az engem is felszabadított, elképzelhetetlennek tűnt, hogy közösen ne oldanánk meg a problémákat. És persze élveztük az alacsony költségvetésű filmek egyik legfőbb előnyét: ha nincs pénzed, sokkal szabadabb vagy.
– Akkor marad az immár védjegyeként szolgáló munkamódszernél?
– Berkes Juli producer nyilván nem örül ennek a védjegynek, hiszen mindig szeretnénk előrelépni, és nem ennyire kevés pénzből forgatni, de a költségvetést igazából a történet is meghatározza. Sci-fit nyilván sosem készítünk, hacsak nem papírból hajtogatott díszletek között, de számunkra már az is nagy ugrást jelentene, ha a mostani duplájából forgathatnánk. Akkor talán elkerülhető lenne az a kellemetlen jelenet, amikor közöljük a stábbal, hogy csupán egy nevetséges összeget tudunk felajánlani cserébe azért, hogy kidolgozzák a belüket. Ebben a filmben mindenki legalább három ember munkáját végezte.
– Ha külföldről keresnék meg egy film tervével, elvállalná?
– Nehéz kérdés. Itthon valószínűleg nem kapunk támogatást, én viszont Magyarországon szeretnék dolgozni, hogy a társadalom részeként valami hasznosat csináljak, vagy legalábbis, amiről azt gondolom, hogy hasznos. Ami a külföldi munka mellett szól, hogy minden alkotásomban a kihívást keresem, szeretek nehezített pályán dolgozni. A minimális költségvetés biztosítja a folyamatos nehézséget, de szívesen kipróbálnék másfajta akadályokat is. Az biztos, hogy ha felhívna egy külföldi producer, és felajánlana egy munkát, elsőre nagyon megijednék. De azt is tudom, hogy itthon nem nagyon tudnának ellehetetleníteni, én forgatok, amíg tudok. Ahhoz, hogy abbahagyjam, ki kell rúgniuk a kamerát a kezemből.
– Tegyük fel, hogy a velencei elismerés hatására a filmintézet változtat a hozzáállásán, és támogatják a következő munkáját. Az állami pénz felvet morális aggályokat?
– Az a baj, hogy egy filmkészítő sosem feledkezhet el a támogatás morális vetületéről. És ha egy rendszerben annyi vitatható döntés születik, mint nálunk, akkor az állami pénz elfogadása problémássá válik. Persze ahhoz, hogy finanszírozzák a filmjeinket, pályázni kell, annak pedig, ahogy korábban is mondtam, nem látom értelmét, a morális dilemma veszélye így egyelőre nem fenyeget.
– Milyennek látja a magyar filmművészet jövőjét?
– Olyan alkotókat vesz semmibe ez a rendszer, akik meghatározták a magyar film elmúlt évtizedeit. Amikor Hajdu Szabolcs, Pálfi György vagy Mundruczó Kornél semmilyen lehetőséget nem kap itthon, akkor nehéz fejlődésről vagy szakmaiságról beszélni. Akkor csak azt látjuk, hogy szép lassan minden összeomlik.
– És az elkészült alkotások tükrében hogyan értékeli a filmintézet munkáját?
– Nem tisztem minősíteni a kollégáim alkotásait, de az sajnos egyértelműen látszik, hogy a magyar film kétfelé szakadt. Vannak a támogatott és az elutasított művek. Ez egyszerre szörnyű és felszabadító. Szörnyű, hogy ma megint tiltott alkotásokról kell beszélnünk, és felszabadító, mert a független filmek számára ez egy rendkívül energikus és inspiráló időszak, minden nehézség ellenére is.
– Visszatérve a Magyarázat mindenre várható fogadtatására: milyen reakciókkal lenne elégedett?
– Borzasztóan naiv dolgot fogok mondani, de azzal lennék elégedett, hogy ha a rendszer – beleértve a társadalmat is – végre megmutatná az emberi oldalát, aminek alapja a kommunikáció, előfeltétele pedig a másik megértése. Ha tennénk efelé egy lépést, akkor boldog lennék. És az is nagyon jó lenne, ha a politikusok beülnének a filmre. Jobb- és baloldaliak egyaránt. Nem a sikerben kellene osztozniuk, hanem a történetben. Mert úgy érzem, mintha egy másik világban élnének, és fogalmuk sem lenne arról, hogy milyen károkat okoznak a társadalomnak. A filmet látva talán megértenék, hogy felelősek azért, amiért itt tart az ország. Családok, barátságok és szerelmek mennek tönkre, és a gyűlölködés képtelenné teszi az embereket arra, hogy meghallgassák és megértsék a másikat.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 38. számának (szeptember 22–28.) nyomtatott változata.
